Volt egy álmom

Tardos János

Egy orosz hölggyel van randevúm. Előzetesen nem sokat tudok róla, csak annyit, hogy műfordító és tolmács, szentpétervári illetőségű, de gyakran jár Magyarországra, mert magyarból is fordít. Például irodalmat, Esterházyt, Závadát. Most is csak pár hétre jött, de váratlanul törölték a hazainduló járatát, és szépen itt ragadt. Mivel tud magyarul, könnyen szót értünk.

Oxana Jakimenkó, hogy így, magyarosan írjam a nevét, a telefonban nagyon kedves volt. Mielőtt ráállt volna erre a beszélgetésre, azért még megkérdeztem tőle: nem lesz-e belőle baja, ha itt kitálal nekem? Mit szól majd Putyin?

Oxana energikus, mosolygós, nem tűnik riadtnak, elveszettnek. Azt mondja, csak az a furcsa, a némileg szokatlan a számára, talán kicsit megalázó is, hogy amihez már hozzászokott, amit a munkájával évtizedek alatt kiérdemelt, annak egy részétől most váratlanul megfosztották. A kártyája például már nem működik Magyarországon.

Hogy fél-e beszélni? Vagy egyáltalán tart-e Putyin bosszújától? Nem, nem fél. Bár ő nem ellenzéki, soha nem is volt az, de amióta az eszét tudja, vagyis egyetemista kora óta szabadgondolkodó, értelmiségi. Belenőtt a glasznosztyba. Mindig szabadon olvashatott és beszélhetett, írhatott, amit akart. Azt meg Putyin, ha akarja, úgyis tudja – mondja most a kávéházban –, hogy mit gondolok, nem ez az interjú fog engem leleplezni vagy a Gulágra juttatni.

Azt kérdezem tőle, hogy egy világ dőlt-e össze benne azon az éjjelen vagy a rákövetkező napon, amikor kiderült, hogy egyik pillanatról a másikra törölték a szentpétervári repülőjáratát, hogy Oroszországot, a hazáját hirtelen elvágták a külvilágtól, hogy itt rekedt idegen földön?

Ez már benne volt a levegőben – mondja kicsit rezignáltan. – Nem villámcsapásszerűen jött, hanem lassan kúszott be a tudatunkba. Persze, azt nem tudhattuk előre, hogy melyik napon, és hogy pontosan milyen következményei lesznek. Az sem volt egészen világos, hogy mennyire változik majd meg a világ. Csak azt tudtuk biztosan és már jó ideje, hogy változik, hogy napról napra rosszabb, és hogy még messze nincs vége. Most már minden nap határkő, ma minden másképp van, mint tegnap volt, és holnap megint másképp lesz. Még rosszabbul.

Hogy ez meddig tart, és hogy meddig mehet el, az ma még persze nem világos. De egy ideig még napról-napra romlani fog a helyzet.

Kicsit bambán nézek, de mielőtt még valami sületlenséget kérdeznék, gyorsan megállít.

Hadd mondjak el egy pár dolgot magamról! Tudom, hogy nagyon látványosnak tűnik, hogy Esterházyt fordítottam, egyébként a Kis magyar pornográfiát és a Tizenhét hattyúkat, meg Závadától a Jadviga párnáját és még jó pár magyar szerzőt, de Esterházyt fordított oroszra más is, és nekem is van százféle más egyetemi és egyetemen kívüli munkám. Fordítok és tolmácsolok magyarul és angolul – és persze angolul többször is, mint magyarul. Tanítok az egyetemen, dolgozom a tolmácsképzésben, de én magam is sokféle szakmai, nem irodalmi-, hanem tolmács munkát is elvállalok. Ezek egy része üzleti ügy, a másik része jogi vagy éppen emberjogi. Csak érdekesség, és egyszer talán meg is kellene ezt írnom: egy időben sokat tolmácsoltam például rendőrségi, bírósági ügyekben, amikor Szentpéterváron kárpátaljai magyar romák kerültek összetűzésbe a törvénnyel kisebb vagy nagyobb vétségekért. És ilyenkor nemcsak a nyelvi különbségeket kellett áthidalni, hanem olyan óriási kulturális összeférhetetlenségeket is, mint például a naptári időhöz való eltérő viszony vagy az emlékezet, a memória teljesen eltérő működése.

És, ha már az előérzeteknél tartunk: nemzetközi jogi szövegek fordítójaként beleláttam például az Európa Tanács és az akkor még tag Oroszország egyre romló viszonyába – még ha nem is láttam előre, hogy minket onnan egyik napról a másikra ki fognak zárni.

Amúgy egy ideje már én sem éreztem azt, hogy az én emberi és szakmai helyzetem otthon javulni fog, épp ellenkezőleg. Már a pandémia is elzárt minket egymástól, a külvilágtól, meglazultak az emberi kapcsolatok is. A Zoom például akkor sem és ma sem pótolja teljes értékűen ezeket: a szaglást, a tapintást, a mélyebb megértést. Talán nem tévedek túl nagyot, ha azt gondolom, hogy az utóbbi két évben ilyen módon megromlott emberi viszonyok vezettek valamennyire a jelenlegi tragikus háborús helyzethez is, vagy legalábbis siettették annak eljövetelét.

Még egy szót vagy kettőt hadd mondjak arról is, hogy az egyes embert, vagyis engem, a családomat hogyan érintett ez a pár hete megváltozott, megbolondult, megszigorodott, irracionálissá vált világ. Az egy dolog, hogy minden bonyolultabb lett, korábban hétköznapinak gondolt dolgaink egyik napról a másikra lehetetlenné vagy legalábbis borzalmasan nehézzé váltak. A hitelkártyát már mondtam, de ez nem csak a pénzről szól. Minden orosz papírunk, az útlevelünk, a személyigazolványunk is szinte teljesen értéktelenné, értelmetlenné vált. Hiába van mondjuk fizetésem vagy keresetem, akár itt Magyarországon is, vagy mit tudom én, Angliában, az Egyesült Államokban, a mostani papírjaimmal nem mehetek be bármelyik bankba, hogy számlát nyissak magamnak, és elhelyezzek rajta pénzt – mert a papírjaim mintha fertőzöttek lennének, vagy finomabban fogalmazva nem mindig igazolják teljes értékűen a személyazonosságomat. Néha úgy érzem, mintha én magam is tiltólistára kerültem volna.

Persze tudom, hogy a szankciók eredetileg nem ellenem irányultak – bár, én Putyinnak nemhogy drukkere nem vagyok, de otthon már jó ideje csak megtűrt, gyanús, külföldi kapcsolatokkal rendelkező, az emberi jogok ügyében is segítő, tolmácskodó személyként élek. Mégis, most én is pórul jártam azzal a ma már csaknem egymillió orosszal együtt, akik szakmai vagy emberi okok miatt külföldre kényszerültek, valamelyik nyugati országba. Tartom a napi kapcsolatot az otthoni barátaimmal, a kollégáimmal, a diákjaimmal, a Péterváron élő édesanyámmal, és látom, hogy aki tud, menekül Finnországba, Törökországba, Grúziába, bárhová.

Ahogyan olvasom a híreket, nézem Putyin legutóbbi beszédét, olyan érzésem van, hogy szürreális sebességgel romlik a helyzet, és már egyáltalán nem gondolom lehetetlennek, hogy valamelyik nap egyszer csak lezárják a határokat. Pont, mint Brezsnyev idejében, amikor még kisgyerek voltam.

Egyébként, ahogyan a dolgok most állnak, van egy olyan érzésem is, hogy ezeket a határokat előttünk például máris lezárták. A férjem számítógépes dizájner, őt a munkája a cége külföldi, nyugati megrendelőihez köti. A fiam 24 éves, mesterképzésre jár, az idén végez. Az évfolyamtársai egy részét már letartóztatták, mert a háború ellen tüntettek, sőt most már azt hallom, hogy az ügyvédeiktől is el vannak tiltva – pedig az ügyvédeket pár napja még beengedték hozzájuk, ahogyan azt a törvény előírja. Ráadásul ma már nemcsak hogy bármikor behívhatják a fiamat katonának, de egy vagy két napja egy új rendelet kimondja, hogy a hadköteles korú férfiaknak maguknak kell bemenniük a katonai parancsnokságra, és ott kell igazolniuk, hogy tanulók vagy ha esetleg más okból felmentettek.

Tulajdonképpen ő, a fiam szenved a leginkább attól, hogy most kényszerűen elszakadt a barátaitól, a mindennapi környezetétől – de szinte öngyilkosságszámba menne, ha most hazatérne.

Természetesen az én munkáim, a terveim is függőben maradtak. A pandémia után most akartunk indulni egy külföldi, elsősorban német szerzőkre specializálódott moszkvai kiadó fiókintézményeként néhány magyar könyv, tanulmány, esszé kiadásával, csak kicsiben, ezer példányban. Ez most kútba esni látszik, illetve fogalmam sincs, hogyan tudnék ilyesmivel foglalkozni, amikor ég a ház. Az egyetemen is egyre nehezebb az élet. Eddig elég volt, ha az ember nem nagyon ugrált, kerülte a feltűnést. Most meg már úgy hírlik, fennhangon tett hűségnyilatkozatra várnak.

Az egyik reggel arra ébredtem, hogy Putyin már azt mondja a televízióban, amit Rákosi Mátyás a sztálinizmus legrosszabb pillanatában, vagyis hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. Tehát már nemcsak az ukránok az ellenség, akik ellen évtizedek óta uszítanak, hanem azok az oroszok is, akik nem tapsolnak, amikor a katonák menekültekkel zsúfolt színházakat bombáznak le.

Hogy most mit tudunk csinálni? Amikor 18 éves voltam, azt álmodtam, hogy az akkori szerelmem az amerikai nagykövetségen dolgozik, és hirtelen szól, hogy mennünk kell Amerikába. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mindig is tisztában voltam vele, a mostaninál jóval liberálisabb Gorbacsov-korszakban is éreztem, hogy ez a pillanat egyszer bekövetkezhet.

Talán még szerencse is a szerencsétlenségben, hogy ez itt ért el bennünket. Itt legalább van egy kis támaszpontunk, lakásunk, sőt két éve a férjemmel még egy vidéki házat is vettünk, talán megérzésből, előrelátásból. És most majd kérünk letelepedési engedélyt, magyar papírokat. Egyelőre nem is tehetünk mást, maradunk.

Pár napja színházban voltunk, a Trianoni csata című magyar-magyar, budapesti-szabadkai koprodukciós darabot néztük meg. Ez nekem szakmailag is érdekes volt, mert drámákat is szeretnék fordítani. De a darab a mindennapi életünkre rímelve most arról is szólt, hogy a 21. században már végleg elmúlt az elszakított területek visszaszerzéséért indított háborúk ideje.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!