Cinema ReParadiso – pénz és semmi más a mozivásznon

Fotó: Gr Stocks/Unsplash

Adamik Zsolt

Filmszínház, 2022: agyament bunyók, szériák sokadik folytatása, döglött popcornszag. Már amikor nyitva van a MOZI egyáltalán. Más filmet nézünk, mint 10 éve. Budapesten például nagyon ritkán lehet feliratos kópiákba botlani – nem a központi feliratozógép romlott el, hanem nincs rá igény. A mozizási szokások megváltoztak, és velük változott a mozgókép maga. Orwell után szabadon: üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, az NCore korából, a mozis felvételek, a folytatások, retconok és képregényfilmek korából!

Azon lehet vitatkozni, vajon a Lost mennyire volt jó sorozat, vagy hogy a Prison Break (Szökés) alapgondolata és értelme szűnt-e meg, mikor csak a címben maradt a második évadra a prison, de a tény attól még tény marad: a sorozatok szépen lassan, többek között pont ezekkel a pionírokkal az első körben ügyesen elszipkázták maguknak a mozifilmek közönségét. Nyilván nem csak a sorozatformátum tehet arról, hogy egy több, mint 120 éves műfaj óvatos hanyatlásának lehetünk tanúi, ám az első lépést a tor felé a tévé tette meg… már ha beszélhetünk egyáltalán valódi „torról” egy mai napig nyereséges üzlet kapcsán.

Mert a mozi még mindig biznisz. Azaz mára már egyre inkább az. Hollywood Kínába és a Közel-Keletre kirándul, a befektetői pénzek csak az átváltás után számítanak dollárnak – így lehet, hogy egy akciómozi egyik pillanatról a másikra válik vendégcsalogató képeslappá (Mission: Impossible: Fantom Protokoll), vagy lép le a helyi piac leendő blockbusterébe az amerikai sztár (Matt Damon – A Nagy Fal), vagy a bevétel kedvéért a kínai közönségkedvenc külön fejezetet kap az adott filmben, amit csak az „ottani” nézők láthatnak. De nem véletlenül készült el pont a Mulan élőszereplős változata sem – a nagy stúdiók fülüket-farkukat behúzva próbálnak überpíszí módon hajlongani a profit előtt.

Maradjunk csak a kínai piacnál, ami egy óriási pénzverde. Nyitni kell felé, hiszen ezt diktálja a befektetési észérvrendszer. A stúdiók mára legtöbbször nem a nézőknek, hanem a részvényeseknek felelnek. A Barátom, Róbert Gida című film bemutatását például nem engedélyezték Kínában (Milne hőse, Micimackó ugyanis egy mém áldozata lett: kiderült, hogy hasonlít Hszi Csin-pingre – vagy fordítva). Ebből pedig tanulni kell. Ez akkora bevételkiesés, amelyet egy felelős „profitorientát” nem engedhet meg magának . Mára tehát a stúdiók (vagy A stúdió, erről mindjárt) mélyen behajolva, a sokszínűség árnyékában hűsölve köszönik meg a lehetőséget egyáltalán, hogy filmet készíthetnek. Igen kevés, maroknyi se a renegát harcos, kik merészelnek az ellentétes oldalra állni, bizonyítékképp, hogy a szerzőiség lehet még érték.

Fotó: Anika Mikkelson/Unsplash

De térjünk vissza egy bekezdésre a sorozatokhoz! A szériák felemelkedése, formai változásai nem csak a nézettségben érhetők tetten – ma már fillérekért lehet Netflix vagy HBO Go ( esetleg Max) előfizetéshez jutni, ahol korlátlan mennyiségben nézhetjük kedvenceinket. Ott tartunk, hogy a tartalomszolgáltatók maguk is sorozat/filmgyártásból élnek – a Squid Game például a Netflix (és a világ) egyik legkattintottabb mozgóképe lett, és úgy lett az, hogy csak EGYETLEN szériáról van szó a millió másik mellett, amit egy dollárért elérhet a néző. Érdekes dolog, hogy anno a kisebb költségvetésű szériák kaptak nagyobb teret a gyöngyvásznon (lásd például a Szökevényt Harrison Forddal), mára azonban magát a sorozatformátumot másolja Hollywood. Így lehet 10 része például a Halálos Iramban–szériának, ahol az összefüggőséget a talmi eredetiséggel palástoló epizódokban a velős mondanivaló /TSALÁD!/ habarcs ugyan, de nem több…. ám nem is kevesebb, mint a Barátok köztben volt. Vagy így épülhet egymásra egy grandiózus fináléig mozifilmek tömkelege (lásd: Marvel-mozik, azon belül is leginkább a „Phase 3”). A Trónok Harca hatodik évadára az HBO több, mint 100 millió dollárt költött – ez úgy is nagy pénz, hogy egy fantasy-ról van szó (és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a 7., utolsó, közutálatnak örvendő széria befejező epizódjai mibe fájtak). A sorozatok a kétezres években inkább tűnnek már 7-8 részre felosztott mozifilmeknek. Nehéz nem észrevenni ugyanazt a dramaturgiát olyan szériákban, mint a True Detective, vagy a Kívülálló, annyi különbséggel, hogy a hős útja, a dráma kibontakozása itt epizodikus.

Tegyük hozzá: házimozit összepakolni ma már nem akkora összeg, mint tíz éve volt. A fillérre vásárolt blackfriday-es, hátsó falnyi lapostévé vagy akár a projektor már lassan mindennapossá válik a háztartásokban. Az NCore nem ritkán a bemutató után már fel is kínálja a letöltési opciót – akkor minek fizessen bárki a moziért, kérdezzük mi? Ha egy kicsit odafigyelünk, láthatjuk, hogy ki lop kitől mit – és nem feltétlenül a moziba járó közönség profitált az úgynevezett fejlődésből.

Fotó: Krists Luhaers/Unsplash

Azt kapod, amiért megveszel

A másik nyilvánvaló változás a minőségi romlás. Az, hogy egy olyan rajongóbázist kell kiszolgálni, akik számára az internet 99%-ban elérhető, nem tett jót a szórakoztatásnak, a filmek „milyenségének”. Az új éra Star Wars-trilógiája ennek a fájdalmas folyamatnak az állatorvosi lova – mi magunk legalábbis a nyakunkat tennénk rá, hogy az első rész nosztalgiavonata után a Ryan Johnson által dirigált, majd a bemutató után agyonszekált Az utolsó Jedik kudarcát követő befejező rész, a Skywalker kora a Reddit kommentszekciójában született meg. J.J. Abrams rendező/producer zseniális iparos, de a nézők előtt a földig kell hajolni. Így ment a kukába a második epizód ergyaságainak ellenére (lásd: űrfogócska) is érdekes, új, vagy legalábbis MÁS irány; így került ki egy közutálatnak örvendő szereplő az összképből; és így lett csókos a szája annak a karakternek, aki nem csak apját ölte meg, de az anyját is megpróbálta kiiktatni, biztos, ami biztos. Nehéz elhinni, hogy az új Csillagok háborúja-filmek már az első résztől egy kijelölt úton haladtak a végkifejletig.

Nem véletlen, hogy így történt. A kánon felett már a Disney atyáskodik, sőt, érthetetlen módon lassan a mindenek felett is (kíváncsiak lennénk, hány szakdolgozat készül manapság a filmipar monopolizálásáról, vagy a tröszttörvényről a mozgóképek tekintetében). Az egeres cég bekebelezett szinte mindent: kezdve a Star Wars-szal, folytatva a Marvel-képregényistállóval, majd a kisgömböc utolérte a 21th Century Foxot is. Karakterek, filmek, történetek, bejáratott brandek és jól tejelő szériák kerültek egy kalap alá, a megszokottól való eltérés így vált talmi vágyálommá. De minek változtasson a cég bármin is, ha az új Pókember-film (Nincs hazaút) olyan brutális bevételeket hozott (260 millió dollárt csak az első hétvégén, amivel pillanatnyilag a második helyezett a minden idők legtöbbet tejelő mozijainak listáján), hogy attól az is vérszemet kapna, akinek szeme sincs? A Marvel Comics szuperhősei közül Shang Chi a Tíz gyűrű legendája című filmben mutatkozott be a gyöngyvásznon – az egyik legkevésbé ismert képregény-karakter még úgy is 71,4 milliós bevételt ért el a bemutató hétvégéjén, hogy e sorok írója, bár hardcore képregényrajongó, egy mondatot nem tudna visszaidézni a filmből.

A kérdés tehát adott: miért vállalná a cég a változtatás kockázatát, ha a legalapabb kungfu-mozi is akkorát tarol, hogy a fal adja a másikat? Persze azon lehet vitatkozni, hogy próbálkozásnak számít-e a köntösbe bújtatás. Egyfajta tisztelgés (?) volt a repkedős kínai fantasyk, a wuxiák felé a Shang Chi, de ugyanez történt a Hangyánál (itt a rablós-pandúros heist mozik köpönyegét húzta magára a film), vagy a 70-es évek háborús paranoia-filmjeit megidéző Amerika kapitány: A Tél katonája. Erény ez, vagy ügyes taktika? Ráadásul a példa ragadós. Aki tehette, a Marvel nagy húzása után saját „univerzumépítésbe” kezdett, hiszen abban van a pénz. Van akinél ez úgy-ahogy összejött (DC-karakterek, vagy az újféle Godzilla és King-Kong-mozik), és volt, akinél nem (Dark Universe – a régi idők mozis monstereinek (A Múmia, Frankenstein, Dr, Jekyll, stb.) egy világba emelése csúfos kudarctörténet).

A lényeg: amíg mi megyünk, és zokszó nélkül tömjük magunkba a popcornt, addig a szögegyenesben nem lesznek furcsa kis kanyarok, az tuti. A mozik ma folytatásokkal, spin-offokkal, képregény-feldolgozásokkal, rebootokkal és retconokkal vannak tele. Az ember szívesen vesz olyasmire jegyet, ami ismerős, jól bejáratott, és mindezzel együtt sok meglepetést nem nyújt. Elkényelmesedtünk. Persze akadnak lelkes kísérletezők ma is, például a Jason Ferus Blum által istápolt Blumhouse filmek – Get Out, A Láthatatlan Ember, de Blum produceri munkáját dicséri például az egészen kiváló Whiplash is. Az A24 stúdió is hasonló lovat ül meg: az általuk istápolt Hereditary vagy a Midsommar, a remek the VVitch vagy a Remember mind apróbb, de valóban csillogó gyöngyszemek. Szóval az egyensúly azért adott – még akkor is, ha a világ legidegesítőbb szokása, a kamerás felvételek a bemutató napján még ma is elözönlik a világháló „kölcsönző” site-jait. Elképesztő, de van igény rájuk. S míg igény(telenség) van, minden van.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!