Dési János
1945. február 13-án Buda is felszabadult. Mindez Lévai Jenőnek azt jelentette, hogy élete egy újabb durva – valószínűleg a legdurvább – megpróbáltatását is túlélte.
Persze az I. világháború csatái is rémisztőek voltak, és az öt év hadifogság, majd a szökés Szibériából Budapestig szintén tartogatott életveszélyes kalandokat. Ráadásul Lévai később sem ugrott el a veszélyek elől. Mint az akkori egyik legjelentősebb sajtótermék, Az Est munkatársa, meglehetősen hamar írt Hitler és a magyar szélsőjobb kapcsolatairól és már elég korán sajtóvitába keveredett Endre Lászlóval, aki később a zsidók halálba deportálását intézte. A „sajtóvita” termesztésen nem írja le mindazt, ami valójában történt. Endre László gödöllői szolgabíróként, majd Pest megye alispánjaként már igen korán egészen durva akciókat vezetett a zsidók ellen – olyanokat, amelyek még a maga korában is törvénytelennek számítottak, még ha a hatalom elnézően asszisztált is hozzá. De létezett még a sajtószabadságból valami. Lévai leleplező cikksorozatai után hosszú évekig járt a bíróságra, míg végül minden pörét megnyerte Endre Lászlóval szemben. Bár, mint megjegyezte, akkor, amikor újságírókat gyilkoltak Budapesten, mindez nem volt gyerekjáték.
Hamarosan megfosztják sikeres lapjaitól, később munkaszolgálatban próbálják elveszejteni, hogy aztán 1944-ben Endre László elérkezettnek lássa az időt, hogy bosszút álljon egykori vitapartnerén. Lévai ezt is túlélte – egy ideig egy kriptában húzta meg magát, majd a nemzetközi gettóban, a mai Újlipótvárosban. De ezekről a kalandokról máskor.
Mikor Pestet feladták a németek, január 18-án elsők között ér a pesti gettóhoz, hogy tudósítson a felszabadításáról – később erről könyvet ír, amely néhány éve újra megjelent.
Aztán elérkezettnek látta az időt, hogy jelentkezzen a szovjet csapatoknál. Kétségtelen ellenálló múltját színesítette, hogy egyik könyvét, amely az oroszországbéli hadifogság történetéről szólt, s amely igen sok kiadást megért, mint szovjetellenes művet tiltólistára tettek. Akadt tehát mit ellensúlyoznia is. Lévainak Szibériában volt öt éve arra, hogy jól megtanuljon oroszul. Ez a tudás és egy eldugott igazolvány, amely szerint vörösgárdista volt, most felettébb jól jött. Arról meg nyilván bölcsen hallgatott, amivel 1941-ben igaz magyarságát akarta bizonygatni, hogy ő a „bolsevikik által statáriálisan halálraítélt” volt, még 1920-ban, Szibériában.
Ma már nehéz kideríteni pontosan, hogyan sikerült villámgyorsan jó kapcsolatba kerülnie a Vörös Hadsereg képviselőivel. Később úgy mesélte, hogy csak besétált egy szovjet parancsnokságra, és megmutatta az igazolványát. Az tény, hogy pillanatok alatt bejárhatta például az éppen csak hogy felszabaduló Budapestet egy orosz gárdatiszttel.
Lévai az orosz katonákkal, ahogy ő fogalmazott „engedélyt kapott arra”, hogy 1945. február 12-én a végső ostrom előtt álló Budára átmenjen. Így valóban elsőként írhatta le az ostromot, a németek és a velük szövetséges magyarok legyőzését, s mindazt az elképesztő pusztítást, amivel a háború járt. Elsőként járt tudósítóként a Budai Vár alatti óvóhelyen berendezett szükségkórházban, s beszámolt az ott tapasztalt infernális állapotokról is.
Lévai úgy idézte fel később, hogy 1945. január elejétől néhány hónapon át, egészen április 4-ig egy különleges szovjet kommandónál teljesített önkéntes szolgálatot. Lehet, hogy így volt, ám naplója, amit pár éve rendeztem sajtó alá ( „Csak ember kezébe ne essek én” ), s ami életében sosem jelent meg, meglehetősen részletesen beszámol mindarról, ami 1945. január 24-ig történt vele, és ebben még csak utalás sincs ilyesmire. Tehát a sokszor emlegetett kapcsolatfelvétel legkorábban január 25-én – vagy az után – jöhetett létre.
A „különleges kommandó” parancsnoka Oreszt Rovinszkij Malcev gárda-főhadnagy volt.
„Katonai teendőin túl a Tolbuchin marsall vezette 3. Ukrán Hadsereg történelmi jelentőségű győzelmes előrenyomulását a Dontól a Dunáig – című könyvében írta meg. Ugyanakkor ez a kiváló író az átélt harci epizódokról – a Novoje Vremja haditudósítójaként is rendszeresen beszámolt. Harctéren írott novellái könyv alakban is megjelentek. Számunkra legérdekesebb az a kötet, amely Венгерские рассказы (Magyar történetek) címen jelent meg, díszítve kommandónk egy másik tagjának, Lobacsev hadnagynak remek rajzaival.
Televíziónk előadásra hívta meg 1965-ben Malcevet, amikor is könyvét, amelynek elkészítésében, hőseinek felkutatásában és tolmácsként is közreműködni szerencsés lehettem – meleg hangú dekorációval nyújtotta át:
«Lévai Jenőnek, igen kedves barátomnak, akivel Budapest felszabadítása során a háború áldozatául esett holtak között együtt jártunk a szétrombolt Budán…»” – számolt be bajtársairól egy tévéadás kapcsán.
Érdemes pár szót szólni Oreszt Rovinszkij Malcevről (1906-1972) is. Ugyanis nem akárki ő, 1952-ben a Szovjetunió legmagasabb kitüntetését, a Sztálin díjat kapta Jugoszláv tragédia című művéért. A regény, amelyik egy Jugoszláviában fogságba esett fiatal szovjet hadnagyról szól, az áruló Jugoszlávia képet erősítette, a kor sztálini politikájának megfelelően.
Lévai egy a zsidó hitközség lapjában, az Új Életben megjelent cikkében azt állítja, akkori naplója alapján idézi föl a történteket. (Ezt a naplót még nem találtuk meg.)
1945 február 10-i az első bejegyzés. Eszerint Csepelről szovjet rohamcsónakon kelnek át Budafokra, miközben a Gellérthegyről az SS tüzérség lövi őket. Innen miként kerülnek át a Citadellához, az nem derül ki, mindenesetre úgy folytatódik a feljegyzés, hogy a „Citadellára felröppen a szovjet zászló. Megkezdődik a foglyok négyes sorokba állítása és elvezetése. (…) Néhány magasabb rangú tüzértiszt-hadifogollyal térünk vissza rohamcsónakon a hadsereg stábhoz, ahol kihallgatják őket.”
Február 12-én arról számol be, hogy egy ideiglenes katonai hídon átmennek Óbudára. „Óbuda a Margit hídig csupa rom. A Zsigmond utcai zsidótemplom padjaiból tankcsapdákat készítettek a németek, s a kiürített templomban a lovaikat helyezték el. (…) a térdig érő, felolvadt latyakban sorra botlunk meg lemeztelenített hullákba. Civil budai lakos, német vagy szovjet katona az áldozat? – A sötétben meg nem állapítható.” Aztán beszámol látogatásukról egy alkalmi kötözőhelyen a Fény utca sarkánál.
A segélyhelyen katonák mesélik el, hogyan sebesültek meg.
Innen indulnak tovább. Az úgynevezett kitörés után vagyunk, nagyon sokan azokban a harcokban sebesültek meg. Az Olasz fasor (ma Szilágyi Erzsébet fasor) elején kitörni próbálkozó halott katonák. „A katyusák sorozattüze kíméletlenül végzett velük. A hadapród iskoláig sűrűn egymás mellett – azután lassan-lassan ritkulva – sokezer SS tiszt, altiszt és közkatona. (…) Szovjet egészségügyiek járják sorra és veszik jegyzékbe a Nemzetközi Vöröskereszt részére az elesettek nevét és címét. Nehezen boldogulnak a latin írású nevekkel, hiszen cirill betűkhöz vannak szokva. Egy ideig segítünk nekik, azután jön az újabb parancs: Indulás! Elsőnek fel a még füstölögve égő Várba.”
Majd úgy folytatja, hogy naplójában részletesen leírta, hogyan jutnak el sok órás küzdelem árán a Vérmezőn, a Várfok és az Ostrom utca romjain keresztül a Várba.
Részletesen leírja a hullahegyeket, amelyek mellett elhaladnak, az égő, füstölgő Várat, majd azt, hogy egy odavetődött magyar testőrtiszt társaságában előbb a királyi palotába mennek, majd onnan a Vár alatti bunkerben berendezett német kórházba.
Itt találkoznak a kórházat vezető német katona-orvossal, akinek talán dr. Hübner a neve. Lévai – aki anyanyelveként beszélt németül – tolmácsol Malcevéknak. Német és magyar sebesülteket zsúfoltak össze, villany, világítás, szellőzés nincs a földalatti pincében. Mosdani nem lehet, a kötszer is erősen fogytán. Az orvos segítséget kér, de a szovjet tiszt szerint most elsősorban azokon kell segíteniük, akik éppen a németek miatt kerültek borzasztó helyzetbe.
Találkoznak magyarokkal is, akik a német katonaorvos szerint „nem katonák, hanem nyilas rablók.”
A magyarok leveleket bíznak rájuk, hogy juttassák el családtagjaiknak, Malcev azonban elhajítja azokat – írja az Új Életben. Egy későbbi cikkében ezt azzal egészíti ki, hogy talán két-három ember lehetett a nyilasok között, akiket erőszakkal soroztak be, ezek leveleit Lévai a következő napokban személyesen kézbesíti.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!