Egy kanadai áruház megpróbálta a lehetetlent, és véghez is vitte

Amikor Lawrence Freiman, az A.J Freiman üzlet tulajdonosa 1950 májusában nyilvánosságra hozta, hogy üzlete mostantól úgynevezett nyomógombos vásárlást biztosít ügyfelei számára, a közvélemény értetlenül állt a bejelentés előtt. A helyi lapok a kanadai Pembroke-ban ugyan lehozták a sajtóközleményt, de fogalmuk sem volt, hogy mit is jelent valójában. A hír szerint az újítás a Vis-O-Matic nevet kapta, és Freiman határozottan állította, hogy forradalmi változást hoz a kereskedelembe. Egy hónapnak kellett eltelnie a bejelentés után, hogy világossá váljon, mi is ez az egész, és kiderüljön: Freiman egy cseppet sem túlzott. Egy olyan üzletet hozott létre, ahol nem volt kiállított árukészlet, csupán televíziós képernyők. A vásárlók ezeken keresztül ismerkedhettek meg a termékekkel. Megrendelték, amit kiválasztottak, majd hazatértek, és egy futár néhány napon belül otthonukba szállította, amit vásároltak.

Az üzletember fejében már évekkel azelőtt megszületett az ötlet, de jó darabig várnia kellett, amíg a technikai fejlődés utolérte a kreatív gondolatot, és a terv végre megvalósíthatóvá vált. Mivel a cég székhelye Ottawában volt, sokáig gondot jelentett Freiman számára, hogyan találjon utat a kisvárosokban élő vásárlók felé: az ottani fogyasztás nyilvánvalóan nem volt akkora, hogy érdemes legyen emiatt kisebb településeken raktárakat létrehozni, így viszont nem volt miből vásárolniuk azoknak, akik az ottawai központtól távol éltek. A második világháború után beköszöntött a jólét ideje Kanadában, a bérek emelkedni kezdtek, a lakosság vásárlóereje nőtt: kár lett volna a pénzt az emberek zsebében hagyni csak azért, mert földrajzilag szétszórtan, kisebb településeken éltek.

Erre tűnt jó megoldásnak a nyomógombos vásárlás, amely valójában nem volt más, mint a most oly népszerű online shopping Internet nélküli változata. A kisebb településeken nem kell raktárkészletet fenntartani, ha a vevők hajlandóak néhány napot várni a termékre: elég egy megfelelően modern felület, ahol megismerkedhetnek az áruval, kiválaszthatják, amire szükségük van, és még a cipekedést is megússzák, hiszen a futár egyenesen az otthonukba szállít.

Az első ilyen üzlet Pembroke-ban nyílt. Egy apró, légkondicionált kis bolt a főutcán. A helyiségben nyolc, egymástól elválaszott fülke volt, mindegyikben egy-egy televízióval, és hozzá csatlakoztatva három gombbal: egy a kép előreléptetésére, egy a visszaléptetésre szolgált, egy pedig a termékcsoportok közti váltásra. Az ügyfelek leültek a képernyő elé, és a gombok segítségével végigpörgethették a termékkatalógust, amely 3750 tételből állt.

Amikor egy vásárló kiválasztott egy terméket, a rendelését felírta a széke karfájába épített jegyzettömbre. Az üzletben négy eladó dolgozott, az ő feladatuk volt a rendelések összegyűjtése és eljuttatása az ottawai raktárba, ahonnan a kért terméket két napon belül el is juttatták a vásárló otthonába.

Freiman a rendszer kidolgozásához mások segítségét is igénybe vette. A Vis-O-Matic képernyőinek fejlesztését arra a Fred Wallertre bízta, akinek a nevéhez a Cinerama vetítési technika szabadalma fűződik.

A kezdeti értetlenség és gyanakvás után az üzlet villámgyorsan beindult, és a vásárlók boldogan éltek a lehetőséggel, hogy a képernyőn keresztül válogathatnak a hatalmas árukészletből. A legnépszerűbbnek a női- és gyermekruházati termékek bizonyultak, de műszaki cikkeket is nagyobb mennyiségben rendeltek. Segíthetett az is, hogy a távolról történő vásárlás koncepciója nem volt teljesen új, egyes üzlethálózatok már egy ideje dolgoztak nyomtatott termékkatalógusokkal és csomagküldő szolgálattal. A Vis-O-Matic azonban olyan futurisztikus élményt nyújtott, amely önmagában is vonzó volt.

Az ötletre hamar felfigyelt a nemzetközi piac is, és Freimant több üzlet is megkereste az Egyesült Államokból, hogy megvásárolnák a Vis-O-Matic jogait. Az első négy hónapban a kis pembroke-i üzletben több, mint 20.000 vásárló fordult meg, és más települések is jelezték az igényüket, hogy szívesen látnának nyomógombos boltot helyben is. Újságcikkek tömege számolt be a forradalmi újításról, némelyik egyenesen arról elmélkedve, hogy ez a fajta vásárlás hamarosan felválthatja a megszokott üzleteket.

Hogyan lehetséges akkor, hogy nem lepték el Kanadát, majd az Egyesült Államokat az ötvenes években a Vis-O-Matic boltok? Hová tűnt a kezdeti fellángolás után a képernyős vásárlás? A válasz nagyon egyszerű. Ami hiányzott az ötlet mögül, az a logisztika. Bár raktárakat ezzel a módszerrel valóban nem kellett fenntartania, Freiman hamar szembesült azzal, hogy az egyéni megrendelések rövid határidejű teljesítése iszonyatos szállítási költségekkel jár, és ez elvisz minden nyereséget. Hiába voltak az eladási csúcsok, a hatalmas sajtóvisszhang, az elégedett és rendszeresen visszatérő vásárlók, a konstrukció fenntarthatatlannak bizonyult. Freiman nem nyitott több hasonló üzletet, és a pembroke-i bolt is bezárt egy idő után. Amikor 1971-ben az A.J Freimant felvásárolta a Hudson’s Bay nevű mammutcég, a Vis-O-Maticnak már említés szinten sem volt nyoma a szerződésben az A.J. Freiman szellemi tulajdonai között.

Mégis: bár szabadalma a feledés homályába merült, Freiman álma más formában ugyan, de valóra vált. Ma a világ legtermészetesebb módján vásárolunk képernyő előtt ülve, gombokat nyomkodva, és már az otthonunkat sem kell ehhez elhagyni. Nem kétséges, hogy Lawrence Freiman találmányával évtizedekkel előzte meg a korát, és bár nem tudhatta, hogy lesz egyszer Internet, olyasmit látott előre, amit akkor mások még elképzelni sem tudtak.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!