Bokor Gabriella

A 16-17.századi európai udvaroknál a mosdatlanság, a rágcsálók és az éjjeli edények tartalma mindenütt nagyjából ugyanazt a bűz-szintet eredményezte. Versailles sem volt különb, mint Hampton Court vagy a többi udvar, az uralkodók és környezetükben élők itt is, ott is hasonlóan szaglottak, de XIV. Lajos mindegyikükön túltett.

A Napkirály szaga az akkor megszokottnál is jóval erősebb és kellemetlenebb volt. A kortársak visszaemlékezéseiben rengeteg diszkrét és kevésbé diszkrét utalást lehet olvasni arról, hogy kínszenvedés volt az uralkodó közelében megmaradni, netán az asztalszomszédjaként végigenni egy vacsorát. Élete utolsó harminc évének társa, a hivatalos metressz, Madame de Maintenon például egyre kétségbeesettebben menekült a vallásba, és megpróbálta meggyőzni a királyt, hogy az is inkább a lelki táplálékot részesítse előnyben a testi örömök helyett. Mindez valószínűleg abból adódott, hogy csókot kapni XIV. Lajostól óriási megtiszteltetés lehetett ugyan, de élménynek rettenetes, és akkor a közelebbi kapcsolatról még nem is beszéltünk.

A legújabb francia orvosi kutatások szerint a király borzalmas szagáért elsősorban nem is a kor higiéniai körülményei voltak a felelősek, hanem a három udvari orvos. Dr. Vallon, Dr. Daquin, és Dr. Fagon állandó fontoskodása sokszor többet ártott, mint használt. Lieselotte von der Pfalz, a király sógornője  – aki rengeteg értékes megfigyelést jegyzett fel az udvari életről –, mindhármukat  gyűlölte. Úgy vélte, egyiknek sincs se realitásérzéke, se emberismerete, viszont igen öntelten hirdetik, hogy mindentudók, hiszen Európa legjobb egyetemén, a Sorbonne-on végzett orvosdoktorok. A legártalmasabb kétségkívül doktor Daquin volt, akinek a kezei közé XIV. Lajos férfiélete virágkorában került. Az orvosnak az volt a fixa ideája, hogy minden fertőzés a fogakból ered. Egy alattvaló esetében ezek a kártékony jószágok a szájban maradhatnak, de őfelségét gyorsan meg kell szabadítani mindtől, még amíg épek! Lajos először hallani sem akart a foghúzásról, de az orvos a hiúságát vette célba: azt mondta, hogy a királyi dicsőség, a gloire nem tűri meg a kártékony fogakat, másnap pedig azt írta a naplójába, hogy őfelsége beleegyezett, hisz a dicsőségért még meghalni is kész.

Lajos persze nem halt bele a nagy versailles-i foghúzásba, de komolyan megszenvedte azt. Daquin doktor a művelet közben eltörte a király állkapcsát, és a felső fogakkal együtt a szájpadlás egy nagyobb részét is kitépte. Mindezt természetesen a Sorbonne-on tanultak szellemében, avagy narkózis nélkül. Az orvos igen elégedett volt a művelettel, és egy hónappal később feljegyezte, hogy fertőtlenítés céljából a szájpadlásban képződött lyukat 14-szer kiégette egy parázsló vaspálcával. Ettől kezdve Lajos asztalszomszédai rendszeresen átélték azt a mutatványt, hogy a fél pohár bor, amit őfelsége megivott, hamarosan az orrán bugyogott ki. Az ételmaradékok pedig a legfurcsább helyekre kerültek be, és igen rossz szagot árasztottak.

A királynak egyébként hatalmas étvágya volt. Fiatal kora óta állandó galandféreg-fertőzéssel küszködött, rengeteget evett, mégsem lakott jól soha. A nagy foghúzást követő időkben ebédre egy hatalmas üstben készítettek neki kacsát, nyulat, fácánt, pacsirtát, gyöngytyúkot, teknőst és foglyot, amit előtte 10-12 óra hosszat főztek egy szószban, hiszen rágni már nem volt képes. Délután aztán menetrendszerűen jött a puffadás és a gyomorrontás, annak minden következményével együtt. Az udvari orvosok azonban nem aggódtak, azt hangoztatták, hogy a kiürített belek az egészség záloga. Úgyhogy a királlyal minden nap megitattak egy igen erős hashajtószert,  ami meg is tette a hatását. És mivel az orvosok mindent akkurátusan feljegyeztek, tudjuk, hogy XIV. Lajosra naponta 14-18 alkalommal tört rá a szükség – mosakodás híján ez sem tett jót a belőle áradó szagkavalkádnak.  

Az állandó orvosi fontoskodásnak és félregyógyszerezésnek persze meglett a drámai következménye: egy végbélfekély. Az udvar hamarosan kiadta az utasítást a királyság minden hivatalnokának, hogy keressenek alattvalókat, akik hasonló problémával küzdenek, és kísérjék őket haladéktalanul Párizsba, Felix professzorhoz. A Sorbonne sebészprofesszora egy hónapon át kísérletezetett szerencsétlenekkel, összevissza vagdalta a feneküket, mert így akart tapasztalatot gyűjteni az összehasonlíthatatlanul értékesebb királyi hátsó gyógyításához. Mindezt olyan szakértelemmel végezte, hogy a kísérleti alanyokat a rendelőből egyenesen a temetőbe szállították. Az uralkodó operációjánál csak a legszűkebb kör volt jelen. Madame de Maintenon hangosan imádkozott, és Felix professzor kése lesújtott a királyi ülepre. A kábítás nélküli műtét után eret vágott, de Lajos szerencsére túlélte a műveletet. Ennek örömére az udvarmesterek lenyomták egy imazsámolyra, ő pedig – az óriási fájdalmai ellenére – végighallgatta a sikeres műtét okán celebrált hálaadó misét. Hogy a gyógyulását a nyilvánosság felé is demonstrálják, az uralkodónak harminc meghívott társaságában kellett elfogyasztania az ebédet, délután pedig frissen operált hátsóján végigülte a Nagy Tanács kétórás ülését –  Versailles szigorúan szabályozott napirendjét semmi sem akaszthatta meg.

Az orvosok viselt dolgai után csoda, hogy a Napkirály egyáltalán életben maradt. Szerencséjére hihetetlenül robusztus és strapabíró szervezete volt, és szinte mindent kibírt. Amikor 1638. szeptember 5-én megszületett, a svéd követ azt írta Stockholmba, hogy a nagy és erős csecsemőnek három szoptatós dajka is kevés, és hogy jó lesz vigyázni vele a jövőben, mert már a pelenkában is óriási energiákat képes mozgósítani. Az, hogy sikerült életképesnek maradnia az orvosok meggondolatlan ötletei ellenére is, az erős szervezete mellett a mentalitásának is köszönhető.  A francia történész, Madeleine Jacquemaire szerint a Napkirály megvetette apját, XIII. Lajost, aki – amúgy francia módra –  rengeteget fecsegett, és folyton az egészségével kapcsolatos  panaszokkal traktálta a környezetét. Spanyol édesanyjáért viszont rajongott: ő volt a példaképe, és osztotta hozzáállását a fájdalomhoz és a betegséghez: egy spanyol grand nem locsog, nem panaszkodik, hanem hősiesen, némán és emelt fővel tűri a fájdalmat. Méltóságát akkor is képes volt megőrizni, mikor a hashajtó éreztette a hatását, vagy amikor bort bugyborékolt ki az orrán. Hetvenhat évig élt úgy, hogy megpróbált tudomást sem venni a betegségekről, nem engedte, hogy azok az életét korlátozzák. Az utolsó hónap lábfájdalmait is hősiesen tűrte: az üszkösödés vitte el, de állítólag még a halálos ágyán is fegyelmezte magát – a királyi dicsőség és méltóság itt is vele maradt.

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!