Popper-történetek: Az utazás

Popper Péter (Fotó: Popper Péter Facebook-oldal)

Popper Gábor

A vonat szinte zakkanás nélkül futott a síneken. Péternek ez is furcsa volt. Otthon megszokta, hogy zakatol a vonat, szerette is az ütemes kattogást, hozzátartozott a vonattal utazáshoz. Itt meg semmi, csendben, kivilágított kígyóként, egy szisszenés nélkül siklik a vonat a nyugat-európai éjszakában.

Belekortyolt megmelegedett kólájába. Ez is hihetetlen volt: a jó öreg Pesten még csak hírből hallottak erről az üdítőről, 1968-ban még a Nyugat ópiumjának tartották. Pedig jó volt, de csak hidegen. Péter úgy döntött, urizál, és elballagott az étkezőkocsihoz egy üveg hideg italért. Valamivel több pénze volt, mint egy átlag turistának, néhányszor járt külföldön, szakmai kongresszusokon, így mindig volt megtakarítása napidíjakból, amit legálisan vihetett magával. Az étkezőkocsiban a késői idő ellenére sokan voltak.  Péter nem talált üres asztalt, de az egyiknél csak egy hölgy ült Margarita koktéljával. Látta, hogy Péter téblábol az asztalok között, és egy kedves, alig látható gesztussal odainvitálta. Péter angolul megköszönte, a hölgy angolul válaszolta, hogy örömmel veszi, ha nem egyedül ülhet.

– Köszönöm a helyet. – mondta Péter.

– Szívesen. Tudja, nem a legkellemesebb egyedül üldögélni egy pohár ital mellett. Sokan nagyon félreértik.

– És miből gondolta, hogy én nem értem félre? Pláne, hogy az asztalához invitált? – kérdezte Péter.

– Nekem egész pontos megérzéseim vannak. Maga nem olyan. Honnan való? A kiejtéséből tudom, hogy nem született angol.

– Magyar vagyok. Budapestről jövök.

– Érdekes. Még sosem találkoztam kelet-európaival. De sokat tudok Magyarországról, mert kelet-európai történelmet tanítok egy stockholmi egyetemen.

– Látja, ezek a véletlenek. 

– Nem, kedves Uram! Véletlenek nincsenek. Higgye el, mindig mindennek oka van!

– A mi találkozásunknak vajon mi az oka?

– Hogy ne üljünk unatkozva a megérkezésig – nevetett a hölgy. – Még kompra rakják a vonatot, mire kikötünk, már minden tudni fogunk egymásról.

– Nem lesz az egy kicsit sok? – mosolygott Péter is.

– Az majd kiderül – felelt még mindig nevetve a nő.

Péter kicsit meghajolva bemutatkozott. A hölgy is megmondta a nevét, Péter annyit jegyzett meg, hogy Liviának hívják, de Livnek becézik. Péter nem a névmemóriájáról volt híres, de ezt könnyen megjegyezte, egyik kedvenc színésznője Liv Ullmann volt.

Fotó: Josh Nezon/Unsplash

Végigbeszélgették az estét. Igazából főleg Péter beszélt, mert Livia rendkívül érdeklődő volt, főleg ő kérdezett. Ez Pétert nem zavarta, általában szívesen beszélt magáról, persze jó sok sztorit belefűzve mondandójába. Liv vette a lapot, látszott, hogy élvezi az anekdotákat. Már igencsak későre járt, kicsit laposodott is a beszélgetés, amikor Livia egyszer csak Péter szemébe nézett és megkérdezte:

– Mondja, visszamegy?

– Mármint haza? – kérdezett vissza Péter.

– Igen. Vissza, Magyarországra.

– Az a tervem.

– És minek?

– Hogyhogy minek? Az a hazám, ott élek, ott él a családom, ott van a munkahelyem.

– Ezek formalitások. A családjával jól elvan?

– Hát, elváltunk. De ott a fiam, apám, anyám. A barátaim.

– Péter, ezek nem indokok. Érzelmi alapon nem lehet eldönteni a sorsát. Racionálisan kell gondolkodni. Mit vár maga Magyarországtól?

– Elismert szakember vagyok a területemen.

– Gondolja meg, maga még fiatal ember, ha ott elismert, milyen karriert futhatna be itt!

– És a szüleim?

– Hányszor látogatja őket?

– Hát úgy havonta.

– Na, hát most majd félévente. Támogatni meg innen is tudja őket.

– És a fiam?

– Menyi idős?

– 8 éves.

– Hozassa ki! Jót is tesz vele, ha itteni iskolába járatja, egy szabad demokráciában nő fel.

– Nem hiszem, hogy az anyja beleegyezne.

– Ezt nem tudhatja. Észérvekkel sok mindent el lehet érni. A Vöröskereszten keresztül mindent el lehet intézni.

– Hát nem tudom.

– Hát tudja! Ne hagyja, hogy mások döntsenek az életéről! És ami a legfontosabb: ne legyen gyáva! Figyeljen: vegye észre, ha jelet kap valahonnan! Nagy döntések előtt mindig jön egy útmutató jel, ezt ne felejtse el!

A beszélgetés itt abba is maradt, elfáradtak mind a ketten, jó éjszakát kívánva, mindegyikük a maga fülkéjébe ment. Péter sokáig nem tudott aludni, a beszélgetés járt a fejében, mérlegelte mindazt, amit a nőtől hallott. Hol az a jel? – gondolta. Aztán elnyomta az álom.

Másnap már csak köszöntek egymásnak, és mindenki ment a maga útjára. Pétert nagybátyja várta a pályaudvaron. Évek óta nem látták egymást. Jenő bácsi még 1932-ben hagyta el az országot, rengeteg kaland után telepedett le végül a svédországi Växjöben. Mint kiváló ideggyógyász, hamar karriert csinált, osztályvezető főorvos volt a helyi magánkórházban, és kiterjedt magánpraxissal is rendelkezett. Feleségét, Borit nem is engedte dolgozni, nyugalomban, jólétben éltek évek óta. Péterrel sokáig ölelték egymást, örültek a viszontlátásnak. 

A következő napok, hetek gyorsan teltek. Igaz, nagybátyjáék nem voltak kimozdulós emberek, megelégedtek kényelmes, minden igényt kielégítő otthonukkal, de Péter menni akart, legalább a környéket bejárni. Így Jenő bácsi, ha nem is nagy örömmel, de gyakran elkísérte. Az esték véget nem érő beszélgetésekkel teltek, hol Jenő bácsi mesélte kalandos életük állomásait, hol Péter mesélt az otthoniakról. Gyorsan eltelt a három hét, Péter még Stockholmban meg akart állni hazafelé 1-2 napra. Utolsó előtti nap még egyszer belátogatott nagybátyja munkahelyére. Dél körül ment, úgy tervezték, együtt ebédelnek, és a délutánt már együtt töltik hármasban Borbálával. Ahogy belépett nagybátyja szobájába, egy eddig nem látott férfit pillantott meg az egyik karosszékben üldögélve. Nem viselt fehér köpenyt, ezért Péter azt gyanította, hogy nem itteni orvos. Nem is tévedett, Jenő bácsi bemutatta őket egymásnak. Péter képtelen volt az illető nevét megjegyezni, annyi tudatosult csak az információkból, hogy üzletember, a kórház tulajdonosi köréhez tartozik. A bemutatkozást követően hosszasan beszélgettek. Péter élete eddigi legjobb ajánlatát kapta: saját pszichológiai részleget a kórházban, szabad kezet a kutatásaiban, és persze, ezzel a tehetséggel, hamar kiterjedt magánpraxist is fel tud építeni. Az induláshoz jelentős anyagi segítséget kap, és erős kapcsolat van a Vöröskereszttel, a fia kihozatala sem lehet gond, ha az anyja beleegyezik.

Péter szóhoz sem tudott jutni. – Igazat mondott a boszorkány: itt a jel!

Nagybátyja szótlanul nézte unokaöccsét. Tudta, mekkora dilemma elé állította, mert hát ő szervezte meg ezt a találkozót. Direkt hagyta az utolsó napok egyikére, ne ezen rágódjon Péter.

A vonat megállt Hegyeshalomnál. Péter kinézett az ablakon. Hát újra itthon – gondolta. A hazaúton a döntésén rágódott. Gyanította, hogy lesz olyan idő, amikor erősen bánja majd, hogy nemet mondott. Nem tudta megfogadni Livia tanácsát, hogy ne érzelmi alapon döntsön a sorsáról. Nem tudott másképp. Túl közép-európai, túl zsidó, túl tapasztalatlan még ehhez. Jól van ez így – gondolta, miközben a vonat már hazai tájakon futott. Svédország, Jenőék, Livia távolodtak, előtérbe került Pest, a klinika, a kollégák, barátok, no és a család. A lelke nyugodt volt. Hátradőlt az ülésen, és fellapozta az árustól vett Népszabadságot.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 5 / 5. Szavazatok száma: 2

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.