Bíró Kriszta: Csak a kutyák

Fehér Lili 1932-ben (forrás: Wikimedia)

Bíró Kriszta

Ha azt mondják az emberről: «az egy csúnya színésznő», — ez árt. Ha azt mondják: «ez a legcsúnyább», — az használ. Csak a tehetséggel nem sokra megy az ember…

(Fehér Lili)

Amikor kislányként elkezdtem hajtogatni, márpedig én színésznő leszek, a legtöbb felnőtt avval próbált lehűteni, a színésznők szépek, én viszont csúnya vagyok. Nem állítom, hogy nem fájt, de inkább valamiféle dacot szült bennem, majd én megmutatom, majd én szép leszek, ha kell. Aztán ez az egész elmúlt, mint a bárányhimlő – nem mintha átváltoztam volna. Csak éppen világossá vált számomra, az embereket képtelenség a szép-csúnya kreclibe bezárni. Megbékéltem a külsőmmel, és felszabadultan használom hol szépnek, hol csúfnak; öregnek, csecsemőnek, olykor férfinak, olykor nőnek. Tulajdonképpen mázlim van.

Fehér Lilinek nem volt mázlija, noha ez a kifejezés vele kapcsolatban eléggé blaszfém. Kicsit olyan, mintha el akarnám könnyíteni a sorsát. Nagyon nem akarom. Pedig ő aztán elég vitriolos öniróniával kezelte, ameddig tehette.

Klein Lilinek születik, a tizenkilencedik század utolsó évében. Apja, Klein Gyula, nehézsúlyú bútorgyáros, tekintélyes pesti polgár. A körülmények ígéretesnek mutatkoznak. A papának több üzlete is van Pesten, naponta jelenik meg hirdetése az összes újságban. Kisgyermekkorától színésznőnek készül. Klein Lili 1917-ben feleségül megy Fehér Imre kereskedőhöz, ebből a házasságból viszi magával a vezetéknevét, egyebet nem. 1921-ben válnak el. Egy évvel később végez Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában, záróvizsgájáról így írnak: „jeles komikai tehetség”. 1923-ban feleségül megy Peti Sándor színészhez, 1928-ban elválnak. Ekkoriban a papa már nem él, Fehér Lili egzisztenciális nehézségekkel küzd. 1937-ben öngyilkosságot kísérel meg, megmentik. 1938 decemberében leparancsolják a színpadról, lévén zsidó. Végigbujkálja-nyomorogja a háborút, özvegy anyjával és a kutyájával. 1943-ban megjelentet egy afféle önéletrajzi könyvet, evvel házal, hogy némi bevételhez jusson. (Abban az időben ez nem szokatlan, a színpadról származásuk okán lezavart, jövedelem nélküli színészek sorra írnak ilyesmit, például Vidor Ferike és Salamon Béla is.) A könyv címe: A legcsúnyább pesti színésznő. Az üldöztetést túlélve, mindjárt 1945 októberében, újabb könyve jelenik meg, Nem ér a nevem címmel. Ez a mindössze harminckét oldalnyi szöveg a németek bevonulásától a felszabadulásig beszéli el a menekülést, a rettegést, a mimikrit. Eddig sem volt túl sok szerepe, 1945-47-ben még ennél is kevesebb. 1948 januárjában hal meg, nincs ötven éves. Pletykák szerint ez már sikeres öngyilkosság, noha önkezűségre utaló valódi bizonyíték nincsen.

Ennyi az élete.

Nézem a fényképét, igyekszem csúnyának látni, nem megy. Groteszk arc. Intelligens, gunyoros tekintet. Nyilvánvalóan sovány, csontos. Azt már csak olvasom, nem látszik, hogy apró termetű. Még az is eszembe jut, manapság ezzel a fejjel akár kelendő lehetne, sikeres, elégedett. Jó színésznő volt. Ebbe bele lehet kötni: ugyan honnan tudom? Nos, nem olvastam róla elmarasztaló kritikát, csak olyat, amelyben recenzens nem érti, miért nem kap nagyobb, méltóbb feladatot. A visszataszítónak tartott külső alól mindig „kirobbant a pompás színésznő.”

Szép Ernő tárca-portrét közöl róla 1936-ban a Színházi Életben. Nagyon kellett valamilyennek lennie, ha éppen ő említésre méltónak találja. Az írás tulajdonképpen végtelenül szomorú, bárhonnan nézem.

Van egy kis színésznőnk, akit mint a legcsúnyább színésznőt emlegetnek. Legalább is azok az ambiciózus ifjú színpadista szerkesztők, akik megintervjuvolták (sic!) őt, mint legcsúnyábbat.

Milyen gyöngédtelenség és milyen lovagiatlanság, istenem. Mindig úgy sajnáltam ilyenkor ezt a kis színésznőnket. Akinek nyomtatásban kell olvasni, hogy ő a legcsúnyább, a 1egeslegcsúnyább a pesti színpadokon szereplő színésznék közt. És olvasni kell azt az anyjának, az apjának, az urának, ha van, vagy a valakijének, ha van, remélem van! (…) Milyen hős, azaz milyen hősnő! Így belenyugodott, nem pityereg, nem jajgat, nem tiltakozik. (…)Micsoda mazochista léleknek kell az ilyennek lenni, borzadály. (…)Föl is látogattam az öltözőkbe.

No és végre megfogtam a kis színésznőt, ráförmedtem :

Miért engedi, mondja, hogy magát így megbélyegezzék? Hiszen maga csöppet se csúnya, higyje meg nekem, és higyje meg magának, ha a tükörben látja ezt a vicces, okos, üdítő arcocskát.

Nem vártam, hogy ilyen ijedten fog rám nézni.

Jaj, nahát… — jobbra-balra kapta a fejét ott a folyosón. Mitől fél?

— Jaj, drága, köszönöm… ne tessék ilyet… nem szabad engem védeni. Isten őrizzen. Tudja, menynyi irigység van a nők közt… és milyen borzasztó ez a konkurrencia máma …

Oh, pardon! Értem. Elveheti a kenyerét egy még legcsúnyább.

Édes kis szívem.

Ezt találta ki magának. Hogy ő a legcsúnyább, ebben ő verhetetlen, kikezdhetetlen. Talán azt remélte, így nagyobb karéj kenyérhez jut. Jobb szerepekhez. Mert voltaképpen egész rövid életét végigszűkölködi. Amikor éppen nagyon nincs pénze, reklámfiguraként pózol a Színházi Élet fotográfiáin, egy pesti divatház ruhájában, mondván, ebben a ruhában még neki is sikerül valamelyest vonzónak tűnni.

Mekkora teher lehet az, ha egy ember abból és úgy létezik, hogy éjjel-nappal önmagát simfeli? Hogy egyfolytában küzd azért, nála ne lehessen csúfabb senki? A Magyarország című lap 1935-ben „Boldogít-e a női szépség? – a női sikerről” címmel közöl „intervjúkat”, mindenki által csodált színésznőkkel. A cikk végén, a „méltányosság” nevében, Fehér Lilit is megszólaltatja. Mint a „túlsó oldal” képviselőjét.

Őszintén mondhatom, nem irigylem a szép nőket, mert ha valakinek tetszem, akkor feltétlenül tudom, hogy belső értékeim miatt szeret és akkor én ezt többnek tartom, mint a szépségnek és boldog vagyok. Amikor kislány voltam, akkor is csúnya voltam és azt hittem, hogy ha nagy leszek aranyszőke lesz a hajam és szép leszek. Ez az álmom nem teljesedett és nem bánom. (…) nagyon jól el tudom képzelni, milyen boldogító érzés, ha valaki szépségkirálynő-választáson első lesz. De a sors még ezt az érzést is kegyes volt megadni nekem — a kiskutyámon keresztül. Az én kutyám mindig első a kutyaszépségversenyeken és ez a büszkeség pótolja nálam azt, hogy még soha nem lettem és soha sem lehetek szépségkirálynő.

Talán nem is a szépséget, az előnyös külsőt, sokkal inkább a szeretetet van hivatva pótolni a kutyák iránt tanúsított rajongás. Mert a „belső értékeit” nemigen díjazza senki. Mindkét házassága tönkremegy, egyéb viszonyairól nincs nyom. Egész életében az anyjával lakik, akivel ugyan láthatóan erős a kötelék, de nem biztos, hogy egy felnőtt embernek erre, pontosabban csak erre van szüksége érzelmileg. Peti Sándor, a második férj — aki lényegesen hosszabb és sikeresebb pályát fut be nála, — lehetett a nagy szerelem Fehér Lili életében. Válásuk után is szoros kapcsolatban maradnak, sokszor lépnek fel együtt a Komédia Színpadon. 1936-ban egy Fischerné nevű hitelezője bevárja Fehér Lilit az Andrássy úti Színház művészbejárójánál. Követeli a pénzét, Fehér Lili türelmet kér, Fischerné csalónak nevezi, és azt mondja neki: „Nem is tudom, hogy egy ilyen csúfságot hogyan engedhetnek színpadra.” Majd kétszer arcul üti. Bírósági ügy lesz a dologból, a tárgyaláson Peti Sándor tanúsítja, hogy jól látható nyoma lett a két pofonnak.

Nyilván nem ez az egyetlen olyan epizód az életében, ami kibillenti a mentális egyensúlyából. Ha valaki folyamatosan megélhetési gondokkal, hitelezőkkel viaskodik, ráadásul éjjel-nappal hangoztatja, nála csúnyább nő nincsen, az előbb-utóbb nyomot hagy a pszichéjén. 1937 októberében megmérgezi magát egy tubus Phanodormmal. A Rókus Kórházban megmentik. Soha annyit nem szerepel a sajtóban, mint ekkor. Még a Gyógyszerészi Szemle is foglalkozik az esettel, no, nem az együttérzés okán, hanem mert a Phanodorm vényköteles gyógyszer, amit a háziorvosa nem hajlandó felírni neki. Fehér Lili „kikönyörögte” a pirulákat egy patikustól, rossz hírét keltvén a gyógyszerész szakmának. Az Ujság például szinte sajnálja, hogy nem sikerült meghalnia: „Ezzel az eredménnyel szegényke akár a szépségéért is küzdhetett volna.”

Amint valamennyire nyilatkozat-képes, nyilatkozik is a Pesti Naplónak.

Peti Sándor, aki a férjem volt, s akitől elváltam, pénteken átadta az általa egy-egy hónapra megállapított tartásdíjamat: tizenhárom pengőt! Az egész ráment az öngyilkosságra! Vettem egy díszesebb hálóinget, hogy az legyen rajtam a koporsóban is. Ez öt pengő harminc fillérbe került. Egy tubus Phanodormnak két pengő tíz fillér volt az ára. Öt gramm aszpirint vettem egy pengőért és a Luxor kávéházban a trafikosfiúnál hatvan fillérért vásároltam levélpapírt…. Amikor hazafelé indultam a kávéházból, összesen tizennégy fillér volt a retikülömben.”

Hibátlan színpadi szöveg, Molnár Ferenc stílusában. Lehet rajta szomorúan röhögni. De ez nem szerep, nem monológ — mi szenvedés, egyedüllét, boldogtalanság van mögötte. A labilitás iróniája. A való élet abszurditása.

Aztán jönnek a zsidótörvények. Fehér Lili az anyja és a kutyája létezéséért is felelősséggel tartozik. Igen, számára a Betyár nevű puli családtag. Semmiképpen nem veszítheti el. A nyilasuralom eljöveteléig néha fellép az OMIKE rendezvényein. 1944 márciusától bujkál a felszabadulásig, álnéven, olykor cigánynak maszkírozva. Hiába, a hivatás nagy segítség: szerepet játszik, az életéért. Amikor cigánynak nézik, „csak” elzavarják mindenünnen. Vagy megverik. Az még mindig jobb, mintha zsidóként a Dunába lőnék.

A Nem ér a nevem 1945 októberében jelenik meg, vagyis nagyon friss az átélt borzalmak után. De nem csupán ez az „erénye”, hanem a szöveg maga. Fehér Lili tehetségesen ír, és még a legszörnyebb részletekben is van humora – ettől olyan mellbevágó.

„Mikor az utóbbi időkben álmatlanul az ágyban feküdtem… és a félelemtől agyonhajszoltan,  (…) a  megaláztatásokra  is  gondoltam… akkor jutott eszembe, hogy nem ér a nevem. Hiszen az én nevem most Varga Irma, de az nem én vagyok, én Fehér Lili vagyok… (…) De én utálom Varga Irmát, mert piszkos és büdös és itt a Betyár kutya, az ágy előtt… éppen most nyög egyet… De hát a Betyár a Fehér  Lilié…  Istenem,  hogy  lehet azt  kibírni,  hogy  három  hete  nem vetkőztem  le…”

1946-ban Királyhegyi Pál ír egy előadásról, amelyben Fehér Lilinek apró feladata van. Királyhegyi nem érti, miért nem léptetik fel Fehér Lilit „rendes szerepekben, (…) holott egyike a legtehetségesebb magyar színésznőknek.”

Aztán már csak a semmi. Kilakoltatás, éhezés, magány. 

1948. január 9-én hal meg a Zsidó Szeretetkórházban. A Népszava tíz mondatban emlékezik meg róla. A gyászjelentés szerzője igyekszik leszögezni, milyen mélyen gyászolja Fehér Lilit a teljes színházi szakma. Mindenki meg van rendülve. És mossa kezeit.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!