Kácsor Zsolt: Barna Ádám, avagy az egyszemélyes antikvárium

Kácsor Zsolt

A debreceni Péterfia utcán több mint húsz éve működő, kicsiny könyvesboltjának köszönhetően mára a cívisváros egyik jellegzetes alakjává lett Barna Ádám antikvárius, akihez nemcsak a könyvek miatt járnak a helybéliek, hanem beszélgetni is. Vele ugyanis lehet, hiszen jól tud hallgatni.

Barna Ádámot jószerivel mindenki látta már Debrecenben, hiszen karba font kézzel – ez a jellegzetes testtartása – tavasztól őszig kint álldogál a Péterfia utcai üzlete előtt, és a várost nézi. Néha rágyújt, és tűnődve fújja a füstöt az égre, s ha ezt is megunja, akkor leül a lépcsőre, és olvasni kezd.

Ez az a két kép, ami belém égett róla, hiszen sok éve, amikor még Debrecenben laktam, mindig így láttam őt: vagy a bolt előtt állt karba font kézzel, vagy pedig a lépcsőn kuporgott, s olvasott.

Barátságos, nyílt tekintetű ember, s mivel soha nem ölt szigorú, „felnőttes” arcot, még most, 55 évesen is rendkívül fiatalosak a vonásai. Főleg a fekete szeme él. Kíváncsian csillog bele a világba, jelezve: Barna Ádám mindig készen áll arra, hogy a másik embert meghallgassa. Ádám ugyanis ebben a műfajban az egyik legjobb: a hallgatásban. Az ember kiönti neki a szívét, mire ő eltűnődik, elhagyja a száját egy szokásos „öhöm” vagy „aha”, aztán figyel szótlanul tovább.

Mindig izgat, hogy mit olvas vajon egy antikvárius, akinek 10 ezer kötet áll rendelkezésre a választáshoz, úgyhogy tőle is megkérdezem, hogy melyik volt az a legemlékezetesebb könyv számára, amit, habár eladásra hoztak be hozzá, de ő maga csapott le rá azonnal. Kicsit gondolkodik, majd rávágja:

– Bozóki András és Sükösd Miklós könyve, az a címe, hogy Az anarchizmus elmélete és magyarországi története.  Nagyon izgalmas könyv. Az nagy hatást tett rám.

Barna Ádám amúgy nem anarchista, de ha mindenképpen be kellene sorolni valamilyen kategóriába, akkor azt mondanám, hogy Humanista, méghozzá nagy H-val. Igaz, mivel eléggé szűkszavú és hallgatag ember, nem szavakkal segít, hanem tettekkel. Meg sem lepődöm rajta, hogy az Egymalom Antikvárium (így hívják Ádám boltját) melletti kapualjban humanitárius adományok vannak felhalmozva ukrajnai menekültek számára.

Barna Ádám egyszemélyes „elosztóközpontként” működik, ugyanis ha akarja, ha nem, valamiféle titokzatos módon az terjedt el róla, hogy ő az a civil Debrecenben, akihez, ha segítség kell, akkor bátran fordulni lehet. Hitetlenkedve meséli, hogy pár napja kapott egy hívást Floridából (!), egy ottani magyar amerikai hívta föl azzal, hogy segíteni akar az ukrán menekülteken, de onnan a távolból ez eléggé nehézkes, mit lehetne tenni? Aztán azt lehetett tenni, hogy a floridai asszony online bevásárolt a debreceni Tesco áruházban 150 ezer forint értékben, és az árut Ádám boltjához szállíttatta ki.

– Így megy ez – vonja meg a vállát szerényen Barna Ádám, ő ugyanis nem egy dicsekvős fajta.

Pedig volna mire büszkének lennie. A 2015-ös menekültválság idején az elsők között volt, aki ment a helyi vasútállomásra a családoknak segíteni, ételt osztani, ellátni őket információval, egyáltalán: ott lenni, ahol a segítő kézre a legnagyobb szükség van.

Első látásra azt hinnénk róla, hogy egészen biztosan a bölcsészkaron végzett, s feltétlenül magyar szakon – nem tehet róla, de Ádámnak igazi „magyar szakos bölcsész” feje van.

S mekkorát tévednénk! Érettségi után ugyanis nem egyetemre ment, hanem fényképésznek tanult – igaz, a nyolcvanas években nálunk még híre-hamva nem volt a digitális technikának, úgyhogy Ádám kitanulta az analóg fényképészet minden csínját-bínját a kézi fényméréstől kezdve az előhívó anyagok mibenlétéig, majd hagyta az egészet, és beállt a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen működő Sziget könyvesboltba eladónak. Jópár évet lehúzott ott, majd 2001-ben önállósította magát, akkor nyitotta az Egymalom Antikváriumot. (A név egyébként a szomszédos utca nevéből jön, így könnyebb megjegyezni, hogy hol van a bolt.)

S micsoda szenvedélyességgel szereti a könyveket, a jó irodalmat és a jó kortárs írókat! Máig a fülemben van a hangja, amikor sok éve egyszer felhívott, s izgatott hangon azt mondta a telefonban:

– Képzeld, most sétált el a bolt előtt Bodor Ádám!

Igen, nagy rajongója a kortárs magyar íróknak. Járt az üzletében Nádas Péter, akitől Ádám annyira megilletődött, hogy nem mert beszélgetésbe elegyedni vele. S járt nála Eörsi István is, Ádám pedig máig emlékszik rá, hogy mit vett: egy Faustot.

Megfordult nála Debrecen azóta két nagy halottja: Tar Sándor és Borbély Szilárd is. Utóbbi volt a gyakori vendég, a falnak támasztott, fekete biciklijét sokszor lehetett Ádám boltja előtt látni, miközben a költő odabenn nézelődött. Borbély Szilárd arcképe egyébként kinn van a falon, az antikvárium egyik dísze: Szilágyi Lenke remekül elkapott fotója a költőről gyönyörű, sötétbarna színű keretben.

Tar Sándor csak egyszer járt az Egymalom Antikváriumban, és Ádám még most is elpirul, amikor elárulja, hogy az író miért ment be hozzá.

– Nem vásárolni jött, hanem eladni. Hozott egy rakás könyvet, gondolom, a pénztelenség vitte rá.

És nézem a lángba borult arcát: mintha neki kellene szégyellnie magát, hogy az ezredforduló egyik legnagyobb magyar novellistája nélkülözésében a könyveit adogatta el.

Nemcsak az a kérdés izgalmas, hogy milyen jellegű könyveket olvas egy antikvárius, hanem az is, hogy ki a legkedvesebb kortárs magyar írója. Megkérdezem tőle, s azonnal rávágja:
– Cserna-Szabó András. Most éppen őt szeretem a legjobban.

– Na, majd megmondom neki – válaszolom –, úgyis most jött ki a legújabb regénye, milyen boldog lesz, hogy Debrecenben ennyire szeretik…

Miközben  beszélgetünk, egy középkorú nő toppan be, a kezében egy különös kis fémdoboz, olyan, mint egy miniatűr bőrönd. Kiderül, hogy német nyelvet tanulóknak szánt bakelitlemezeket rejt a csinos dobozka, méghozzá kislemezeket – ez a gyűjtemény biztosan megvan legalább negyven éves. Ekkor döbbenek rá, hogy kislemezt már nem láttam legalább harminc-harmincöt éve. Ádám nyúlna a tárcájáért, hogy fizessen, de a nő nemet int:

– Nem kérek érte semmit, csak behoztam magának, azt gondoltam, itt jó helyen lesz.

Ádám megköszöni, s ráteszi a kis bőröndöcskét egy könyvhalomra – máshova nem is nagyon tehetné, hiszen a szobányi helyiség maga egy könyvhalom. Körben a padlótól szemmagasságig könyvek, az asztalon könyvek, a székeken könyvek, a földön feltornyozva könyvek, tényleg lehet itt úgy 10 ezer kötet.

Majd egy család tér be, nagymama, anyuka, apuka és egy kisfiú. A fiú kissé félénk, úgyhogy megmutatom neki, hogy hol vannak a gyerekkönyvek – de úgy látszik, a játék jobban érdekli még, mert felkap egy zöld traktort és azzal gurigázik a padlón. Aztán mégis ránéz egy könyvre, követem a pillantását, s látom, egy ismeretterjesztő kötetet nézett ki magának, amit az emberi testről írtak gyerekeknek.

– Az a címe, hogy „Mi történik velem?” – mondom a kisfiúnak –, s látod, ez még engem is érdekel, mert én is azon gondolkodom lassan ötven éve, hogy mi történik velem…

– De én még csak hároméves vagyok, én nem gondolkozom ezen – válaszolja a kisfiú, mire bólintok:

– Ne aggódj, idővel majd te is belejössz…

Miután elmennek, kérdezem Ádámot, hogy a járvány nagyon megtépázta-e a forgalmat, mire fölnevet:

– A vírus előtt sem álltak itt sorban tömegek… Úgyhogy a forgalomnak nem volt honnan leesnie a mostani alacsony szintre.

Nem megy jól a bolt, de hát miért is menne jól – az emberek jobbára eladni jönnek, nem vásárolni. Sokszor hívják Ádámot hagyatékok ügyében is: gyakori, hogy egy családban meghal egy idős ember, és az örököseinek az elárvult, gazdátlanná lett könyvekre nincsen szükségük. Ha van köztük ritkább darab, akkor Ádám egy tele banános ládával távozik, amit egyébként legalább olyan jelentőségűnek tart, mint a kerék feltalálását: a kerék és a banános láda! Ezek által ment a világ elébb!

Aztán Ádámmal a bolt előtt állunk karba font kézzel, nagyokat hallgatunk és a várost nézzük. Majd egyszerre csak azt mondja, hogy az utóbbi pár napban Hajdúhadházról hívogatja telefonon egy Ukrajnából elmenekült cigány család. Nekik is gyűjt Ádám, mert ők a menekültek között is a legnyomorultabbak.

– Ezek a szegény kárpátaljai romák, ezeknek itt a legnehezebb – mondja Ádám –, mert hiába menekültek ők is, rajtuk nem akarnak olyan sokan segíteni…

Hallgatunk, nézzük a Péterfia forgalmát, s eszembe jut, hogy igen, Debrecenből indultak ölni a cigánygyilkosok 2008-2009-ben. Ez az a város, ahol 2015-ben a pályaudvaron leragasztották a konnektorokat, hogy a menekültek ne tudják a telefonjukat tölteni, sőt, a nyilvános wc-t sem nyitották meg előttük éjszakára, hiába volt ott sok tucat kisgyerek. Emlékszem Ádámra 2015-ből, ahogy a vasútállomásra fuvarozott ételt és italt. Akkor sem sokat beszélt, csak tette a dolgát.

– Hát ez van – mondom nagy hallgatás után, mire Ádám bólint:

– Aha.

És ebben maradunk.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!