Adamik Zsolt

A hidegháború úgy ért véget, hogy azt hittük, ennél hidegebb nem jöhet. Mert megtanultuk a leckét. A logika és az emberség korában bíztak a tudorok, mondván, ennyit a történelemről, ember ember ellen többé nem fordulhat, merthiszen. Aztán mégis másképp lett, ugyanis a képletből kimaradt egy nagyon fontos tényező: maga az ember, minden emberszerű állatságával. Nyolc kar jó, két kar jobb: ezért nézte a nép szanaszét a Squid Game-et. Félkritika, hiszen most kisült: érkezik a második évad is.

Amitől most nagyon megy

A Squid Game egy alapvetően bejáratott séma felsőközépszerű képernyőre vitele: adott egy rakás vadidegen (esetünkben néhány száz), akik közül egyetlenegy győztes maradhat talpon a sorozat (könyv, film, képregény, videójáték) végére – hiszen a többi feldobja azt. Az ipiapacs esetünkben több szimpla kiesésnél, a „ledaráltak, eltűntem” szókapcsolatot maximálisan szem előtt tartva robban, szakad, törik szanaszét, hal golyó, bomba, nyakszegés, vagy rossz mozulat által szörnyet a vesztes plebs. A történetben ehelyütt a jóféle csavar, hogy (ha már önként mentek bele) a résztvevőknek esélyük lenne kiszállni, lásd, nem erőszak a disznótor, ugyanis a játék szó szerint félbeszakítható: ha az életben maradtak 50%-a, azaz a többség úgy dönt, hogy ők a következő kényszerített haláltmegvetés helyett inkább hazamennének, akkor fegyveres-egyenvívósisakos őrök ide – állandóan fel-felugató géppuskák oda, hazamennek, és pont. A sorozatban nagyon ügyesen megvan a példa erre is: csak az a rengeteg lóvé ne lógna a fejük fölött furvást, a beszédesen disznóságos malacperselyben!

A popkultúrában kicsit is jártas olvasónak persze azonnal feltűnhet a hasonszőr: a stíl alapjai ott vigyorogtak a Battle Royalban, az Éhezők viadala egy antiutópiába építette bele, a gamereknél pedig ennyi (ölj and élj) és nem több a sokezer hasonló játék közül, mondjuk például a Fortnite. 2020 egyik legjobb (és egyben legviccesebb) filmje, a The Hunt egy közösségi médiába bolondult világ kulisszái közé pakolja az embervadászatot – inkább nem lövünk le semmi poént, de a lényeg, hogy ha a Facebook idővonalának kommentfala valós párbeszédet jelentene, akkor TÉNYLEG igen hamar előkerülnének az UZI-k és a garatnyiszáló célszerszámok.

De ha a sztori alapja lerágott csont, akkor mitől jó a Squid Game? Attól, hogy becsapós. A Netflix híres arról, milyen ostoba címek alá képes milliókat betolni, esetünkben azonban a high concept már magában eladja a dzsemborit: mi lenne, ha létezne egy olyan játék, ami mindenképp fordít a sorsodon? Rosszabb (ám valószínűbb) esetben úgy, hogy a helyszínéül szolgáló szigetet füst formájában hagyod el, jobb esetben pedig úgy, hogy ha győzöl, rengeteg pénzzel tömik meg a zsebeidet. A leendő áldozatokat mázlistát felhajtó szakik mintha csak találomra nyújtanának Dél-Korea legnagyobb lúzereinek és csalóinak segítő jobbot – aztán persze kiderül, hogy ez sem véletlen. Semmi sem az.

A játékosokat ledarálják, s eltűnnek. Ha pedig játék, akkor közönségnek is lennie kell.  S ha pedig így van, akkor ez nyilván valami kritika, szatírum arról, hogy mennyire ki vagyunk használva; életünk zagyva, de egyhangú pokol, s a kapitalizmus új világrendjében nem két nagyhatalom, hanem a világ két csoportja,  az 1 és a 99 százalék, azaz a gazdagok és szegények vívnak durva csatát úgy, hogy a szegények nem ismerik, a gazdagok pedig nem tartják be a játékszabályokat.

A hidegháború nem múlt el, csak közelebb jött – teközéd meg énközém.

A Squid Game – mivel a játékot mutatja be – pont attól érdekesebb, mint a már említett Battle Royal, vagy a VHS-re másolt  Tökéletes Célpont, mert cselesül NEM a kapitalistákról szól. Nem a bizonyos 1 százalék a hangsúlyos, hanem a játékosok, azaz MI magunk, akik ebben (lásd: beszédesen disznóságos malacpersely) a kapitalizmus nevű dologban élni vagyunk kénytelenek… mi, akik szó nélkül sétálunk el a hajléktalan mellett, akik kiharapjuk a másik máját nemhogy egy előléptetésért, hanem egy forgalmi sávért akár; akik belekényszerültünk egy olyan egérfogóba, melyből az út az EXIT felirat felé a másik  hullájának keresztülrágásán át vezet.

Vegzált ma már turbómotoros kisnyugdíjast Ön? Avagy amennyiben Ön kisnyugdíjas: üvöltötte le a fejét kékhajú libsinek? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem?

Nem tűnt fel, hogy együtt KELL élnünk? Vagy annyi? Vagy Squid Game?

Mindenesetre „a Squid Game univerzuma még éppen csak elkezdődött” – mondta Ted Sarandos, a Netflix társügyvezetője a minap. Vagyis jön a folytatás, hiszen a siker adott: az ELSŐ ÉVAD lett a megosztó legsikeresebb cucca. A nép cirkusza meglesz tehát… Jung Jae karakterének, Szeong Gi Hunnak a „kalandjai” a leghülyébb sorozatfináléval együtt folytatódnak. Benne vagytok?

Van kérdés?

Amitől nem megy annyira

Nincs komolyabb baj a Squid Game-mel, ha bárki kérdezi a kocsmában, simán fel lehet hozni, hogy tessék: a jelen állapotokra egy zsánersorozat mutat tükröt. És a tükörben ott vagyunk ám mi is, látod magad, hát nem? József, még egy sört? Tény persze, hogy a szokásos sorozatformátum itt is inkább saját magát vágja képen, mondjuk két epizód tuti mehetne a kukába, bizonyos fordulatok és tekerések majd kiverik a szemünket, az egyik szál lezárása pedig olyanformán gázos, hogy ennyi erővel simán repülhetne… persze lehet, hogy csak nekünk fáj, akik túl sokat lesünk sorozatot, na de akkor is.

Mindegy, a Squid Game 8 karjából 6 tuti működik – megragad és nem ereszt. „Szemem tavában magadat látod: Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod”… ilyen ez a szemétláda popkultúra. Mindenki lenézi, de ő suttyomban mindig azt adja vissza, ami a legjellemzőbb az adott korra – vagy mondhatjuk úgy is: ami problémának akkor és ott (ekkor és itt) a legnagyobb.

Kezdhetünk megijedni.

Nyerd meg az életed / Squid Game / Ojing-eo geim, 2021/NETFLIX