Anyám „titkos” fotós élete

Aradi Péter

Egész aktív életében fényképészként dolgozott, sokáig mégsem tudtam, hogy pályája a szakmának egy másik ágában indult, amellyel miattam – vagy értem – hagyott fel.

Némi túlzással azt mondhatnám, gyerekkoromban második otthonom volt a Szépművészeti Múzeum, amelynek anyám, Szenczi Mária, közel négy évtizedig, 1958-tól 1995-ös nyugdíjba vonulásáig volt közszeretetnek örvendő, ha anyagilag nem is igazán, de erkölcsileg mindenképpen megbecsült, és szakmailag mindenki által elismert munkatársa. Műtárgyfotósként mindenféle kiadványba, könyvbe, katalógusba ő készítette a fekete-fehér képeket és reprodukciókat, ezenkívül ottani működésének első éveiben gyakran kísérte el valamelyik művészettörténész kollégáját úgynevezett vidéki kiszállásokra, amikor egy-egy gyűjtőt vagy múzeumot kerestek fel. Kezdetben az is a feladatai közé tartozott, hogy végigfényképezze az aktuális kiállítások felépítésének, berendezésének folyamatát, és megörökítse az odalátogató híres alkotókat vagy vendégeket.

Ez utóbbi tevékenységek talán visszaidézték benne az első lépéseket, amikor fotóriporter-gyakornokként ismerkedett a szakmával. Érettségi után, 1949-ben a Magyar Filmgyártó N. V. (nemzeti vállalat) Kép- és Riportosztályán kezdett gyakornokoskodni, majd amikor 1950 elején, szervezeti átalakulás folytán ebből az osztályból jött létre a Magyar Fotó Állami Vállalat, ott folytatta a munkát. Egyetemre szeretett volna menni, művészettörténetet tanulni, de apját – a nagyapámat, Szenczi Sándort – 1950. július 7-ről 8-ra virradó éjszaka elvitték, s a családja bő három évig semmit nem tudott róla, azt sem, hogy egyáltalán él-e még. 1953 novemberében adhatott először hírt magáról a Kozma utcai börtönből küldött levelezőlapon. Abban a hónapban az is kiderült, hogy államellenes szervezkedés vádjával 15 évre ítélték a szociáldemokrata vezetők ellen indított koncepciós perben. Ilyen körülmények között anyám egyetemi tanulmányokról „természetesen” nem is álmodhatott.

1951-52-ben elvégezte a Képző- és Iparművészeti Gimnázium esti fotótanfolyamát, tiszta kitűnővel. Ugyancsak 1952-ben (fényképész) szakmunkás vizsgát tett, szintén kitűnő eredménnyel.

A fotóriporteri szerepben valószínűleg nem érezte komfortosan magát: későbbi habitusából visszakövetkeztetve ez nem is volt testhezálló feladat számára. A rohanást, a tülekedést, az egyszer itt, másszor ott életmódot megterhelőnek érezhette. Bár nem tudom biztosan, elképzelhetőnek tartom, hogy ő maga kérte áthelyezését a portré részleghez, ahol aztán felvételezőként működött. Amikor ez a részleg kivált a Magyar Fotóból, és létrejött a Fővárosi Fotó Vállalat (Főfotó), ő átkerült ide – vagy ha úgy tetszik, a helyén maradt, csak a cég neve változott.

Huszonkét évesen, 1953 februárjában férjhez ment a nála 24 évvel idősebb Ráth László fotográfus-iparművészhez. Talán nem olcsó pszichologizálás, ha azt feltételezem, hogy tudat alatt pótapát keresett benne, hiszen imádott édesapjától – mint fentebb írtam – évekkel korábban, egyik napról a másikra megfosztották, és nem tudhatta, látja-e még valaha. A házasság mindössze néhány évig tartott – nekem soha semmit nem mesélt róla. Nagyapámat 1955 augusztusában a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának kegyelmi határozata értelmében szabadlábra helyezték, 1956 augusztusában a Legfelsőbb Bíróság minden vádpont alól felmentve rehabilitálta.

Amikor 1956. július 28-án megalakult a Magyar Fotóművészek Szövetsége, anyám – noha az alakuló közgyűlésen nem vett részt – az alapító tagok között volt, még Ráthné Szenczi Mária néven.

Anyám – öt és fél évvel fiatalabb öccsével együtt – képek, szobrok, és persze könyvek között nőtt fel, a nagyapám ugyanis nemcsak műértő és művészetpártoló ember volt, hanem műgyűjtő is, aki nagyjából a harmincas évektől a kortárs művészek színe-javával személyes ismeretségben, nemegyszer közeli barátságban állt, bejáratos volt a műtermeikbe, és vásárolt is tőlük. Bizonyára ennek köszönhető, hogy anyám sokukhoz elmehetett fényképezni, ismerősként bizalommal fogadták, és ezekből a látogatásokból remek felvételek születtek. Ezeket majd egy következő alkalommal mutatom be.

Most azokból az önarcképeiből hoztam néhányat, amelyeket 25 évesen, 1956-ban – még a forradalom előtt – készített. Amikor még én sem ismerhettem. Többségük ugyanazon alkalommal készült (szülei) otthonában, a Tanács (ma Károly) krt. 3/c első emeleti, a körútra néző lakásában. E fényképek hátterében festmények, szobrok, könyvek, és néhány olyan bútordarab, berendezési tárgy – például a csillárok vagy az íróasztal –, amelyek a mi lakásunkban élnek tovább. És persze mindegyiken látható maga a masina, a kedvenc tükörreflexes Rolleiflex.

Amely egyébként szintén megvan, és most az unoka, Julcsi lányom próbálgatja, mit tud kihozni belőle. Készített vele egy remake-et anyám egyik önarcképéből – ő is majdnem annyi idős, mint anyám volt akkor –, de az még benne van a gépben, mert még nem lőtte el az összes kockát, ezért megcsinálta egy másik géppel is – ezt is megmutatom. Ő most – gyógypedagógus diplomával a zsebében – fotósiskolába jár, lehet, hogy továbbviszi nagyanyja hivatását. Sajnos Julcsi nem tanulhatott tőle, voltaképpen nem is ismerhette őt, hiszen még nem volt négy hónapos, amikor anyám meghalt. Tanítgatta viszont anyám korábban az akkor huszonéves sógornőmet, aki tehetséges tanítványnak bizonyult, ám végül más pályát választott.

Én magam, ahogy már említettem, rengeteget jártam be hozzá a múzeumba, sokszor láttam előhívni, nagyítani, mutogatta, magyarázta a folyamatot, ám ez a része gyerek- és kamaszkoromban nem érdekelt annyira, hogy komolyan meg akartam volna tanulni – ma már persze sajnálom. Gimnazista lehettem, amikor valahogy kiderült, hogy a múzeumi munkája előtt mivel foglalkozott: a fiókok mélyéről előkerültek ennek a korszaknak a dokumentumai, felvételei, negatívjai. Kiállítási katalógusok, amelyekben szerepelt, díjak, elismerések, cikkek, kritikák… Elmondta azt is, hogy amikor megtudta, hogy várandós – akkor már évek óta a Szépművészetiben dolgozott –, eldöntötte, hogy leáll azzal, hogy kiállításokra küld képeket, kiszáll ebből a körből, és minden figyelmével felém fordul.

Miközben nagyon jólesett, hogy én fontosabb voltam számára a karrierjénél, és ennek köszönhetően maximális figyelmet kaphattam tőle, némi lelkiismeret-furdalásom is támadt, hogy miattam hagyta abba. Szerettem volna öt-hat évtized elteltével, legalább posztumusz megadni neki a lehetőséget, hogy a saját döntése következtében, de mégiscsak miattam rövidre szabott fotós munkásságát a szélesebb nyilvánosság is megismerhesse – és ehhez a Fortepan nagyszerű felületet kínált.

2017-ben elvittem anyám képeit Tamási Miklósnak, a Fortepan alapítójának, aki kiválasztott közülük több mint négyszázat, és ezek fel is kerültek a Fortepan oldalára. Sokat töprengtem azon, vajon anyám akarná-e ezt, örülne-e neki. Nem tudom. Én nem láttam benne semmiféle hajlamot az exhibicionizmusra, miközben a fiatalkori önarcképek és a róla készült fotók viszonylag nagy száma azt mutatja, hogy – legalábbis akkor – szívesen volt önmaga (fotó)modellje.

Medgyessy Ferenc szobrászművész Százados úti műtermében (1956) – ez a műtermi önarckép átvezet a következő részbe, amelyben a művészekről készített fényképeit mutatom be

Idén lenne 90 éves. Úgy terveztem, hogy az évfordulóra szervezek egy kiállítást a képeiből, azonban ez elmaradt. Bízom benne, hogy 2022-ben sikerülni fog.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!