Beszélgetés Saly Noémivel
Aradi Péter
Széles körben ismert és népszerű irodalom-, művelődés-, Budapest- és kávéháztörténész. Ontja magából a történeteket írásban és szóban. Mesél felmenőinek rendkívül színes és jó néhány hírességet is magában foglaló sokaságáról, a házról, amelyben születése óta lakik, tágabb lakókörnyezetéről, a Tabánról, valamint Budapestről és a főváros hajdani kávéházairól. Sőt, régi szakácskönyvek feldolgozásán keresztül a magyar gasztronómiatörténetről is. Most megpróbáltam olyasmiről kérdezni, amiről kevesebbet szokott beszélni és írni – a francia vonalról.
Mikor és miért kezdtél el franciául tanulni?
Anyám és a húga Teheránban járt iskolába, francia apácákhoz, a Szent Vincés nővérekhez, úgyhogy amikor visszajöttek 1942-ben, a háború közepén Budapestre, akkor az én 19 éves anyám jóformán jobban tudott franciául, mint magyarul. Persze otthon magyarul beszélgettek, meg hát ez volt az anyanyelve, és hétéves koráig itthon élt, de az iskolai nyelve a francia volt, és engem halálosan bőszített kölyökkoromban, hogy ők a húgával franciául beszélgettek, ha azt akarták, hogy én ne értsem. Ugyanakkor nagyon szépnek találtam, és nagyon szerettem hallgatni. Akkor jöttek haza, amikor Nagyapát elhurcolták, mert ott állt négy nő a semmi közepén családfenntartó, jövedelem, minden nélkül. Budapesten pedig mégiscsak voltak rokonok. Nagyapa, ifjabb Francsek Imre, vasútállomásokat épített akkor, az azeri határ közelében nyitottak egy új vasútvonalat az olajszállítások miatt, és Nagyapa ott dolgozott. Onnan vitték el az oroszok.
Na szóval anyámék franciául beszélgettek, és az ugyan fölmerült, hogy Mami tanítson engem franciául, de én ettől elzárkóztam. Ámde alattunk, a második emeleten lakott az Ilonka néni, akinek az édesapja valaha kúriai bíró volt. Nagy birtokaik voltak Szeged környékén. Itt, a házunkban béreltek egy nagy lakást, és aztán Ilonka néni is egyedül maradt az akkor már nagyon idős édesanyjával, és iszonyat szegények voltak, mert mindenüket elvették – ugye egyikük sem dolgozott a háború előtt soha. Ilonka néni egy igazi jó házból való úrilány volt, aki az iskoláinak a jelentős részét francia-svájci nevelőintézetben végezte, tehát nagyszerűen tudott ő is franciául. Így jött az ötlet harmadikos koromban, tehát ’65-ben, hogy Ilonka néni engem franciára fog tanítani, és mi ezért fizetünk neki. Ez a sovány tehén meg a sovány kecske esete, amint egymást táplálgatják, szóval vicces volt, de én fölértem a kilencéves eszemmel, hogy ez egy szociális misszió, és hogy most azért kell nekem az Ilonka nénitől tanulnom, hogy tudjunk neki fizetni egy óráért mondjuk hat forintot. Ilonka néninél télen tizennégy fok volt, molyos prémkabát-maradványokba bugyolálva vacogott, és hozzánk járt föl Nagymamával beszélgetni, rádiót hallgatni meg melegedni. Ilonka néninek fogalma nem volt semmilyen módszertanról: az ő iskoláskori, francia ajkú gyerekek számára készült régi tankönyveiből tanított… Két dologra mégis jó volt: egyrészt nagyon szép kiejtést tanultam tőle, másrészt pedig azért szókincset is. Nyelvtant, vagy beszélni, azt nem nagyon. Azért még egy könyvet használtunk, a Kelemenné-féle, gyerekeknek szóló, képes francia nyelvkönyvet, erre máig emlékszem. Talán három évig jártam így Ilonka nénihez.
Nyolcadik után fölvettek a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba, francia tagozatra. Ott először nagy arcom volt, hogy hát én mégsem vagyok teljesen kezdő franciából, de Szalontay Emi néni, a franciatanárom seperc alatt helyretett. Rengeteget kellett tanulni, nem ismert irgalmat. Amikor elsőben egyszer nem írtam leckét, végtelen szelíden, jóságosan félrevont egy ablakmélyedésbe, rám nézett, és azt kérdezte: „Édesem, te akkor most mit gondolsz a jövődről?” A maga nagyon konzervatív franciatanítási módszerével elérte, hogy az osztott csoportban – amely huszonöt fős volt, tehát az osztály fele, mert a másik fele németet tanult – mindenkit elzavart lényegében a középfokig. Mérhetetlen mennyiségű memoritert adott föl, ami arra nagyon jó volt, hogy komplett mondatokat gyakoroltál be. Kész mondataid voltak, amikben néhány szót kellett csak kicserélni, és tudtál beszélni.
Azt biztosan tudtad, hogy francia szakra akarsz felvételizni?
Igen, földrajz–franciára akartam menni, és tudtam, hogy nem szeretnék Budapesten maradni, mert túl sokan voltunk a lakásban, itt laktak még a bátyámék is, én meg már nagyon akartam önállósodni. Az egyetlen, aki soha nem akart beleszólni az életembe, az anyám volt, nagyon hálás vagyok neki. De mindenki más folyton akarta intézni az én életemet, és ez engem dühített. Budapesten kívül akkor két helyen volt francia szak az országban: Debrecenben és Szegeden. Én azt mondtam, nem megyek olyan városba, ahol nincs egy nyamvadt folyó sem, hiszen amióta megszülettem, az ablakomból nézem a Dunát, nem bírom ki folyó nélkül. Emiatt született a döntés, hogy Szegedre megyek, ahol abban az évben nem indult az a szakpárosítás, ezért magyar–franciára jelentkeztem. Föl is vettek, előfelvételisnek, mert azért a család még mindig egy kicsit büntiben volt, de már nem annyira, mint a tesóm idejében, aki tizenegy évvel korábban nem is gondolhatott arra, hogy felvételizzen. Egy év kihagyással elkezdtem Szegedre járni, és azt imádtam.
Voltak olyan tanáraid, akik a további pályádra is hatást gyakoroltak?
Az egyetemen egy olyan volt, akit meghatározónak mondhatok, Ilia Mihály irodalomtörténész, aki nem is tanított engem, csak úgy volt. Ő olyan figura volt – nagyon profán hasonlattal élve –, mint a templomban az örökmécses. Hogy Ilia tanár úr ott van. És te, ha zárva van a kapu, akkor is tudod, hogy ő ott van. Szerencsére még megvan, és nem virradhat fel úgy az én születésnapom, hogy ne jöjjön tőle egy e-mail aznap éjjel, vagy hajnalban, vagy már előző este, de ezt nemcsak velem csinálja meg, hanem nagyon sok más emberrel is.
A francia tanszéki tanáraim is nagyon jó fejek voltak, nagyon szerettem őket, és közülük aztán többen a kollegáim lettek. Miután befejeztem az egyetemet, négy évig tanítottam középiskolában, de abból csak két év volt teljes munkaidős meló, mert utána elhívtak, és az orvosi egyetemen voltam egy nagy kollégiumban a hétfejű aligazgatónő… Iszonyú jó hely volt ez a Rezső téri kollégium, ahol 400 gyerekből 100 külföldi volt, 30 országból. Úgyhogy mindig ezen röhögtünk, hogy „minden szinten minden színben szinte minden”. (Ez a Corvin Áruház akkori reklámjának a kicsit kibővített változata.) Úgy vállaltam el ezt az állást, ha az egyetem tűri, hogy az osztályomat elvigyem az érettségiig, így félállásban maradtam a középiskolában, és két évig a Tabán–Rákospalota–Nagyvárad tér háromszögben cikáztam.
1991-ben eljöttem a kollégiumból, és mentem vissza Szegedre, a francia tanszékre, mert az ottani legkedvesebb tanárom, Martonyi Éva, akinél a doktorimat is írtam, elment Pécsre tanszékvezetőnek, és engem ajánlott maga helyett. Ezzel megint egy nagyon jó időszak kezdődött el, tizenkét év, amíg Szegeden adjunktus voltam, és tanítottam 19. századot és a 20. század első felének irodalmát.
Közben megint csak élni kellett volna valamiből, mert abból a fizetésből nem lehetett, és mit ad isten, megkeresett Fejős Zoltán, a kiváló néprajzos, aki később egy darabig a Néprajzi Múzeum igazgatója volt, hogy fordítsam le azt az általa szerkesztett, négy tanulmányból álló antropológiai, néprajzi, elméleti, rettenetesen okos könyvet, amit a Gyurgyák János vezette Osiris fog kiadni. Én kézzel-lábbal kapálóztam, hogy nem tudok fordítani. Azt mondta, nem baj, majd megtanulsz. Végül elvállaltam, és nem is lett rossz. Fejős Zolitól rengeteget tanultam. Ő kiválóan tudott franciául, nagyon otthon volt abban a szakmában, amiről a könyv szólt, és akkor láttam először közelről, hogy mit is csinál egy szerkesztő.
Fordításaid többsége az Osirisnál jelent meg. Ezek szerint beváltál mint fordító.
Igen, úgy látszik. Miután az említett kötet megjelent, nekiálltak az Osirisnál, hogy kiadják Mircea Eliade nagy, háromkötetes vallástörténetét. Először csak az első kötetet akarták rám bízni. Rögtön mondtam Gyurgyák Jánosnak, hogy nekem olyan szerkesztőkre van ehhez szükségem, akik a kérdéseimet meg tudják válaszolni, főleg hogy milyen magyarul megjelent szakirodalmat érdemes elolvasnom, aminek a terminológiája, meg a névátírásai jók. A Puskás Ildikó–Simon Róbert házaspárt kaptam szerkesztőnek, akik ketten együtt tudtak vagy tizenvalahány élő és holt nyelvet, és a munka során nagyon jóba lettünk. Az is rögtön kiderült, hogy ezt én borzasztó gyorsan tudom csinálni, ugyanis Eliadét nagyon könnyű fordítani. A francia neki sem volt az anyanyelve, úgyhogy nem bírt bonyolultabbat gondolni, mint amilyen bonyolultat én le bírok fordítani. Szóval ez nagyon haladós munka volt – leszámítva, hogy minden fejezethez két-három vaskos könyvet el kellett olvasnom. Végül megkaptam mind a három kötetet. És utána még több más Eliade-opust.
Akkor már mindenki azt hitte, hogy én tényleg nagyon ügyesen fordítok, és „megnyertem” Marcel Mauss Szociológia és antropológia című irdatlan könyvét. Na, az borzasztó nehéz volt. De még azt is lehetett fokozni: Claude Lévi-Strauss kétkötetes nagyágyúja, a Strukturális antropológia még sokkal nehezebb volt. Ezen Szántó Dianával dolgoztunk együtt, aki Párizsban tanult antropológiát, a szaknyelvet fantasztikusan ismerte, és persze franciául is irtó jól tudott. A fordításban viszont nem volt annyi gyakorlata, mint nekem. Azt csináltuk, hogy az egyik kötetet lefordította ő, a másikat én, utána cseréltünk, és végigmentünk a másik fordításán. Így mind nyelvileg, mind terminológiailag nagyon egységes szöveg jött létre, erre a könyvre igazán büszke vagyok. És ami a hab a tortán: rábírtam Gyurgyákékat, hogy küldjünk egy példányt Lévi-Straussnak, aki akkor már kb. 95 éves volt. És egyszer csak hozott a posta egy bűbájos, öreguras köszönőlevelet, hogy hát ő a fordítás minőségét nem tudja megítélni, de biztos benne, hogy nagyon jó, azt viszont mondhatja, hogy ilyen gyönyörű kivitelben még az életben nem jelent meg könyve. Ettől persze a könyvtervező, meg a műszaki szerkesztők is mennybe mentek, nekem meg ez életem egyik legnagyobb dicsősége, hogy kettőnknek adresszálva kaptunk Lévi-Strausstól egy gépelt, de kézzel aláírt levelet. Az eredetit odaadtam Dianának, mert mégiscsak ő az antropológus kettőnk közül, neki ez jobban kell, nálam pedig van egy másolat. Ha csak rágondolok, hát azóta is borsódzik a hátam a gyönyörűségtől.
Hogyan ért véget ez az időszak?
Ami a tanítást illeti, elég rosszul. Az a rend az egyetemen, hogy háromszor négy évig lehetsz ugyanabban a sarzsiban, és akkor elő kell rukkolni egy tudományos fokozattal. Nálam ennek a lejárta egybeesett az anyám betegségével, amiről persze a kollégák is tudtak. Egyszer csak észbe kaptam, hogy közeleg a határidő, és fejvesztve megírtam egy doktorit – nem franciából, hanem magyarból, Ilia tanár úr szárnyai alá bújva, kávéházológiából, és az utolsó pillanatban, de még időben le is adtam. A doktori tanács azonban nem ült össze, és emiatt végül is önhibámon kívül kicsúsztam a határidőből. Némi jóindulattal a tanszékvezető a saját hatáskörében dönthetett volna úgy, hogy mégis maradhatok – de nem ez történt. Nem esett jól, na. Ugyanakkor valami mámorító szabadságérzet töltött el. Mentem a Kárász utcán egy fagyival, és szinte repültem, olyan könnyűnek éreztem magam. És milyen a sors: amikor felvételiztem, a magyar és a francia írásbeli között volt két óra szünet. Ezalatt ott mászkáltam – persze biztos távolságon belül – az egyetem környékén, és kilyukadtam a Dóm térre. Épp nyitva volt a Dóm tornya, és én felmentem. Az az elképesztő prériromantika, ami ott föltárul, hogy mindent látsz, még Szerbiába is átlátsz, na az lenyűgöző, és akkor hirtelen megérted Petőfit, hogy mi is van ezzel a börtönéből szabadult sassal… Akkor el is döntöttem, hogy nekem most úgy meg kell írnom a franciát, hogy fölvegyenek, mert én itt akarok lenni, tényleg, ez itt a szabadság. És amikor nagyon sok évvel később, azon a napon, amikor eldől, hogy énnekem most így végem van a tanszéken, megint csak jövök-megyek, mászkálok, és megint kilyukadok a Dóm térre. Hát nem nyitva van a torony? Hát de. Újra fölkapaszkodtam a tetejére, kinéztem, elköszöntem a várostól, és azt mondtam, hogy ez egy olyan keretes szerkezetbe van foglalva, hogy ennél szebb nem is lehet. És utána megjutalmaztam magam a fagyival.
Láttad akkor, hogy merre tovább?
Semmit se láttam. De tovább foglalkoztam a kávéházakkal, aztán lassacskán híre ment, hogy én erről a témáról elég sokat tudok. Egy kiállításmegnyitón megismerkedtem Kiss Imrével, aki akkor lett a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója, és rövid úton sikerült meggyőznöm arról, hogy mindkettőnknek elemi érdeke, hogy ő engem oda fölvegyen. Tizenhat év után onnan mentem nyugdíjba ‒ boldog évek voltak.
Kicsit még a fordításokra visszatérve: hogyan tudtad később hasznosítani mindazt, amit ezekből tanultál?
Főleg Mausstól és Lévi-Strausstól tanulhattam egyfajta tudósi hozzáállást. Azt a tiszteletet, alázatot, jóindulatot, amivel ők – a lehető legnagyobb objektivitást megőrizve – ránéznek a vizsgált tárgyra. Főleg Mauss, akinek humora is van. Biztos Lévi-Straussnak is volt, de ez az ő tudományos munkáiból nem nagyon derül ki. Maussnak volt egy olyan mondata, aminél én nagyon megtorpantam, és ami tulajdonképpen az egész későbbi munkásságomat – bár nem szeretem ezt a szót, inkább azt mondanám, hogy az elmeműködésemet – meghatározta. Van egy tanulmánya, amelynek az a címe, hogy A test technikái. Abban azon morfondírozik, hogy az embernek a teste a legelső, legkézenfekvőbb szerszáma, eszköze, és ahogyan azzal él, az kultúránként változik. Merthogy másképpen úsznak a pápuák, mint az olaszok, másképpen fut egy afrikai ember, mint egy európai, de európaiak között is lehetnek lényeges különbségek. Erre hoz is egy példát: az első világháborúban, amikor egy francia és egy angol hadtestnek kellett valahogy helyet cserélnie, le kellett cserélni az ásókat, mert a franciák nem tudtak ásni az angol ásóval, az angolok pedig nem tudtak menetelni a francia katonazenészek zenéjére… Leírja azt is, hogy amikor kórházban feküdt háborús sérüléssel, nézte a francia ápolónőit, és azon elmélkedett, hogy hol látott ő már nőket így járni, és rájött, hogy a moziban, hogy az amerikai filmekben járnak így a színésznők – és ebből gombolyodik ki ez az egész történet. Őrült jó. A végén hosszan felsorolja, hogy mit kellene kutatni még. Itt mondja azt, hogy minden tudományterület határvidékén van egy nagy kupac, amire a tudatlanság kitűzi az „egyebek” feliratú zászlót. Na, oda kell behatolni, ott vannak a jó dolgok. Ezt akkor én megjegyeztem, mert engem ez mindig is érdekelt: nemcsak a határok feszegetése, hanem a határvizeken járás is. Ennek nyilván az is az oka, hogy a családom egy igazi multikulti társaság. Nincs a Monarchiának olyan vallásfelekezete és nemzetisége, amit én ne tudnék fölmutatni. Akkor tehát ki vagyok én? Hát mindenki, ez mind én vagyok, és ezek a határok, hogy itt is vagyok, ott is vagyok, ez is vagyok, az is vagyok – ezt én szeretem. Engem ez vonz, gazdagít, és kíváncsivá tesz. Valahogy így lett számomra a kávéház is egy ilyen határvidék. Egyfelől van a pőre vendéglátás-történet, ami a művelődéstörténeten belül egy kicsi részterület, de nem elhanyagolható, és Magyarországon ennek még nincs akkora irodalma, meg respektusa. Másfelől van a helytörténetírás, ami nincs elég komolyan véve, de azért én egyáltalán nem becsülöm alá, mert amióta a nagy francia, olasz, német történészek kitalálták a mikrohistória fogalmát, azóta van egy ilyen megközelítése a történelemnek, hogy alulnézetből indulunk. Az én kutatásaim pontosan erről szólnak, hogy fogok egy kicsi dolgot, egy mütyürkét, egy kávéházat, egy kávéházban egy kávést, és onnan lépdelek kifelé egy tágabb várostörténet, Budapest-történet, országtörténet irányába. Nem akarok fölmenni Romsics Ignác szintjére, mert nekem ott semmi keresnivalóm. Én nem vagyok történész, ezt nem tanultam soha. De tisztában vagyok azzal, hogy tudok adni nekik olyan dolgokat, amik valamire jók lesznek. A kávéház engem továbblendített. Most elsősorban nem kávéházakkal foglalkozom, hanem elkezdtem beleásni magam a gasztronómiatörténetbe – régi szakácskönyvek, meg ami mögöttük van. Ez már megint a művelődéstörténetnek egy olyan határvízrendszere, ahol nagyon érdekes dolgokat lehet találni. Most ez foglalkoztat.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!