Kácsor Zsolt
Míg be nem jöttek a fagyok, az egri főutcán jobbára ott találtuk Turcsányi Sándort, a kisváros legismertebb zenészét, gitárosát, életművészét, azaz Turpiját. De mióta hidegebb van, Turpi többet üldögél otthon és Sztracsatella nevű kutyusa társaságában javában gyakorol, ugyanis – MEGLEPETÉS! – nagy valószínűséggel újra összeáll az 1975-ben az egri Volán támogatásával megalakult Pótkerék Zenekar.
Életemben először 36 évvel ezelőtt, 1986-ban láttam Turpit egy egri színpadon a Pótkerék nevű zenekar frontembereként, szövegírójaként és zeneszerzőjeként, és emlékeim szerint az eltelt 36 év alatt külsőre semmit sem változott. Ma is úgy néz ki, mint akkor, pontosabban szólva már akkor is úgy nézett ki, mint most. Úgy értem, nem öregedett és nem fiatalodott. Maradt, aki volt és aki lesz, azaz Turpi, Eger városának hosszú hajú, szakállas vagabundja, a világot azzal az ártatlan kék tekintetével mindig kíváncsian figyelő rockzenésze, autodidakta gitárosa és autodidakta képzőművésze, akinél szelídebb radikális anarchistát még nem hordott a hátán a Föld.
Amúgy az említett Pótkerék Együttes már 1986-ban is „őskövületnek” számított az én 14 éves szememben, hiszen a zenekar 1975-ben alakult, amikor én még csak 3 éves voltam – és mondom, idén a fiúk újra koncertet adnak majd, pedig 3 évesből időközben 50 éves lettem.
De mit csinált Turpi az eltelt 47 év alatt?
Elsősorban szelíden mosolygott.
Tudom, hogy ez nem foglalkozás, s vélhetően nem lehet rá kiváltani az egyéni vállalkozóit, de ez az igazság. Turpi mindig mosolyog, s ha megszólal, akkor pedig olyan halkan beszél, mint egy elsőáldozó. Ránézésre senki meg nem mondaná a Pótkerék frontemberéről, hogy gyerekként igazából annyira félénk volt, hogy az iskolai énekórán nem mert énekelni az osztály előtt. Ki gondolta volna róla akkor, hogy évekkel később több ezer ember előtt nyomja majd az együttes egyik legnagyobb slágerét, a parafrázisok parafrázisát, amelynek refrénje így hangzik: „Kispiricsi faluvégen folyik el a kanális, enyém leszel, kisangyalom, te is, meg az anyád is!”
Ezt azért nem nézték volna ki belőle. Abból a hatalmas kék szemű kisfiúból, aki hatévesen az apukájától kapott egy tangóharmonikát, és hallás után elsőre lepötyögte rajta egy nóta dallamát. Az apuka össze is trombitálta a cimborákat, hogy gyertek csak, zenész a fiam! De nem is a tangóharmonika varázsolta el azt a régi kisfiút, hanem a gitár.
Gitár, gitár, gitár!
Ha látott és hallott egyet, akkor megborzongott és megdobbant a szíve. Ami persze ma is így van. Ma is olyan szeretettel és finoman nyúl a hangszeréhez, mintha a gitár teste érzéksejtekkel volna tele. Különös viszonyban van a most használt gitárjával is, amiért más ember nem adott volna tán két fillért sem, de neki éppen ez kellett, ez a meggyötört, ráncos, sokat látott test, ami éppen olyan szelíd hangot ad ki magából, mint a gazdája.

Turpit amúgy a „normális” világ eleinte igyekezett a maga „normális” képére formálni, egyszer volt is egy munkahelye, mint minden más „normális” embernek a szocializmusban, egy olyan munkahely, ahová reggel egy fekete aktatáskával be kellett menni, délután pedig ugyanazzal a fekete aktatáskával ki kellett jönni. Ezt a Villon-lelkű Turpi nem bírta sokáig, pedig abban a fekete aktatáskában mindig volt egy szendvics, amit az anyukája pakolt be neki. Egy délután Turpi kilépett a munkahelyéről a kapun, és a fekete táska elkezdte húzni lefelé a karját, de olyan erővel, hogy tudta, mindjárt tőből kiszakad – mire Turpi ott helyben elejtette a fekete aktatáskát, és elment. Vissza se ment többet. A fekete aktatáska ott maradt, ahová leejtette, tán még ma is ott van, ha a rendszerváltáskor a gyárral együtt ki nem privatizálták a helyéből.
Úgyhogy Turpinak maradt a zene és a zenekar, a Pótkerék. Ami – valljuk be – eléggé idétlen név, de hát kellett valami, ami a zenekart gavallérosan támogató Volán Vállalatra utal. A Kormánykerék politikailag túlzás lett volna, a Durrdefekt pedig nem jelentett volna jó óment, így lett a Pótkerék az, ami.
De ne feledjük, hogy 1975-ben, amikor ez az egri zenekar megalakult, hasonlóan fura nevű bandákkal tele volt a vidéki rockélet. Az 1970-80-as években működött Debrecenben a Color, a Golf, a Lux és a Weekend, Miskolcon a Híd, a Reflex és a Tandem, Baján a Fórum, Salgótarjánban a Fanyúl, Szombathelyen a Lord és a Masina Jazz Band, Vácott a Corpus, Ajkán az MDS, Medgyesegyházán az Orient, Tatabányán az Ónix, Nyíregyházán a Pókháló, Székesfehérváron a DT és az R-Go, Dunaújvárosban a Rockers, Mohácson a Moszkitó, Pécsett a Légió, a Minaret és a Spektrum, Lőkösházán pedig a VAMSZ. Azért ebben a mezőnyben a Pótkerék a nevét illetően még mindig ott van az élen.
Említettem, hogy Turpi autodidakta zenész, ami igaz, de nem jelenti azt, hogy nem voltak tanárai, pontosabban szólva mesterei. Valamikor az ősidőkben, amikor a Pótkerék még újonnan gurult, megnyertek egy országos tehetségkutató versenyt – Turpira oly jellemző, hogy ezt a valamikori versenyt inkább „tehetségtelenségkutatónak” hívja –, és jutalomból az ország legképzettebb, legjobb zenészeivel tölthettek el egy hetet egy művészeti táborban. Az ott megfordult zenészektől Turpi sok fogást ellesett – akárcsak később Babos Gyulától, akivel nem kerültek barátságba, sem mester-tanítvány viszonyba, de Turpiban alighanem az tartotta és tartja a lelket évtizedek óta, hogy a nagy Babos Gyula bízott benne és elismerte a tehetségét.

A Pótkerék Zenekarban nem ment minden simán, előfordultak kisebb-nagyobb személyi ütközések, magánéleti fejlemények, úgyhogy 2000-ben, amikor az együttes a 25 éves jubileumi koncertet adta Egerben, kiderült, hogy már több mint tíz éve nem játszottak együtt. Mégis micsoda bulit nyomtak! Aki ott volt, azért sírt, aki nem volt, az meg azért. Én ott voltam, s emlékszem, feltettem azt a hülye kérdést Turpinak, hogy 1975 és 2000 között hány lemezt adtak ki. Turpi eltűnődött:
– Várj egy kicsit, össze kell számolnom.
Majd néhány másodperc hallgatás után rám mosolygott:
– Megvan! Egyet sem!
Nevettünk, de vélhetően nem szívből. Megkérdeztem tőle azt is azon a 2000-es jubileumi koncerten, hogy a több száz dal legjava terméséből miért nem adnak ki akkor egy CD-t, elvégre CD-t kiadni ma már semmiség, mire Turpi megint rám mosolygott, s azt mondta:
– Most már a sarki hot dögös lánynak is saját CD-je van, szóval, szerintem a XXI. században lemezzel kijönni nagyon ciki.
A jubileumi koncert óta is eltelt már 22 év, s Turpi még mindig ugyanaz, aki volt. Ülök nála az egri házában, s miközben az élettársa a konyhában főz, a nagylánya meg a szobájában leckét tanul, mi beszélgetünk, Turpi néha megsimogatja a húrokat, hogy megvannak-e még, oldalról meg Sztracsatella figyel a megfelelő pillanatra várva, hogy simogatásért kuncsorogjon.
Hasonlítanak egymásra, mármint lélekben, Turpi és Sztracsatella. Turpi is szereti, ha az élet olykor megsimogatja. Egy ilyen simogatást el is mesél: a halála előtt nem sokkal Babos Gyula koncertezett Egerben, s már olyan beteg volt, hogy a koncert után az emeletről a kocsiig Turpiba kapaszkodva ment le. Sőt, Turpira bízta a gitárját is, mert ő maga nem tudta cipelni.
Az micsoda pillanat volt!
Turpi baljában Babos Gyula, a jobbjában Babos Gyula gitárja, középen pedig ő maga, nagy kék szemű kisfiú, aki hallás után pötyög egy nótát tangóharmonikán. Igen, ez olyan pillanat, amiért érdemes élni és gitározni és énekelni a hidegben és elviselni a „normális” emberek pillantását.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a „Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a „Kedvencek”-re, végül legalul a kék „Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!