Popper Gábor

Én nem tudom, ki hogy áll a céklához mint savanyúsághoz: én nagyon szeretem. Ezért hát gyakran elzarándokolok kedvenc árusomhoz a piacon, és bevásárolok ebből az egészséges eledelből. Eddig a dolog teljesen rendben is van. Egészen addig, amíg hazaérek, és úgy nem döntök, hogy az egészet átrakom egy porcelán tálba – mert én nem szeretek semmit zacskóban tárolni sem a hűtőben sem azon kívül-, valamint rögtön fogyasztok is egy keveset belőle az aktuális ebédhez. Így hát, elő is veszem a kiszemelt tálat, és ezzel kezdetét veszi a pokol, a véget nem érő eseménysorozat – elegánsabban: neverending story – a céklával.

Már a kinyitáskor elkezdődik. Hiába veszem elő a leghegyesebb ollót, vagy a legélesebb kést: amint óvatosan megnyitom a nylonzacskót, a mosogató és környéke egy pillanat múlva úgy néz ki, mint egy horrorfilm-helyszín, ahol épp az előbb vágták el egy jól sikerült mozdulattal a lengén öltözött hősnő nyaki ütőerét. Már mindent kipróbáltam: a még zárt zacskót egy tálba helyeztem, a tálat a mosogatóba és olyan pici likat ejtettem a zacskón, hogy a lé, az istenverte piros lé épp csak, hogy ki tudjon csorranni. Hiába. Mire észbe kapok, a céklavér már folyik is a mosogató oldalán, le egészen a járólapra. Nagyot sóhajtva hatalmas lyukat vágok hát a zacskón, már mindegy, legyünk túl rajta minél gyorsabban! Persze, ideges is vagyok, és nem gondolok arra, hogy a nagy lyukon maguk a cékladarabok is kikívánkoznak a helyükről s ennek az akaratuknak érvényt is szereznek. A távolságra sem figyelek, aminek meg is lesz a következménye. A cékladarabok lavinaként zúdulnak alá.

Csap alá tartom a szemüvegemet, ekkor csengetnek. Némi elfojtott káromkodással megyek mit sem sejtve ajtót nyitni, és nem értem, hogy a szomszéd néni miért hátrál rémült tekintettel, és rohan vissza lakásába erősen bevágva bejárati ajtaját. Vállat vonok és visszaindulok a tett színhelyére. Pontosabban visszabotorkálok, és közben belenézek a tükörbe. Magam is megrémülök: úgy nézek ki, mint aki több sebből vérzik, vagy mintha én fogtam volna fel arcommal annak a bizonyos hősnőnek az összes vérét. Megértem Piroska nénit, gondolom, most hívja a mentőt és a rendőrséget egyszerre. Mindegy, csak egyszer érjek már a végére! Mikor az összes cékladarab levével együtt a tálban pihen, és kajánul röhög rajtam, megkönnyebbülten átteszem az étkezőasztalra és megtisztítom a mosogatót. Az oldalát is. A frizsidert is. A fali csempe egy részét. Aztán felmosom a konyha felét. Jöhet az ebéd! Megérdemlem.

S megint jólneveltségem áldozatául esem. Még ha egyedül étkezem, sem szeretek a használatos evőeszközzel belenyúlni a másik ételbe. Így hát előveszek egy salátástányért, és céklát merek bele… óvatosan, majdhogynem egyenként kiszedve a cékladarabokat. Amik nagyok. Amik csúsznak. Amik lesiklanak a szedőkanálról, és önfeledt sikollyal toccsannak bele a salátástányérba. Már a papírtörlő tekercs is piros. A viaszosvászon is. A pólóm is. Ezzel az erővel egyben is tálalhattam volna a paprikás krumplival. Nem érdekel: éhes vagyok. Eszem. Most már teljesen mindegy. Megpróbálom kanállal elvágni a céklákat. Az eredmény: a konyhakövön fetrengenek haláltusájukban a cékladarabok. Ez sem érdekel. Ebédelni akarok. Akkor is céklát eszem, ha beledöglök! Körülnézek két falat közben: egészen érthetetlen módon a gáztűzhely is tele van piros pöttyökkel, pedig odébb van attól, ahol táplálkozom. Megfejthetetlen. A céklalé gyorsabban terjed, mint az ebola. És megmagyarázhatatlanul. Egy újabb X-akta. De nem adom fel. Na, végre: az utolsó falat. Felállok, kicsit megcsúszok a piros konyhakövön, de ellavírozok a mosogatóig és beteszem a tányérokat, nekiállok rendet csinálni. A mosogatószivacs piros, a törlőrongy piros. Másodszor cserélek vizet a felmosó vödörben. De minden kész. Elfáradtam én ebben az ebédben. És ekkor beállít anyám, körülnéz és elismerően így szól:

– Gabikám, hogy te milyen szép rendet tartasz a konyhában!

Aztán észreveszi a savanyúság maradékát az asztalon:

– De rég ettem céklát, megtennéd, hogy szedsz nekem egy tányérba?

A többire boruljon a feledés homálya.

A növényvilág egy másik képviselője, akivel rendszeresen meg kell küzdenem, a VIRÁG.

A virággal már egy ideje lakótársak vagyunk. Pontosabban eltűri, hogy én is a lakásban éljek. Az igazat megvallva nem egyszerű virág ő: talán már 30 éves is megvan, hatalmas. Még anyai nagymamám ültette, nevelte. Minden költözést túlélt, mindegyik lakásban jól érezte magát. Igaz, nagymamámnál ez nem volt nehéz, szeme fénye a virágai voltak, minden nap meglátogatta őket, beszélt, sőt énekelt hozzájuk, nem csoda, hogy a növények úgy nőttek, mint akit húznak, és meglepően hosszú életkort ért meg mindegyik. Nagyi halála után anyám vette gondozásba ezt az egy megmaradt őskövületet. Én egy kicsit reménykedtem, hogy a 14 évvel ezelőtti költözést már nem éli túl, vagy ha igen, akkor az új helyet már nem lesz képes megszokni, talán majd hiányzik a nagymama gondoskodása. Mert valljuk be, itt vízen kívül nem sokat kapott. Na, jó: fényt azt igen. Nem mintha nem szerettem volna: közömbös volt számomra. Aztán az évek folyamán egyre jobban kezdett terebélyesedni. Furtonfurt hozta az új hajtásokat, át kellett ültetni. Ma már tolószékben él, magyarul egy akkora cserépben, ami egy gurítható farácson áll, mert különben mozdíthatatlan lenne. És egyre csak nő.

Néhány évig nagyjából egyedül lakott a lakásban, sem anyám, sem én nem laktunk itt, anyám néha meglátogatta, ellátta. Talán ez a pár önállóan eltöltött év tudatosította benne  – mármint a növényben -, hogy végülis ő a lakás egyetlen és jogos lakója. Mikor nem olyan régen úgy alakult az életem, hogy magam is ebbe a lakásba költöztem, érezhető volt, hogy harc lesz közöttünk. Nyomasztott. Túl sok helyet foglalt. Sötétített. És kimondottan azt éreztem, hogy elszívja előlem a levegőt. Remekül el tudtam volna képzelni egy télikertben, egy pálmaházban, bárhol, csak nem a nagyszobában. Egyszer megpróbáltam megszámolni a leveleit, de összezavarodtam. Hallottam, ahogy kiröhögött. Aztán, amikor jóanyám rám szólt, hogy nappal legyek szíves elhúzni a függönyt az ablak elől, mert a növénynek sok fény kell, kicsit felment bennem a pumpa. Rájöttem, hogy nem a fény kevés neki, hanem látni akarja, mi történik az utcán. Rendkívül kíváncsi természetű volt. Engem viszont zavart, hogy szemből beláthat bárki, akit esetleg érdekel, mi történik éppen a lakásban. Így hát, amikor itthon vagyok, akár tetszik neki, akár nem, én bizony elhúzom a függönyt. Szinte hallom a nemtetsző horkantását, amikor a függöny a levelei elé suhan. Ilyenkor egy kicsit kárörvendően rávigyorgok. Csendes harc ez közöttünk. Ő úgy próbál borsot törni az orrom alá, hogy olyan helyeken hoz új hajtásokat, amelyek feltétlenül belógnak a látókörömbe, ha a fotelből televíziót nézek. Ilyenkor odébb tolom a kocsiján, de lassan már akkora, hogy bármerre tolom, mindig belóg egy ág. Néha gyenge célzást teszek anyámnak, hogy célszerű lenne elajándékozni, de ilyenkor gyerekgyilkosnak érzem magam attól, ahogy rám néz. Könnyű neki, nem lakik együtt ezzel a szörnyeteggel!

Ott tartok, hogy reggel megkérdezem jól aludt-e, s ha lemegyek a piacra már a nyelvemen van a kérdés, hogy hozzak-e neki valamit? Nem normális állapot ez. Néha félelem fog el, főleg esténként, amikor a lámpa fényében az árnyéka is óriásira nő, ilyenkor úgy érzem magam, mint aki egy gólemmel lakik együtt, és csak idő kérdése, mikor fojtanak meg egy zivataros éjszakán. Így telnek a napjaim a növénnyel. Gondolatban ecetet öntöttem rá, elfűrészeltem a törzsét, egyenként letépkedtem a leveleit, a növény-inkvizíció minden válogatott fogását elképzeltem már. De sosem vitt rá a lélek, elsősorban anyám miatt. De érzem, hogy közeleg a végső összecsapás, amikor csak egy maradhat. Melyikünk lesz a Kassák utcai Hegylakó? Ez a kérdés ma még megválaszolatlan.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!