Márpedig annak lenni kell

Fotó: Szalai Zsolt

Pálfi Anna

Az első karácsonyunk falun. Új életszakasz, mérföldkő. Templomba vágytam. Advent idején pláne nem volna különös, ha nem velem történt volna meg. Vallásom szerinti templom nincs a faluban, a katolikus liturgiával meg a szokásosnál is több nyűgöm volt mindig. Noha az az egyedüli, amit még ismerek és tudok is önmagam elől templomba menekülős korszakomból. Templomba vágytam. A falu templomába. Baktatni odafelé, lassúdan tapogatózni a sötétben a járdán, amelynek még nem ismerem a buktatóit, a belógó páfrányokat, a megsüllyedt pincepárkányokat. Megijedni a meg nem jegyzett kutyák acsargásától. Nem előzni, csak szépen elnézegetni a nénikéket a könyökhajlatban lógó, templomos fekete lakktáskáikkal, a vastag talpú bokacsizmáikkal, a hátukon feszes, derekuk alatt már harangozó szövetkabátjukkal, a fejükön kendő helyett már horgolt sapkáikkal. Perselypénz a jobb zsebben, bal felől szövetzsebkendő. Már mégiscsak megszületik ma az Úrjézus!

A leghátsó padba ültem le, ott is a külső szélre. Igyekeztem elbújni. Mégis engem mustrált mindenki, az a tíz-húsz ember, aki a körpap által este hatra hirdetett éjféli misére összegyűlt. Összesúgtak, böködtek felém diszkréten, aztán a szomszédasszonyaimnál megállt az egymásba súgó fejek láncreakciója. Tudod, a Mikóczi-házba akik költöztek! Aztán kezdetét vette a mise. Volt iskolások betlehemes műsora (végigsírtam), helyi sváb kórus egyháziének-csokra, és a hagyományos karácsonyi katolikus szertartások. Némely énekeket énekeltem, másokat nem ismertem. A miatyánkot imádkozom mindig, nagyon szeretem. Az üdvözlégy ijesztő révület, a hiszekegy rémisztően kategorikus és kirekesztő nekem. Nem is volna őszinte a részemről. Jó volt ott lenni a templomban, idegenségem biztos érzékelése ellenére is. Béke szállt belém, megcsöndesedtem. Jó alap a szentestéhez. Épp, amire vágytam.

Fotó: Szalai Zsolt

Dicsértessék! Hazaindult a gyülekezet. Közelebbi és távolabbi szomszédaim bevárnak. Beszélgetni akarnak. De hát miről is. Tél van, a kert kilőve. Állataink még alig. Marad a jó öreg karácsony, és azon belül is bombabiztos közös gyök: a sütés-főzés. Kész van-e már az ünnepi vacsora? Mi lesz az? Sütöttem-e? Bejglit hogyhogy nem? Éreztem, hogy elvesztem. Eljöttem templomba, hogy a magunk elfogadtatásában tegyek egy lépést előre, hogy egy szent helyen együtt lehessek az ide születettekkel, akiket ismeretlenül is becsülök, és tessék: se bejglim, se halászlém.

Halat legközelebb harminc kilométerre kaptam volna, nem utaztunk annyit érte. Anyai családomból két karácsonyi leves receptjét hoztam magammal a falusi életünkbe: halászlé, vagy ami még annál is ünnepibb karácsonykor, tejszínes aszaltszilva-leves. Nem okozott törést az utóbbit választanom. Második fogásnak úgyis rántott halrúd lesz majonézes krumplival. Bejglit mindig anyu süt nekem, én zserbóban vagyok erős, meg van egy különleges diós parfé receptem, egyszerre hideg és meleg, a jeges desszertre forró csokit csurgatok. Emelt fővel vállalható volna mindegyik fogás. Csak nem itt!

Nyelek egyet, az agyam zakatol. Kész-e már a halászlé? Ó, drága anyukám, miért neveltél le a hazugságról! És ha igen, miért nem differenciáltan, hogy azért néha, meg van az a helyzet, meg mentsd magad… Nem tudok hazudni. Be kell vallani: halászlé, az nincs. Tejszínes aszaltszilva-leves van. Vagy úgy tenni, mintha nekünk még a karácsonyi leves sem volna fontos tradíció. Pestiek, gondolják majd nagy nyomatékkal. Inkább bevallok. Nem főztem halászlét. Hát hogyhogy? Nem kaptam itt halat. Pedig van az lenn Veszprémben! Ott van, igen. Az aszaltszilva-leves is nagyon finom, és karácsonyi is. Harmatgyenge próbálkozás, nekem kapáltak. Csak egy zökkenésnyi csönd, ritkul körülöttem a levegő, aztán másról kezdenek beszélni. Egymással, nélkülem. Rossz kedvem azért nem lesz, a mise feltöltött, állom a sarat. Bántani nem bánt senki, csak hümmögnek, meg egymás között beszélgetnek. Szótlanul megyek mellettük, már ez is jó, előreengedem őket a járda szűkületeiben. Aztán, mint a jó tehenek a legelőről hazafelé, ki-ki bekanyarodik a saját portájára, a fogyatkozó embergulya pedig vonul tovább, le a völgybe.

Fotó: Spód-Üsztöke Tamás

Hazaérek, velem marad a templom csöndje. Békésen állok neki levest langyosítani, halrudat sütni. Teszünk-veszünk a konyhában. Kétszer is idegent ugat a kutya. Egyik és másik szomszédból jönnek. Asszony önszántából, gyerek küldve. Gondoltam, hozok. Anyukám küldi. Csak a kapuig. Csak beadják. Boldog karácsonyt! Halászlé. Falura költöztünk, történetek közé.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 5 / 5. Szavazatok száma: 1

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.