Már nem tabu, hanem történelem

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Szászi Júlia

Aki Bécsbe látogat, vagy ott él, és éppenséggel múzeumba vágyódik, a bőség zavarával küzd. Nem csak a régi nagy patinás múzeumok hívogatnak: Bécs tartomány és főváros mindenkori kulturális kormánya, teljes egyetértésben a szövetségi kabinettel gondot fordít arra, hogy bővüljön, és még színesebbé váljon a választék. Igaz, a 29 évvel ezelőtt megnyitott Zsidó Múzeum már nem tartozik a legújabbak közé, ám tény: nem csak a bécsi zsidó közösség számára, hanem az egész város kulturális életében nagy esemény volt az az 1993. novemberi nyitóünnepség a Graben mellékutcájában, a Dorotheergasse-ban. Úgy is mondható, hogy a szépen helyreállított belvárosi Eskeles palotában, vagyis új helyszínen újra megnyílt egy olyan létesítmény, amely 1938-ban annyi mindennel együtt megsemmisült.

Bécs ugyanis egyszer már, 1859-ben – mellesleg elsőként a világon – létesített zsidó múzeumot. A háború után sokáig nem jutott energia, idő és kedv a pótlásra. Pedig az alapokat Max Berger gyűjteményének megszerzése már a nyolcvanas évek közepe táján biztosította: ezt az anyagot 1990-től az Izraelita Hitközség épületében a közönség is megtekinthette.

Az önálló múzeum Helmut Zilk akkori polgármester szívósságának volt köszönhető. Ő egyébként hosszú hivatali ideje (1984-1994) kezdetétől nagy gondot fordított arra, hogy tudatosítsa: Bécs és a zsidó kultúra elválaszthatatlan, s a fasizmus által elűzött, meggyilkolt művészek, tudósok, kiemelkedő személyiségek a város, illetve az ország pótolhatatlan veszteségei.

A kilencvenes évek elejére egyre több rendezvény, kiállítás dolgozta fel ezt a sokáig tabunak számító témát: Bécs mind többet szeretett volna megtudni – és tudatni – a sokáig szemérmesen „emigrációban elhunyt” megjegyzéssel illetett alkotókról és műveikről.  Az operett városának lakói, akik máig büszkék e címre, rajonganak a nem egyszer magyar nevű szerzőkért, nagy színész egyéniségekért, a kabaré egykori sztárjaiért, dúdolják a bécsi dalokat, ismerik szövegüket. Csak a nyolcvanas években fedezték fel – némi külső segítséggel – hogy mindennek zsidó gyökerei vannak, hogy a német nyelvből kicsit kilógó, mégis a köznyelv részévé vált szavak (mint a córesz) a jiddisből származnak. Elkezdtek hazahívni Bécsből emigrált művészeket, köztük olyan világhírűeket, mint Billy Wilder, vagy Leon Askin, szívesen látták a menekülni kényszerült hírességek leszármazottait. E látogatások alkalmat adtak az újabb „ismeretterjesztésre”. Hirtelen valósnak tűnt egy régi álom, a Schönberg-hagyaték hazahozatala. A meggyilkolt zsidó zeneszerzők máig népszerű filmzenéje nem csak fel-felcsendült kisebb fesztiválokon, de elmondták igaz történetüket is. Nem volt már tabutéma Gustav Mahler operaigazgatói korszakának zsidó vonatkozása. S az sem, miért ment el Bécsből Sigmund Freud.  Eközben gyűlt az anyag, hozták a magánszemélyek a háborús pusztításból megmaradt judaikákat, más emlékeket egy állandó gyűjteményhez.

Ezeknek a kincseknek tényleg kellett a hely. Ma a Zsidó Múzeum harmadik emeleti vitrinjeiben tekinthetők meg azok a vallási kegytárgyak, amelyeket az 1938-ban porig rombolt több mint kilencven ausztriai zsinagógából sikerült a lakosság segítségével átmenteni. Hogy valójában mi történt Bécs zsidóságával, arra a látogató a palota második emeletén a legkorszerűbb technikai megoldással feldolgozott kiállításon kap választ. A zsidó Bécs és az osztrák-zsidó kapcsolat történetét bemutató 21 transzmissziós hologram kép annak idején két példányban készült, így – lévén máig világszenzáció – az egyik garnitúra rendszeresen járja a világot: volt már Magyarországon is. A technikai bravúr olyanokat is vonz, akiket a téma kevéssé érdekel, de csodálja a háromdimenziós ábrázolást. Ennek (is) köszönhetően a mondandó, az ausztriai zsidóság életének számos mozzanata sokakhoz eljut. A különlegességet csak növeli, hogy az eredeti gyártó, a Kodak cég sem állít már elő ilyen nagyméretű, 1X1 méteres hologramokat, másrészt a módszert múzeumi – történeti vagy művészeti – ábrázoláshoz nem is igen használják, annak inkább az ipar területén van jelentősége. Pedig többet nyújt a történelmi ábrázolás tekintetében, mint a puszta tárgyak. Gondolkodásra késztet, mert az információ több szempont szerint jut át. A látvány függ attól, hogy az illető milyen szögből nézi – sőt, előfordulhat, hogy olyan pozíciót vesz fel, ahonnan nem is látszik semmi.  Ez önmagában is utalás arra, hogy nincs egyféleképpen reprodukálható történelem, amit látunk, nem a valóság, az ábrázolás többféle szűrőn át jut el a tudathoz.  Az állandóan megtekinthető kiállítás célja elsősorban az, hogy gondolkodásra késztessen. Persze az időszakos kiállítások kurátorait is ez vezérli: az egymást viszonylag sűrűn váltogató képzőművészeti kiállítások, az egy-egy kiemelkedő kulturális személyiségnek, muzsikusnak, festőnek, írónak emléket állító, az emigrációról is szóló bemutatók az alaptételt támasztják alá. Úgy, ahogyan azt Helmut Zilk polgármester annak idején megfogalmazta: Bécs zsidó polgárai nélkül nem lenne az, ami, hiszen sok hamisítatlan bécsi jelenség valójában a zsidó Bécsből ered.

A múzeum 1993. novemberi megnyitója egyébként nagy társadalmi esemény is volt: eljött a palota egykori tulajdonosa, az Eskeles család leszármazottja, s ott volt Teddy Kollek, Jeruzsálem magyar származású, Bécsben nevelkedett volt polgármestere is. Zilk ekkor még egészséges volt, egy hónappal később egy őrült levélbombagyártó egyik küldeménye balkeze ujjait egy életre összeroncsolta. Már akkor gyanítható volt, hogy a rasszizmus és diszkrimináció elleni határozott kiállása, a múlt feltárásának szorgalmazása vonta magára a figyelmet.

Azóta eltelt csaknem harminc év, és a múzeum fontos része lett az osztrák főváros oly nagyra tartott kulturális életének. Nehéz kiemelni egyiket vagy másikat a nagyjából évi négy időszaki kiállításból, tény azonban, hogy közülük igen sok messze túlment a zsidó témakörön.  Ritkán látható Chagall festményekkel éppen úgy kényeztették itt a látogatót, mint átfogó zenei kiállításokkal. A Quasi una fantasia például, ami arról szólt, hogy milyen szerepet játszottak a zsidó alkotók és mecénások a város századfordulós zenei életében, hogyan határozták meg a fejlődés irányát. Gustav Mahler, Arnold Schönberg, Kálmán Imre is ott volt a bemutatott alkotók között. Az antiszemitizmus témakörét többször is feldolgozták. Érdekes élmény volt például a tel-avivi Gross család gyűjteményén keresztül bepillantani a diaszpóra életébe, ismerkedni különböző égtájakon épített zsinagógák hasonlóságaival és eltéréseivel. Az ehhez hasonló kultúrtörténeti áttekintések nem ritkák: a színház, az irodalom, a tudomány éppúgy helyet kap az általában háromhavonta váltakozó kiállításokon, mint ahogy némelyik kapcsolódik az éppen aktuális „év” eseményeihez. Volt tárlat Mozart munkásságáról, az ő életében szerepet játszó zsidó származású támogatókról. Igazi szenzációt jelentett az egykor Bécsből menekülni kényszerült Ephrussi család nevezetes necuke gyűjteményéből rendezett kiállítás, amelynek megnyitójára a család ma külföldön élő leszármazottai is eljöttek. Edmund de Waal könyve a kalandos sorsú anyagról, a Ringen ma is álló Ephrussi palotáról egyébként magyarul is megjelent (A borostyánszemű nyúl).

Fontos része a kiállítás politikának a mai Izrael életének, alkotóinak bemutatása. Az igazgatóság szívesen fogad minden ötletet, minden bemutatásra érdemes gyűjteményt. És persze állandó téma a mai zsidó Bécs életének megismertetése is.  Jelenleg egyébként – júniusig – a bécsi Rotschild család életéről szól az időszaki kiállítás.

Mindenképp meg kell említeni a múzeum archívumát. A látogató vagy kutató – ha mélyebb tanulmányozásra vágyik – előzetes bejelentkezés után tekintheti meg a gazdag anyagot. Német, héber, jiddis és angol nyelvű könyvek állnak rendelkezésre a könyvtárban. És ott vannak még a kiegészítő létesítmények: nem csak a múzeumlátogatók térnek be a kis kávéházba, utcáról is jön közönség, s van, aki itt bonyolítja találkozóit. Szépen gyarapszik a könyvesbolt törzsvásárló közönsége, kisebb ajándéktárgyakat, képeslapokat is árusítanak. A múzeum nagytermében előadásokat rendeznek, előfordul zenés est, vetítés, különösen ünnepek idején foglalkozást tartanak a gyerekeknek, találkozót a fiataloknak. A múzeum egyébként nem csak a látogatók számára vonzó. Az igazgatói posztra tavaly kiírt pályázatra húszan jelentkeztek, nem volt könnyű a döntés. Danielle Spera, az osztrák televízió híradójának egykor oly népszerű moderátora tizenegy éve igazgatja a múzeumot, s szívesen vette volna szerződésének újabb meghosszabbítását. Bár munkáját a legmesszebbmenőkig elismerik, a bíráló bizottság a fiatalítás mellett döntött. Az újonnan kinevezett, 1973-as születésű igazgató azonban aligha változtat a gondosan kidolgozott és jól bevált kiállításpolitikán.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!