Deutsch Andor

A legendák ködébe vész, pedig igazából jelen van, hiszen számos neves filmszínész esküszik rá. Mi ez? A színészi játék elmélete vagy egy előadói technika, esetleg néhány tehetséges színésztanár hatása, akik iskolát alapítottak és széles körben elterjesztették a márkanevet? A sokat emlegetett Method Acting. Brando, Monroe, Dean, Hopper, Pacino, DeNiro, Williams, Day-Lewis – és még sokan mások sok országban, többféle színházi és filmes kultúrában több generáció óta esküsznek rá.

Talán azzal kezdődött, hogy egy Lee Strasberg nevű fiatalember 1923 januárjában jegyet szerzett Al Jolson New Yorkban, az 59. utcában működő színházába, a moszkvai Művész Színház vendégjátékára. Az orosz társulat egy Tolsztoj-darabot játszott, bár ez a fiatal könyvelőnek, aki egy parókagyártó cégnél dolgozott, szinte mindegy volt, hiszen egy szót sem tudott oroszul. Lengyel gyökerei sem sokat segítettek, mivel nyolcéves korában került a Lower East Side-ra, és otthon főleg jiddisül beszéltek. De amire pénze volt, azt megnézte a Broadwayn. A neves előadások néha nagyszerűek, néha közepesek, néha unalmasak voltak. De azután jöttek az oroszok, és Strasberg úgy érezte, megváltozott az élete: ilyen színészi játékot még sosem látott. Úgyhogy, amikor megtudta, hogy Sztanyiszlavszkij két korábbi tanítványa színiiskolát alapít a városban, búcsút mondott a parókaüzletnek, és jelentkezett az American Laboratory Theatre-nél.

Azt az igazságot kereste, amit Sztanyiszlavszkij is. Ahogy az orosz mester írta: az igazság a cél, a valóság az alapanyag, és a szabályokat a természetnek köszönhetjük; a néző pedig akkor fogja felfüggeszteni a kétségeit, ha a színész is felfüggeszti a sajátjait: elhiszi, hogy ha elsüti a feje felé fordított fegyvert, akkor meghal. A Broadwayn akkoriban nem akadt olyan színház, amely alkalmas lett volna arra a küldetésre, amit Moszkvában a Művész Színház vállalt magára. Így hát Strasberg és barátja, Harold Clurman úgy döntöttek, betöltik a kínzó űrt, és Cheryl Crawford producer segítségével társulatot alapítottak. Nem akartak túl bonyolult nevet , ezért végül The Groupnak, vagyis A Csoportnak nevezték el magukat. A Csoport három tagja – Strasberg mellett Stella Adler és Sanford Meisner – a 20. századi amerikai színészoktatás legendásan nagy alakja lett. Realisták voltak, valóságközeliek, hitelesek: 1935-ben bemutatott első előadásuk a sofőrök szakszervezetéről szólt, és a fináléban a közönség tagjait is magával ragadta a hév (igaz, néhány a nézőtéren elhelyezett beépített ember közrehatásával): mindig mindenki talpra ugrott, és a színészekkel együtt tüntetett.

Maga a „módszer”, az angolul nagy betűvel írt Method addigra már kialakult: a társulat 1931-ben elvonult vidékre, hogy a világ zajától távol egymást tanítsák, és Strasberg ekkor találta ki azokat a Sztanyiszlavszkij-stílusú rögtönzéseket, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a színészek egy-egy jelenetben a saját, természetes úton felébredő érzéseikkel támogathassák a játékukat – ne mímeljék, amit játszanak, hanem átéljék. De ahogy ez mesterekkel és tanítványokkal lenni szokott, a csapat tagjai később úgy érezték, hogy korábbi társaik félreértik Sztanyiszlavszkijt. Adler inkább arra hajlott, hogy az eredeti tanítás szerint a színésznek nem a saját régi élményeire vagy traumáira kell támaszkodnia, hanem a képzelőerejére. Strasberg és Adler egész a sírig gyűlölték egymást, de az evangéliumok talán megmaradtak volna a New York-i színházi terep keretein belül, ha Strasberg egyik hűséges tanítványa, a Broadwayn sikeres rendező nem kap felkérést Hollywoodból. És mert jól dolgozott, még egyet. És még egyet és még egyet… Az még hagyján, hogy az Isztambulban született, görög származású Elia Kazan két saját Oscart nyert (Úri becsületszó, A rakparton), de az évek során 21 színészt jelöltek Oscarra olyan filmek miatt, amelyeket ő rendezett, és közülük 9-en át is vehették a díjat: szóval, tényleg értett a színészekhez, akiktől „teljes őszinteséget” várt el, többé-kevésbé Strasberg tanításai alapján.

Rögtön az első filmjében alkalmazta a módszert. Az Egy fa nő Brooklynban egy New York-i ír család életéről szól a múlt század elején. Habár a stúdió a bevett szokás szerint egy fiatal felnőttre osztotta volna a gyerekszerepet, a kezdő rendező ehhez nem járult hozzá. A feladatot az akkor tizenhárom éves Peggy Ann Garner kapta, és amikor az egyik jelenetben sírnia kellett, a rendező azt a lehetőséget idézte fel neki, hogy talán soha nem látja viszont a valóságban a légierőnél szolgáló apját –1944-ben. A kislány elsírta magát, a kamera pedig forgott. „Csak egyszer tudott sírni, de nekünk elég is volt egy felvétel” – írta Kazan 1988-as visszaemlékezéseiben. A díszletház díszletudvarába valódi ecetfát ültettek: a munka végén, amikor lebontották a műfalakat, a fát a stúdiókomplexumon belül átültették, és a 20th Century Fox stúdió vendégeinek máig mutogatják.

Kazan egyik New York-i színházi előadásában kapott bemutatkozási lehetőséget 1946-ban egy Marlon Brando nevű, akkor huszonegy éves színész. Brando három évvel korábban költözött New Yorkba, ahol Adler színiiskolájába iratkozott be. Egy anekdota szerint Adler azt a feladatot adta egyszer a növendékeinek, hogy játsszanak el egy tyúkot, amikor ledobják az atombombát. Persze mindenki kétségbeesetten kotkodácsolni kezdett és a könyökével csapkodott, egyedül Brando ült nyugodtan: „Éppen kotlok – magyarázta. – Egy csirkének fogalma sincs róla, mi az az atombomba.” Született tehetség volt, de alig képzett, így a belőle áradó energiát minden színészi modorosságtól mentesen adta ki magából.

Amikor Kazan 1947-ben A vágy villamosa színpadi előadására készült, engedélyt kért a darab szerzőjétől, Tennessee Williamstől, hogy a szöveg szerint középkorú Kowalskit egy huszonéves színészre bízhassa. A drámaíró nemet mondott. Kazan bemutatta neki Brandót, és a nemből rögtön igen lett. Állítólag. A darab főszereplője igazából Blanche DuBois, a valóságtól egyre távolabb sodródó, álmokba, hazugságokba és alkoholba menekülő, délről jött asszony lett volna, de a közönség minden este a részeges, erőszakos Kowalski pártját fogta: Brando egyszerűen lejátszotta a színpadról klasszikus színészetet művelő partnernőjét. Az ’51-es filmváltozat aztán hatalmas sikert aratott, és New Yorkon kívül is ismertté tette Brandót.

Ez volt az az év, amelyben Kazan új színiiskolát indított Actors Studio néven, és Strasberget is meghívta az új intézmény vezetésébe. (És sajnos ez volt az az év is, amikor az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság kommunista szimpátia vádjával magához kérette Kazant, aki – ez is része e nagy művész élettörténetének – egy darabig hősiesen hallgatott, azután megijedt, és nyolc színészét is kommunistagyanúsnak nevezte a bizottság előtt: az ő pályája tovább szárnyalt, a többiekét viszont hosszú időre lehetetlenné tette.)

Egy kiszuperált templomot alakítottak át az iskola központjának, de a lényege a „studio”: azok, akik megfeleltek a szigorú követelményeknek, és bekerültek, valóban beavatottak lettek. A világ szeme elől elzárva, egymás között, csak egymásra figyelve próbálgathatták szakmájuk fortélyait. Brando, Kazan hírneve és Oscarjai kiváló marketingnek bizonyultak: hamarosan Sidney Poitier, Paul Newman, Warren Beatty, Anne Bancroft is jelentkeztek hozzájuk.

Azért nem mindenkin fogott a módszer: James Dean (egyes kortársai szerint „az új Brando”) ugyan kijárta az iskolát, de igazából képzetlen, spontán színész maradt. A kortársak visszaemlékezései szerint Dean és Strasberg inkább arra használták egymást, hogy a saját hírnevüket erősítsék a másik segítségével: így sikerült az Actorsnek egy új generáció számára is fontosnak maradnia.

A tanítványok néha a módszer feltétlen híveivé váltak, mások átmenetileg tartottak ki az eszme mellett. Brando idősebb korában dogmatikusan túlzónak nevezte jó néhány pályatársát. Sokan azt vágták Strasberg fejéhez, hogy a módszer csak azoknál válik be, akiknek az életében van néhány múltbeli érzelmi seb, amelyből építkezhetnek. Mások erre azt felelték volna: Strasberg és az ő módszerei gondoskodnak róla, hogy aki az iskolájába jár, annak legyenek lelki sérülései. Talán ezért is dolgoztak olyan sikeresen Marilyn Monroe-val, aki néhány évre hozzájuk is költözött. Strasberg felesége, Paula a gyötrődő, depressziós, függőségekkel küzdő színésznő személyes színészettanára lett, és több forgatásra is elkísérte; a Van, aki a forrón szereti készítése során minden egyes snitt előtt külön próbált vele. „Nekem az Actors Studio az otthonom. Az emberi fajon belül egyedül ott tudok létezni” – mondta Monroe.

A módszer a hatvanas-hetvenes években ért a csúcsra, amikor az Új Hollywood keblére ölelte a valóságközeli színészetnek megfelelő érdesebb, realista stílust. Strasberg-tanítvány volt Dustin Hoffman, aki a Diploma előtt-tel, vagy Al Pacino, aki Michael Corleone szerepében keltett feltűnést. Hoffman állítólag a Kramer kontra Kramer forgatásán akkor is felpofozta a partnernőjét, Meryl Streepet, amikor ott sem volt a kamera. A színész és módszere mentségére szólhatna, hogy Hoffman nagyszerűen játszik a filmben, és Oscart kapott az alakításáért. Ellenérvként viszont felhozhatnánk, hogy Meryl Streep is Oscart kapott, pedig közismert róla, hogy nem hisz a módszerekben. Ő valószínűleg a saját, vele született tehetségében hisz – amit 21 Oscar-jelölése igazol.

Azt szögezzük le, hogy a nehezen definiálható módszer több, mint hogy a színész civil közegben ismerkedik a szereppel, amelyet azután eljátszik – de semmi kétség, hogy ilyen összefüggésben emlegetik a legtöbbet. Ezt a mozgalmat talán Robert DeNiro indította el, aki Stella Adler tanítványa volt, és a Taxisofőr forgatása előtt, sőt, a forgatási szünetekben is tizenkét órás műszakokat húzott le New York-i taxisként, amikor pedig megkapta a Dühöngő bika főszerepét, akkor a középsúlyú bokszvilágbajnokkal, Jake LaMottával edzett.

Az idő múlik, módszerek jönnek-mennek, de ma is vannak színészek, akik így dolgoznak: igazából már rég nem Strasberg, Adler vagy Kazan rendszeréről van szó, hanem annak egyetlen, habár maximálisan kiaknázott eleméről: a teljes önfeladásról, a szereppel való egybeolvadásról. Senki sem kételkedik benne, hogy Daniel Day-Lewis nagyszerű színész, de ki tudná megmondani, hogy valóban meg kell-e tanulni csehül annak, aki el akarja játszani a prágai tavaszról is szóló A lét elviselhetetlen könnyűségét? Az Apám nevében című filmben ír terroristának hitt, ártatlan elítéltet alakított: a forgatás előtt három napot töltött étlen-szomjan egy magánzárkában, és vagy huszonöt kilót fogyott a szerep kedvéért, a Lincoln díszletei között pedig a szünetekben is megkövetelte, hogy elnök úrnak szólítsák. Tényleg szükség van erre? Hát, neki szüksége volt.

Azért arról se feledkezzünk meg, hogy amikor Dustin Hoffman több napos tudatos nem alvás után betántorgott a Maraton életre-halálra forgatására, partnere, Laurence Olivier azt kérdezte tőle: „Miért nem próbálsz meg inkább színészkedni? Sokkal egyszerűbb.”

De aki a Módszerben hisz, az sok mindent hajlandó feláldozni a végeredményért. Önmagából, az érzelmeiből, az emlékeiből. És ez még ma is így van: az Actors Studio az idén ünnepelte fennállása 75. évfordulóját.

Stella Adler, Sarah Beling, Eletitia van Heerden, Alyssa Maio, Alexandra Schwartz, Lee Strasberg írásainak felhasználásával

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!