Huszonöt éve főzök rendszeresen és most úgy alakult, hogy a cascais-i, nemzetközi zsidó közösség shabbati vacsorájára előzetes felhívására („főzz valamit hazait!”) bejelentkeztem, hogy összedobok valami magyarosat. Ritkán főzök ilyesmit, de természetesen vannak olyan ételek, amelyeket a mai napig imádok a magyar konyhából: libamáj, kacsamáj, gulyásleves, húsleves vagy marha- és borjúpörkölt. Ezeket elkészíteni azonban vagy sok időt igényel, vagy a kóser beszerzés miatt nagyon komplikált. Na, de akkor mit főzzünk, ami egyszerű, jó, magyaros, lehet kóser is és a kifinomult nyugati ízlésnek is megfelel?

Az ezredfordulón születettek 69 százaléka rendszeresen posztol fotókat az ételéről vagy az italáról a közösségi médiában. Sok ilyen képen az ételeket kellékként használják más tárgyak, például táskák, ékszerek és edzőcipők mellett, hogy egy bizonyos életstílust és identitást mutassanak a külvilág felé. De vajon ki találta ki azt, hogy együnk desszertet?

Valamikor a kilencvenes évek elején a szüleim nagyon megérezték az otthon készítés szépségét, és vettek is ehhez szinte mindent, amiről azt gondolták, jó és hasznos lesz a háztartásunkban. Így költözött be a konyhánkba egy kicsi, lakossági felhasználásra szánt malom (hozzá pedig több zsák búza), illetve egy joghurtgyártó gép.

A Bach-sör ötlete a pandémia első éve alatt született. Az Anhalt főiskolán tanító élelmiszer-technológia mérnökök és hallgatóik a főiskola tan-sörfőzdéjében kísérletezték ki; a nyersanyagok kiválasztása, a fűszerezés, a főzés – mind úgy történt, hogy az megfeleljen Bach feltételezett kívánalmainak.