Szentgyörgyi Zsuzsa
Minden nap nagyon kell a gáz. Télen fűtésre, egész évben főzésre. Meg persze, villany hozzá, a fűtési forró víz keringtetésére, nemkülönben a sütő működéséhez. És kőolaj is nagyon kell, de mennyire, hiszen ebből lesz az autót hajtó üzemanyag (egyelőre, még jó pár évig, amíg át nem tér a nép a villanyhajtásúakra). De miből, honnan? Ez itt a kérdés!
Donald Tusk, lengyel és EU-politikus már a Krím elcsatolásakor figyelmeztetett: Európát elgyengíti nagymértékű függése az orosz energiahordozóktól. Ez a gyengeség most nyilván tovább fokozódik. Márpedig valóban jelentős, több mint egyharmad az Európai Unió, és még hozzávéve Anglia gáz- és olajimportja Oroszországból. Igaz, megfeszített törekvéseket látunk ennek helyettesítésére. Még olyan, igazán „szalonképtelen” helyekről is jöhet – ha jön -, mint például Venezuela. Nagy ígéret a gáz behozatala cseppfolyósított formában, akár tengerentúlról, nagy távolságokról is. Az ínségben most ismét színre lép a palagáz is, nem is kis mértékben. Eközben a zöld mozgalmárok és politikusok szemérmesen szemet hunynak a sajnálatos tény fölött, hogy ennek kitermelése igencsak környezetrongáló. Ahogyan a likvid gáz (LNG, vagyis cseppfolyósított földgáz) technológiája és szállítása sem tartozik a leginkább környezetbarát folyamatok közé. Ugyanis egyfelől a gáz cseppfolyósítása, majd visszagázosítása igen jelentős energiafelhasználással jár, másfelől pedig a nagy távolságokra szállítás, egyebek között például hajón, ugyancsak komoly mértékű fogyasztást és nemszeretem környezeti kibocsátásokat jelent. Gondoljuk el: a gázt először igen alacsony hőmérsékletre le kell hűteni, hogy folyékonnyá váljon, majd, többnyire hajón nagy távolságra elszállítani, a fogadóállomáson ismét jelentős energia-felhasználással újra gázalakba melegíteni, hogy majd vezetéken vagy esetleg közúton eljuttassák a célországba!
Itt lép be egy jelenség, amit idősebb honfitársaim jól ismerhettek a szocializmusban: a szűk keresztmetszet. Vagyis, egyszerűen szólva, nincs egyelőre elegendő kapacitás Európában a teljes szükségletet lefedő LNG fogadására és a visszagázosításra. Az ilyen létesítmények nagyobb része kontinensünk nyugati részében található (bár van a közelünkben is, Horvátországban): ezek főleg Spanyolországban, Franciaországban, no meg a hűtlen Britanniában találhatók. Külön gond, hogy e helyekről a továbbszállítási kapacitás – bár kétségtelen, hogy némileg javult az elmúlt évtized során – szintén szűkös. Ez nem kis gond, mert például a spanyolok visszagázosítási lehetőségei messzemenően nincsenek kihasználva; egyszerűen azért, mert például a Pireneus hegyein átmenő rendszer igen gyenge és egyáltalán nem egyszerű a bővítése, jelentős munka és beruházás kell(ene) hozzá, és igencsak időigényes feladat. Aztán ennek a gáznak még el kell jutnia az EU keletebbre fekvő országaiba, egyebek között a most az Északi Áramlat 2 leállítása miatt is gondokkal küzdő Németországba. Ahol nemsokára – jövő évig – az utolsó nukleáris reaktorokat is le kell, hogy állítsák, legkésőbb 2030-ig pedig a szénerőműveket is. A megújulókkal működő erőműveik termelését elengedhetetlenül kiegészítő villamos tárolás kapacitása pedig még nem elegendő.
Nagy kérdés, hogyan és milyen mértékben válik (válhat) meg az EU az oroszországi gáztól. Jelenleg Európa mintegy 400 milliárd köbméter gázt importál évente, amiből 170—200 milliárdnyi jön Oroszországból. Persze, lehet, vagy inkább lehetne mindenféle takarékossági intézkedést bevezetni. De egyrészt annak kialakításához és megszervezéséhez idő kell, legalább néhány év, másrészt pedig a szükséges import-mennyiséget aligha lehetne ezzel pótolni. Hozzávéve, hogy a távoli lelőhelyekről érkező importnak – az előzőekben említett – komoly korlátai vannak. Ehhez még hozzá kell venni a gazdasági akadályokat is, hiszen ez utóbbi megoldások jelentős többletpénzeket igényelnek.
Jósolni, különböző forgatókönyveket felvázolni persze lehet, meg is teszik kiváló agytrösztök a fejlett világban. Csakhogy még békeidőkben is kétséges, hogy beválnak-e, részlegesen akár, avagy sehogyan sem. Ám háborúban a kilátások és lehetőségek napról napra változnak. Súlyos, vagy lehetőleg enyhébb — a társadalmak, nemkülönben az ipari és mezőgazdasági termelés igényeit figyelembe vevő — megszorítások és hozzájuk innovatív megoldások természetesen segítenek. Hozzávéve a lehetőleg átmenetiként bevezetett kompromisszumokat, valamint a folyamatok új pályára állítását. Ilyen megoldás lehet az energiatermelésben a szénerőművek működésének átmeneti meghosszabbítása, az atomerőművek növekvő és fontos szerepének elismerése (elsősorban az évtizeddel ezelőtti elhamarkodott német kormányzati döntés felülvizsgálata válik elkerülhetetlenné).
Epilógus
Ezt a félelmetes kilátásokkal, kemény gondokkal terhelt műszaki-gazdasági fejtegetést mi mással fejezhetném be, mint egy 106 éve írt, gyönyörű vers fájdalmas és most éppen újra érvényes jajkiáltásával és biztatásával. Az is éppen húsvét előtt íródott.
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
(Babits Mihály: Húsvét előtt. Nyugat, 1916. /7. szám)
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!