Adamik Zsolt
„… hát mit gondolsz, ki vagy te, kicsi szellem?”
2006. július 4., szerepjátékbolt a Ferenc körúton, előttünk egy srác úgy remeg, mint a szomorúfűz a viharban, pedig ott van az ajándéknak szánt kapros-túrós sütije, kapaszkodónak jó lenne az is. Jobbára Tükör és füst novellásköteteket hozott magával a nagyérdemű, de van itt jócskán az Amerikai Istenekből, ki-kibukkan az embercunamiból a Neverwhere fedlapja is. Amikor a lányával, Maddyvel, és egy rejtélyes módon ismerős, túl vékony idegennel karöltve Neil Richard Gaiman végre elsétál a sor mellett, mi is nekilódulunk, de csak úgy, mint a sítalpas tudósok a Delta elején.
Két óra várakozás után érünk oda hozzá.
Gaiman fura fazon, cseppet olyan, mint a Homokember maga. Fekete, cipzáras bőrkabátban feszít, fekete répafarmer, meg a szeles magyar valóságba fáradt lebernyeghaj teszi idézőjelbe a művész-zseni-isten kifejezéseket, mely hármas felmérésünk szerint legtöbbször szalad ki az egybegyűltek száján.
Maddy az utolsó méternél körbekínál, a csillagcsoki kicsit száraz ugyan, de a csepp fogszabályzós lányka olyan kedvesen nyújtja, hogy manó, aki nem fogadja el; közben remegős barátunk előrelendül, a könyveit sütiajándékozás közben jól ráejti Gaiman kezére: ‘Gosh, no problem.’ – mondja ő, majd firkál, megköszöni a sütit, és… hoppá. Mi jövünk.
De ki a szösz az a Neil Gaiman?
Ott látta meg a napvilágot, ahol könnyű meséset álmodni a ködben: Neil Richard Gaiman az angliai Portchesterben született 1960-ban. Eleinte újságírásból él, kritikusként működik, rock-bandákat filéz. Aztán 1987-ben barátjával, a festő-grafikus Dave McKeannel közösen megalkotja a Violent Cases – t (Erőszakos Ügyek), mely vitathatatlanul olyan, mint az első üveg hatvanfokos szilvapálinka az addig leginkább csak kakaóhoz szoktatott képregényvilágban. Ebben a füzetben egyesül minden, amit Gaiman a felnőtt képregényről gondol: sehol egy szuperhős, a színek szabadságoltak. McKean, a kezdettől örök alkotótárs egy hiperaktív, zsírkrétafetisiszta óvodás ravaszságával ollózza fecnikre a családi fényképalbumot – pedig csak egy négyéves kisfiú és egy öregember kvaterkája ez, laza ötven oldalon.
Igazi elismertségét mégsem ennek (sőt, még csak nem is a hasonló megbecsülésnek örvendő Black Orchidnak) köszönheti, mint inkább egy igen szerencsés felkérésnek a képregénymogul DC-Comics cég részéről. Ők a harmincas-negyvenes évek klasszikus szuperhőse, a megbízás idején igencsak megkopott dicsfényű Homokember (Sandman) renoméjának helyreállításával bízták meg Gaimant. Így lépett az eredeti Homokember, a gázmaszkban-ballonkabátban éjjelenként bitang gengsztereket vegzáló Wesley Dodd helyébe a német-amerikai folklórból ismerős álomhozó. Az új Sandman csipetnyi poppal fűszerezett mítosz-kaleidoszkóp, jó spájznyi frissen tartott világi és városi legenda ízléses egyberántása – ugyanúgy megfér itt a DC-történelem Marsbéli Vadásza és Dr. Destiny, mint William Shakespeare, a Bolygó Hollandi, a Biblia, meg a macskák. Szuperhős-sztori és mégsem az; képregény, illetve egy kicsit több annál. Számunkra már csak azért is, mert a történet „paprikás mitizálása” érdekében egy ponton Gaiman még a magyar nyelvet is beveti – igaz, a „galambot etetni tilos” táblaszöveg a nyomdai macerákból kifolyólag két kiadásban is hibásan szerepel.
És a nagy történetek mindig visszatérnek az eredeti formájukhoz
Persze, bajos lenne beállítani Neil Gaimant egy konkrét céhbe, a képregény-forgatókönyvek csak életművének egy lépcsőjét jelentik (mi tagadás, igen széles lépcsőfokról beszélünk itt).
A Sandman 1988-tól 1996-ig tartó történetének egységes keretbe rendezését követően születnek meg furcsa hangulatú, színpompás képes-mesekönyvei: a Stardust, a Mr. Punch, a Wolves in the Walls, a The Day I Swapped my Dad for Two Goldfish, illetve a Hugo- és Nebula díjas Coraline, s ezeknek legtöbbjét (akárcsak az eredeti Sandman borítókat) ismét Dave McKean illusztrálja.
Gaiman tehát kipörög kicsit, majd papírra veti, hogy fest a világ szédülés előtt – később aztán az is előfordul, hogy inkább filmre írja, amit a forgás után, fektében lát. A filmkészítésbe elsőként a BBC kínálására kóstol, ennek a rövid kalandnak az eredménye az 1996-os Neverwhere című fantasy-sorozat (mellyel olyannyira elégedetlen, hogy – a kényszerűségből kimaradt részekkel felturbózva – könyv formában is piacra dobják). 2005-ben következik a McKeannel közösen rendezett (Magyarországra DVD-n becsorgó) Tükörálarc (MirrorMask), majd a Robert de Niro és Michelle Pfeiffer nevével fémjelzett, igen finomra sült Csillagpor (Stardust). A Coraline-ból a Karácsonyi Lidércnyomás rendezője, Henry Selick gyúrt sötét és különös hangulatú stop-motion bábmozit 2008-ban.
Mikor nem a rendezéssel kacérkodik (már 2009-re beígérték a Sandman sorozat mellékszereplőjéről főcímezett Death-mozit, most pedig tuti jön a Sandman-sorozat, előzetes is van hozzá), itt-ott a forgatókönyvírásba is besegít: a Ponyvaregény kapcsán ismerős Roger Avery-vel közös keze munkáját dicséri például a Beowulf szkriptje, melyet végül Robert Zemeckis vitt filmre.
Vissza a Ferenc körútra
– Mr. Gaiman, igazán örülünk a találkozásnak.
– Ó, hát köszönöm szépen. Mit szeretnél, mit írjak?
– Hát, talán, ha egy jó képregény-receptet, azt igen megköszönném.
– Na, persze. Ha tudnám, se írnám le, de valószínűleg igen egyszerű: csinálj úgy képregényt, mintha csakis magadnak csinálnád. Akkor szuper lesz.
– Számított ekkora érdeklődésre? Tekintve persze, hogy körülbelül két napja terjed a találkozó híre.
– Igazából nem az a csodás, hogy milyen rövid idő alatt terjednek a hírek, hanem, hogy mennyien ismernek itt nálatok. Azt hittem, leszünk vagy húszan, és most nézz körül. Álmomban sem hittem volna.
– Persze, az álmok. Gyerekkorában valami hasonlót álmodott meg magának?
– Reméltem, hogy szeretni fogják, amit csinálok, naná. És minden író szeretne ekkora közönséget a háta mögött tudni, úgyhogy… mit szeretnél, mit írjak a Sandmanedbe?
– Hát, mondjuk, kívánjon jó éjszakát, Mr. Gaiman.
– Oké.
…és „Sweet dreams”, ezzel bocsát utunkra, mögöttünk még ott zakatol vagy jó másfél órányi sor… és csak kifelé menet, egy pesti bérház esőtől kopogó kövezetén jut az eszünkbe, hogy ki volt az a túl vékony, túl nagy fejű srác, akivel Gaiman érkezett: hát, nem más, mint Doug Jones, a Hellboy filmek Abe Sapienje.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!