A hiúság ára

Timár Ágnes

A szépség szubjektív, relatív meg hasonlók. Vagyis bármilyen meghatározásra nyitottak vagyunk, ha az mentesít minket a másokkal való összehasonlítástól. De persze, nem mentesít. És még az esztétikum fontosságának megítélése is korszakonként változik.

Nem egy olyan történelmi időszakot ismerünk, amikor nagyon is rossz szemmel nézték, ha valaki túlzásba vitte a szépségápolást. Az ókori Rómában egy idő után annyira elharapódzott a divatversengés, hogy Cicero szemrehányást tett az áttetsző ruhát viselő és lábaikat borotváló nőknek.

Tálcás nő freskója a Villa San Marcóban Wikimedia/Fotó: Luiclemens

A késő gótikában a burgundi udvarban több rendelet is született, hogy a divattúlzásokat visszaszorítsák. Bár itt a cél az volt, hogy megmaradjon a ruha rangjelzőnek. A ferencesek megrovásai már sokkal inkább erkölcsi alapúak voltak. Egyszerűen megtagadták a feloldozást a – korszakban divatos – hosszú uszályos ruhát viselő nőktől.

Petrus Christus festménye

A reneszánsz hozta változás azonban adta a lovat mindenki alá, aki áldozni akart a szépítkezés oltárán. Az egyre gyakoribbá váló, de még kezdetleges sminkek könnyen tönkre tehették a bőrt, de sokan még így sem mondtak le róluk. Általánosan elfogadott lett a festett arc, a költőktől vagy éppen a prédikátoroktól érkező feddő szavak ellenére.

I. Erzsébet angol királynő

Hamarosan viszont a trend átalakulása közvetetten az egyház kedvére tett. Az ellenreformáció idején a spanyol divat célul tűzte ki a férfiak és nők közötti testmagasság-különbség „megszüntetését”, ezért a nők egy úgynevezett chopine-t, egy magas talpú lábbelit kezdtek hordani, amely nehézkessé tette a járást és szinte lehetetlenné a táncot. A papság üdvözölte, hogy aki ezt viseli, annak kevesebb világi örömben van része.

Fotó: Wikimedia  Metropolitan Museum of Art

XIV. Lajos idején is elsősorban a vallásos életvitel követésére igyekeztek ösztönözni azokkal a rendeletekkel, amelyek arra szólítottak fel, hogy mindenki csökkentse a megjelenésével kapcsolatos kiadásait. A kérvényekből látszik, hogy nem csupán az jelentett gondot, ha például kihívó ruhákat viseltek a hölgyek, hanem maga a tény, hogy túl sokat foglalkoztak a külsejükkel. Az ekkor divatos félhold vagy éppen szív alakú szépségflastromok túlzott használatát is elítélték. 1667-ben kimondták, hogy az isteni büntetés haladéktalanul utolér mindenkit, aki nem tart mértéket.

Arquieni Mária Kazimiera lengyel királyné

Nem sokkal később azonban még a papság is hagyta magát megkísérteni a hiúság által. Az osztrák püspökök 1725-ben azzal a kéréssel fordultak Rómához, hogy hadd misézzenek az akkor divatos parókákban. A kérést ugyan elutasították, de a fennmaradt iratok szerint egyes esetekben kivételt tettek, mert a paróka egyben a méltóság jelének is számított.

A francia forradalom után a guillotine alá küldték azt, aki púdert viselt. Habár ez nem az esztétikum túlhangsúlyozása elleni harc része volt, hanem politikai döntés, hiszen a púder a királypártiságot jelképezte. Nem sokkal később azonban már morálisan is elítélték a használatát. Megbüntették, aki lisztből előállított púderrel világosította a parókáját, hiába volt rá pénze, hiszen a legtöbben mindeközben éheztek.

JEAN-BAPTISTE OUDRY – Egy úr portréja

A franciák a forradalom után néhány évvel ismét hódolhattak a szépség eszménye előtt. Habár a korábbi időkben is elsősorban az egyház volt a divat fejlődésének kerékkötője, és az udvar inkább politikai szempontok szerint határozta meg, hogy ki mit viselhet, Napóleon idejére a császárhoz közelieknek már egyenesen feladatuk lett a pompás megjelenés. Udvarhölgyek például nem mutatkozhattak kétszer ugyanabban az öltözetben.

Jacques-Louis David: Napóleon megkoronázása

A XIX. század közepétől a polgári társadalom tagja egyszerre akart jól élni, és a környezet elvárása szerint erkölcsösnek maradni. Az egyháznak már nem kellett fellépnie semmilyen túlkapással szemben, ugyanakkor a divat- és a szépségipar virágzott. Ekkorra nem a túlzott pompa, hanem az alapvető igény része lett a gondosan kialakított megjelenés. A gyarmatosító birodalmak korában szinte az számított volna pazarlásnak, ha az egzotikus tájakról begyűjtött drágaköveket, madártollakat nem építik be a viseletbe.


Theodore Wores – Egy kalapos nő portréja

A második rokokó, a XIX. század második felének idejére az egyháznak a társasági szokásokra gyakorolt csökkenő befolyása miatt az erkölcsi ítélet a nép kezébe került. A fűző és a krinolin nem csak kényelmetlen volt, és ezzel ébresztett sok nőben jogos felháborodást, de a vele sugallt hamis ideál is torzította a női testről és általában a szépségről alkotott képet.

Dániai Marija Fjodorovna orosz cárné kutyájával

Friedrich Theodor Vischer, esztétika professzor is ezt hangsúlyozta. Ő volt az első világi személy, aki a szépség hajszolásának „bűnéről” beszélt. A túlkapások a női ruhákon jelentek meg. A férfiviselet a célszerűség jegyében alakult át fokozatosan. Vagyis a divatfelelősök az uraknak megszavazták a józanság látszatának eszményét, a nők számára pedig egy mézesmadzaggal húzták egyre szorosabbra a fűzőt.

Friedrich Theodor Vischer

A század végétől egyre-másra jelentek meg az akkor csinosnak tartott, de általában kényelmetlen ruhadarabok. A szépségért szenvedni kell elképzelése ekkorra vált általánossá, hogy napjainkra épp ez robbantson ki egy újabb kultúrharcot. Amely világméretű összecsapásnak része a kérdés, hogy mi is a szépség, és persze, hogy ki határozza meg. Jelenleg a nép, az istenadta. Na, az ő véleményét viszont annyi minden pofozgatja ide-oda, hogy az megér egy külön értekezést.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!