Dési János: Halálraítélt gyerekek megmentői

Növendékek áttelepítése

Dési János

1944 késő őszén-telén, amikor magyar állampolgárok tíz- és százezreit gyilkolták meg, a legtöbben inkább félrefordították a fejüket, amikor embertársuk életveszélybe került. Ám két fiatalember majdnem száz értelmi fogyatékos és jópár zsidó gyerek életét mentette meg – kockára téve a sajátját.

Történetünk egyik főszereplője, Essősy József az esztergomi érseki tanítóképzőn 1931-ben végzett, aztán érdeklődése hamar a gyógypedagógia felé fordult. A háború idején már a kisújszállási gyógypedagógiai intézetben dolgozott.

Essősy Gábor dr. édesapja fényképével, amikor a Yad Vashem – Világ Igaza kitüntetést – a legmagasabb izraeli díj – veszi át apja nevében Budapesten

Az értelmileg sérült fiatalokkal foglalkozó bentlakásos intézet épületét 1944 októberében lefoglalták a németek. A front közeledte miatt a sokszor súlyosan sérült gyerekeket haza nem küldhették, de magukra sem hagyhatták. Így Essősy és kollégája, Zékány Iván elhatározta, hogy a 93 gyereket megpróbálja Budapestre vinni és ott elhelyezni.

Nekiindultak: menekültek, visszavonuló katonák, oroszok által lőtt menetoszlopok között az országúton a gyalogláshoz nem szokott neveltekkel. A lábukat feltörte a cipő, néha a levegőből raták támadták meg őket, mert az intézeti egyenruhát föntről valószínűleg uniformisnak nézték.

Próbáltak „lestoppolni” egy vonatot, de nem jártak sikerrel. Végül egy tehervonat legalább lassított annyira, hogy a 93 gyereket fel tudták dobálni az utolsó vagonba. Kálnál már az aláaknázott hídon keltek át. Az utasok, a vasutasok leugráltak, hogy ha felrobban a híd, ne legyenek a szerelvényen; de a beteg gyerekekkel a tanárok még azt látták a kisebb kockázatnak, ha fent maradnak. A vonat napokig ment a front hullámzásával együtt ide-oda. Ennivalójuk régen nem akadt. Több napig tartó bolyongás következett az éhező, fázó gyerekcsapattal. Bombatámadások, megrongált, járhatatlanná tett sínek miatt ide-oda sodródtak az országban. Mint Essősy később beszámolt róla, különösen borzalmasak a bombázások voltak, mert a szerelvényen lévő vasutasok ilyenkor legalább elszaladhattak a jó célpontot nyújtó kocsiktól távolabb; ők azonban a sérült gyerekekkel sehová sem tudtak elbújni. Ha az értelmileg sérült gyerekek szétszaladnak, akkor sohasem tudták volna újra összeterelni őket.

Hat nap pokoli vándorlás után sikerült eljutniuk egy bombatámadás közepette Budafokra. S bár a vasutasok továbbmentek volna, Essősyéknek sikerült elérni, hogy addig maradjanak, míg az éhségtől és a majd egy hetes iszonyú úttól kimerült és fegyelmezhetetlen gyerekekhez segítséget nem hoznak.

De senki sem akart, tudott segíteni nekik. A helyzet menthetetlennek tűnt, amikor elhatározták, hogy megpróbálkoznak bebocsátást nyerni Budán, az Alkotás utcai Gyógypedagógiai Intézetbe, amelyet a neves, általuk csak hírből ismert gyógypedagógus dr. Bárczi Gusztáv vezetett.

Katonai szolgálatra alkalmatlan

1944. október 28-án irodájában Bárczi Gusztáv azt a kérdést tette fel ifjú kollegáinak, hogy elvállalják-e a Svéd Vöröskereszt által beutalt zsidó gyermekek elrejtését is a „saját” sérült gyerekeik között.

Essősy szerényen csak annyit jegyzett fel erről: „Akkor nem kis dolog volt ilyesmit elvállalni, mégis, mindketten igent mondtunk”.

A magyarországi Svéd Vöröskeresztet a pesti egyetem svéd nyelvi lektora, Valdemar Langlet hozta létre és működtette. Langlet nem volt diplomata, haza is utazhatott volna, amikor a háború idején rosszabbra fordultak a dolgok az országban. Ám a német megszállás után elkövetett szörnyűségek felettébb megrázták, különösen, amikor megismerte az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyvet, amelyben két, a haláltáborból megszökött fiatalember számolt be arról, mi történik ott. Mindez a magyar politikai elit tagjait nem késztette cselekvésre. Sőt. Ám Langlet pillanatok alatt hatalmas és hatékony embermentő apparátust hozott létre szinte a semmiből: ez volt a Svéd Vöröskereszt. Negyvenhét gyermekotthont működtettek, többek között katolikus kolostorokban, iskolákban rejtve el a halálra ítélt gyermekeket. S mindez a segítőknek sem volt veszélytelen. Előfordult, hogy a nyilasok akár papokat, apácákat is kivégeztek, ha zsidó gyermekek rejtegetésén kapták őket.

Essősyék tehát ilyen körülmények között vállalták, hogy részt vesznek a mentőakcióban.

A Svéd Vöröskereszt 60 gyermek támogatását vállalta a Gyógypedagógiai Intézetben. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy itt, a szellemi fogyatékosok között rejtettek el halálra keresett zsidó gyerekeket.

De kik voltak azok a relatíve szerencsések, akik itt bujkálhattak?

A minap elhunyt Kisteleki Denise néhány éve mesélte el nekem megmenekülése történetét. Őt édesanyja először a Kálvin téren egy olyan református otthonban próbálta elrejteni, amely állástalan cselédlányok elszállásolására jött létre. Ám itt elég sokan próbálták meghúzni magukat, köztük még katonaszökevények is, így ezt a helyet anyja nem tartotta elég biztonságosnak. Ezért innen átvitte egy svábhegyi szanatóriumba. Az intézmény vezetője egy idő után tartott attól, hogy lebuknak, így rábeszélte a kislányt, hogy menjen át az apósa – Bárczi Gusztáv – vezette Gyógypedagógiai Intézetbe.

Kisteleki Denise a megmentett gyerekek névsorával

A megmentett gyerekek listáján 34-es sorszámmal szereplő Ecséri Lilla naplót vezetett, amely a kilencvenes években könyv alakban is megjelent. Ebben leírja, hogy eleinte ő is a svábhegyi szanatóriumban lelt menedékre, majd mikor onnan elküldték, a Vöröskereszt szervezte be a „gyógypedagógiára”. Ő decemberben került oda, s mint naplójából kiderül, ott már mindenki tudta, hogy ő is zsidó, aki szökni kényszerül, ahogy az ott lévő gyerekek jelentős része is.

Essősy visszaemlékezéseiben úgy ír erről a korszakról, hogy „a nyilas uralom alatt bizony sokat izgultunk, minden pillanatban a felkoncolás veszélye fenyegetett, még a falakra kitett plakátokról is.”

Ennek ellenére a gyerekek viszonylag biztonságban érezhették magukat.

Kisteleki Denise szerint nem sok idejük maradt unatkozni, mert a velük lévő pedagógusok foglalkoztatták őket. Ha vizet akartak szerezni, akkor ki kellett menniük hóért, és segítettek a kisebbek ellátásában is. A maradék időben szavaltak, történeteket meséltek egymásnak. Denise itt olvasta először a Rómeó és Júliát. „Nem hittem, hogy ilyen szomorú vége lehet. Nekifutottam hát, még egyszer, hátha akkor már jobb lesz.” – idézte fel.

1944 karácsonyáig egy osztályteremben húzódtak meg, aztán az ostrom kezdetekor a szuterénba kellett levonulniuk, rendes pince, óvóhely nem lévén. Ráadásul a mellettük lévő MOM gyárból átköltözött az épületbe egy német katonai parancsnokság. Ettől kezdve a Svéd Vöröskereszt által beutalt zsidó gyerekeket a folyosóra se nagyon merték kiengedni, nehogy lebukjanak, Az értelmi fogyatékosok voltak, akik még mozoghattak, például a kübliket kivihették. S bár a legtöbb „vöröskeresztes” gyerek álnéven érkezett, lassan kiderült egymás előtt is, hogy ők mind zsidók, akik azért is retteghettek, hogy mi történhetett hozzátartozóikkal.

A körülményekhez képest azonban szerencsésen átvészelték az ostrom napjait, mindenki túlélte a belövéseket és a bombázást, valamint a nyilas razziákat is. Február elején megérkeztek az oroszok.

„Velünk bujkált egy Frank Felicitas nevű leány, neki volt egyedül karórája. El is vették tőle rögtön.” –emlékezik Kisteleki Denise – „De legalább az életünk megmaradt. Ráadásul, az oroszok hoztak enni, kaptunk tőlük krumplit. Persze, nagyon féltünk, mi lesz velünk. Addig az életünket féltettük, most meg az ártatlanságunkat. Fiatalabbnak hazudtuk magunkat, de csak röhögtek rajtunk, nem bántottak minket. És aztán lassan szivárogni kezdtek értünk az életben maradt szülők is.

Egyszer bekiabált valaki, hogy <<a Szegő igazgató úr lányáért jöttek>>, mire mi irtózatos nevetésben törtünk ki. Addig csak büdös zsidók voltunk, most meg már megint, mint régen, úgy szólítanak.”

A történetet először 2014-ben írtam meg az akkor még létező Népszabadságban. Rövidesen jelentkezett dr. Faragó András, aki szintén itt vészelte át a gyilkos hónapokat. Ő annyit tett hozzá, hogy akadt ott egy-két „tanár bácsi” és „tanár néni”, akikről csak a felszabadulás után tudták meg, hogy ott elrejtett gyerekek (zsidó) szülei lehettek. Azaz a gyerekekkel együtt a szülőket is mentették.

Essősy így vonta meg a mérleget: “Senki sem pusztult el, mindenki életben maradt, pedig az intézet összes melléképületével együtt romhalmaz lett.  Hogy az intézetben dolgozók ezt meg merték tenni, nem törődve semmiféle egyéni érdekkel és segítséget nyújtottak mindazoknak, akik erre rászorultak, valamennyien emberségből jelesre vizsgáztak.”

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!