Bokor Gabriella
Egy évben általában hat hónapot turnéztak, amit a pandémia levitt nullára. A Takács Quartetről – a University of Colorado rezidens kvartettjéről, amely idén már a 47. évadját kezdte – azért a koncerteket nélkülöző, sötét időszakban is sokat lehetett olvasni: új brácsásuk, Richard O’Neill elnyerte a szólisták Grammy-díját, és idén ismét övék lett a Gramophone díja kamarazene kategóriában – ezúttal a Garrick Ohlsson zongoraművésszel felvett Amy Beach- és Elgar-kvintettek CD-ért.
A Takács Quartet másfél év kihagyás után újra elvállalt egy nagyobb, hétállomásos európai turnét, a londoni Wigmore Hallban két koncertet is adtak. A második után beszélgettem a vonósnégyesben immár egyedüli alapító tagként játszó csellistával, Fejér Andrással, kényszerű leállásról és túlélési stratégiákról.
Egy próbaidőszak kellős közepén, amikor napról napra aggasztóbb lett a helyzet, volt valamiféle vészforgatókönyvetek?
Először is adtunk magunknak két hónap szabadságot. Azt gondoltam, hogy ezt most kiélvezem, mert utána úgyis jön vissza a munka. Rögtön elkezdtem még többet teniszezni, még többet kirándulni, csináltam egy új polcrendszert a garázsba, vagyis csupa olyan dolgot, ami vagy a nyári szabadságra volt beosztva, vagy már a nyugdíjon túli luxustennivalókra. A család imádta, hogy otthon vagyok, megcsináltam mindent a ház körül és a kertben, mert – az egyébként rém türelmes – feleségem már évek óta írta az egyre hosszabbodó listát.
Abban a két hónapban volt a kezedben a hangszer?
Nem, a csellóhoz hozzá se nyúltam, csak a csellótokhoz: mindenféle javítást és csinosítást végeztem rajta. Erre a normál munkamenet mellett nem szívesen vettem volna el időt, tehát abszolút luxus volt. Leszedtem például a tokról a régen felszerelt kengyeleket, kerekeket, akkor a fúrt lyukakat német precizitással próbáltam betömködni, hogy az eső ne csorogjon a csellóra, ilyesmi… és közben zenét hallgattam, csak éppen nem kvartettet, és nem csellót, és nagyon jól éreztem magam. Szóval igazán kellemes időszak volt, és mindenki azt hitte, hogy ennek az őrületnek egy-két hónap múlva vége lesz. Az első koncert, amit lemondtunk, egy New York-i Brahms-est lett volna március közepén, és mindnyájan úgy gondoltuk, hogy áttesszük április végére. Aztán jöttek egymás után a koncertlemondások, akkor már láttuk, hogy ez az időszak el fog húzódni.
A két hónapos szabadság után megint elkezdtetek próbálni?
Igen, de csak finoman. Nem gyötörtük egymást túlzottan, hiszen a régi brácsásunk, Geri májusban vonult vissza, és Richarddal júniustól kezdtünk próbálni, úgyhogy ez egy kellemes, ráérős, meleg csákányváltás volt közöttük. Tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy ez ebben az időszakban történt, mert így Richarddal nem kellett rögtön élesben koncertezni, de mindennap próbáltunk vele, kellemesen, jó hangulatban.
A próbákon kívüli élet viszont, gondolom, nem volt egyszerű, mert sem utazni, sem koncertezni nem lehetett.
Volt viszont ezekben a sötét időkben két angyali hely, Philadelphia és Portland, ahol – amellett, hogy régóta ismernek és szeretnek minket – felajánlották a segítségüket a lemondott koncertek miatt. Vagyis kifizettek egy koncertgázsit ajándékba. Pedig nyilvánvaló, hogy mindenki bajban volt, azok is, akik finanszírozzák a koncerteket, mert az ő bizniszük is leállt. És mégis nekik jutott eszükbe, hogy oké, nekünk is rossz, de el tudjuk képzelni, hogy nektek még rosszabb, úgyhogy segítünk. Nagyon jó érzés volt.
Aztán lassan elkezdtetek videókat készíteni koncerttermeknek, amelyeknél a közönség jegyet válthatott, és otthon, online nézhette a koncerteket.
Úgy van. Hál’ istennek van pár tucat olyan hely, ahova negyven éve rendszeresen visszajárunk, és azok megvették ezeket a koncertfelvételeket. Ez segített nekünk túlélni anyagilag, és fenntartani a morált, vagyis volt miért dolgozni. Az egyetemre nem mehettünk, mert le volt zárva, úgyhogy koncerttermeket kellett bérelnünk Denverben és Boulderben, de ezeket boldogan odaadták a normál bérleti díj feléért, hiszen akkor már hónapok óta üresen álltak.
Ezek kvázi élők voltak? Lejátszottátok élőben a koncertet a kamerának?
Nem, inkább olyan volt, mint egy lemezfelvétel. Ez azért jó, mert rögtön vissza tudtuk nézni, mit kell változtatni. Háromszor-négyszer eljátszottuk a darabokat, és utána összevágtuk. Persze viselkedni is kellett a kamera miatt, az egy extra újdonság volt a lemezfelvételekhez képest, de ugyanakkor segített is bizonyos fokig, mert a videó valahogy átlendíti az embert. Amikor az együttes hatásra, tehát a kinézetre és a hangzásra is figyelni kell, akkor egyszerűen nagyobb a lendület.
És még valahogy azt is kompenzálni kell, hogy nincs kinek játszani.
Az nagyon hiányzott, a közönség mindig ad energiát. Amikor már fél év óta mást se csinálsz, csak üres teremnek játszol, akkor azt érzed, hogy a fenébe, már megint… Hol van egy élő arc, egy ember, akivel van valami kis kontaktus?
És ez mikor jött vissza?
Idén áprilisban megkockáztattunk egyetlen koncertet Philadelphiában. A repülésnél próbáltunk óvatosak lenni, és mivel a lemondások miatt összegyűlt több repülőjegy-kreditünk, kibéreltük a gépen a fél Business Classt. Azt reméltük, hogy így talán nem fertőződünk meg, és ez működött is. Philadelphiában zárt helyen volt ugyan a koncert, de mindenki maszkban volt, és csak ötven embert engedtek be. Szóval végre volt közönség, azt imádtuk. Aztán játszottunk Boulderben is egy koncertet egy közösségi ház kertjében, tűzött a nap, feltettek pár ponyvát, hogy a hangszerek ne pattogzzanak fel, iszonyú meleg volt, de nagyon jólesett itt is végre megint közönség előtt játszani. Szívmelengető volt, hogy eljöttek, nekik is hiányzott már az élő zene. Júliusban pedig újraindult a Music Academy of the West fesztivál és mesterkurzus Santa Barbarában, ahova minden évben megyünk. Nem akartam kockáztatni a repülést, inkább vezettem másfél napot oda is, vissza is.
A mostani európai turnén többféle programot is játszottatok. Itt, a londoni Wigmore Hallban Mozarttól, Smetanatól és Dutilleux-től – ez utóbbitól az 1977-ben bemutatott, Ainsi la nuit című darabot, ami viszonylag ismeretlen a közönség előtt. Miért épp ezt választottátok?
Úgy raktuk össze a koncertprogramot, hogy figyelembe vettük a következő lemezünk műsorát is. Januárban három darabot veszünk fel, és az egyik a Dutilleux. Mellette lesz egy Ravel, és Steven Hough, a zseniális zongorista, aki komponál is, írt nekünk egy kvartettet. Les Six Rencontres a címe, és nagyon jó darab. Ez az elmúlt időszak egyébként arra is jó volt, hogy lemezezzünk, egy Fanny és Felix Mendelssohn-CD után egy késői Haydn-lemezt is felvettünk.
Most épp a turnétok közepén jártok. Azt, hogy a csellóval nem egyszerű repülni, és sokszor kell küzdeni a csellójegyek miatt, nyilván megszoktad, most viszont egy európai turné esetében van még egy sor járulékos teendő.
Igen, májusban Bécsben és Luxemburgban koncerteztünk, boldogság volt megint közönség előtt játszani, de egyébként az utazás és az egész turné a háborús időkre emlékeztetett. Minden sarkon prezentálnom kellett az oltási bizonyítványt, állandó tesztelés, belépési és kilépési procedúrák. Most már valahogy kezdjük megszokni, hogy például holnap, két koncert között, úton Cambridge-ből Malvernbe, vezetés közben meg kell állni Covid-tesztre, mert holnapután megyünk Firenzébe, és kell az olaszoknak a 48 órán belüli eredmény. Firenzében csak egy koncert lesz, a Teatro della Pergolában, ami gyönyörű, de ott is tesztelni kell, mert másnap utazunk Berlinbe az utolsó koncertre, és onnan haza.
Ilyen feszített tempó mellett mi az, ami kikapcsolódást ad? Nyilván nem a zene.
Turné közben nincs zenehallgatás, a napi próba, a saját gyakorlásom, meg a koncert épp elég, ilyenkor inkább filmet nézek.
És turné után? Mi az, ami reflektál a mostani időkre?
Akármelyik kései Schubert-zongoraszonáta – az engem megvéd és beborít, akármilyen tragédia történik is a világban.
A Takács Quartetet 1975-ben, még zeneakadémistaként alapította Takács-Nagy Gábor, Schranz Károly, Ormai Gábor és Fejér András. Miután megnyertek néhány nemzetközi versenyt, egyre több koncertmeghívást kaptak, 1983-ban pedig elköltöztek a tengerentúlra, ők lettek Boulderben a University of Colorado rezidens kvartettje. 2014-ben ők voltak az első vonósnégyes, amelyik megkapta a London legrangosabb hangversenyhelyszínéhez tartósan kötődő művészek díját, a Wigmore Hall Medalt – ugyanis évente négy koncertet adnak a teremben. A klasszikus értelemben vett koncertek és a mesterkurzusok mellett mindenféle újdonságra nyitottak, részt vettek például a Philip Roth Everyman című novellája inspirálta programban, ahol Princetonban és Torontóban Meryl Streeppel, a Carnegie Hallban pedig Philip Seymour Hoffmannal léptek színpadra. Beethoven-összkiadásukat Grammy- és Gramophone-díjakkal jutalmazták.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!