Kozár Alexandra

Interjú Székely Kriszta rendezővel

Öt évvel ezelőtt Ibsen Nórája hozta meg számára a kirobbanó szakmai sikert. A Katona József Színház ifjú rendezője azóta anyaszínházán túl nemcsak zenés színházakban és vidéken rendezett számos eredeti koncepciójú, nagy hatású előadást, de mostanában a külföldet is meghódítja. 

Annak, hogy az utóbbi időben egyre többet rendez külföldön, Ausztriában, Olaszországban, van olyan vetülete is, hogy szűkebbé kezd válni a hazai kulturális tér?

Részemről nincs semmi menekülés ebben vagy kényszer, sokat dolgozom itthon is, főleg a Katonában, de vidéken is vagy akár az Operaházban. Ezek meghívások és kihívások, melyeknek örömmel teszek eleget. Ha menekülnék, akkor egyszerűen elmennék innen, de nincs ilyen szándékom, azt érzem, tevékeny része vagyok a magyar színházi kultúrának. Amikor külföldön dolgozom, eltávolodom valamelyest az itthoni dolgoktól, ez természetes. Hozzáteszem, amikor itthon vagyok, akkor sem a napi kultúrpolitikai ügyek mentén alakítom az életem vagy a munkakedvem. Dolgozom, minél koncentráltabban mindkét esetben. A külföldi lehetőségeket nem kutattam, hanem megtaláltak. Azt tapasztalom, a környező országokban nyitni akarnak, megismerni, bemutatni más hangú, korú, habitusú alkotókat.

A St.Pölteni Fesztiválszínház meghívása hogy jött? Egyszer csak felhívta az igazgató, hogy na, akkor, kedves Kriszta, mit szeretne nálunk rendezni?

Nem egészen, de volt egy online fesztivál, ami akkor tragikusnak tűnt számomra, és azóta sem gondolom, hogy az online lenne a színház valódi tere, de azon szerepelt a Nóra, és az alapján meghívtak. Ilyenkor mindig elindul egy közös gondolkodási folyamat, én Csehov Három nővérére gondoltam, ezt a darabot már rég meg akartam rendezni, és szerencsére az ötlet nekik is tetszett.

A szerepeket ilyenkor hogyan osztja ki, ha nem ismeri a társulatot?

Készítettek egy szereposztási javaslatot, aztán előadásokat néztem és interjúkat készítettem a színészekkel, hogy minél jobban megismerjem őket, majd elkészítettem a saját szereposztásomat.  Hatvan százalékban azonos volt a kettő, ami nem, azt pedig a koncepcióm ismertetésével, beszélgetéssel, érveléssel természetesen át lehetett vinni.

Németül dolgozott vagy tolmáccsal?

Elég sokáig tanultam németül, nem teljesen idegen tőlem a német nyelv, mégis angolul beszélek ilyenkor. Sokat segít, hogy Szabó-Székely Ármin dramaturg jól tud németül és sok energiát fordított arra, hogy a nyelvi pontosságokra figyeljen. Természetesen ilyenkor van német dramaturg is a produkcióban.

Mennyire jut el a színészekhez idegen nyelven az ön víziója? Nem szenvednek csorbát a pontos instrukciók? A nyílt próbákon láthattuk, milyen precízen, konkrét elképzelések mentén vezeti a színészeket.

Csehov esetében ezt meg lehet csinálni, főleg, ha jóféle közösségi munka alakul ki, és a színészek segítik egymást. Én a tolmáccsal történő munkát, amelyben jelenleg például Torinóban van részem, sokkal nehezebben viselem, mert ilyenkor, bármennyire jó is a tolmács, nem közvetlenül belőlem indul el a folyamat, hanem valaki megszakasztja, és ez zavar. Egy próbafolyamat nagyban a rendező energiájától függ, az ő energiaszintjéhez van belőve, s ha van egy köztes állomás, valahogy ez megbomlik. Ilyenkor előfordul, hogy fogom magam és átkapcsolok angolra, annak dacára, hogy az olaszok nem az angol tudásukról híresek, de fontos, hogy – még ha esetleg nem minden szavamat értik is – belőlem induljanak ki a kérések.

A Torinói Nemzeti Színház (Teatro Stabile Torino), mely Olaszország legnagyobb színháza, hogy jött a képbe?

Török Tamara, aki a Katona József Színház dramaturgja és az ELTE-n tanít, fontos közvetítője az olasz-magyar színházi kultúrának. Kapcsolatban volt a torinói színházzal, melynek vezetése szeretett volna lehetőséget biztosítani egy fiatal alkotónak, Tamara pedig megmutatta nekik a Nórát videón, és eljöttek megnézni több előadásomat. A Nórával ki is mentünk, és többször játszottuk. Az első rendezésem a torinói színházban Csehov Ványa bácsija volt, olaszul Zio Ványaként futott, en suite lement belőle 35 előadás, majd indult volna a turné Budapestről, de akkor jött a covid és a lezárások. Öt évre van a színházzal szerződésem, afféle állandó vendégrendező vagyok, hamarosan a III. Richárdot kezdjük próbálni, azután pedig A vágy villamosa következik.

Mi az ön számára a legnehezebb a rendezői folyamatban? Melyik fázis a leggyötrelmesebb, már ha van ilyen?

Az egésznek az eleje a leggyötrelmesebb számomra, a hol jössz be, hol ülsz le, hol állsz fel fázis, ezt mindig nagyon gyorsan szoktam felvázolni, hogy ne kelljen ezzel sok időt tölteni, mert úgyis minden megváltozik még százszor, de az alapnak létre kell jönnie. Ez az a része a szobrászatnak, amikor az ember előtt még egy nagy tömb van, nem pedig amikor már a szobor derekát finomítgatja, csiszolja. Én azt a részét szeretem igazán a rendezői folyamatnak, amikor már a részletekkel lehet foglalkozni, mert a lényeg úgyis abban van, a mélyre menés, a folyamat második része. Sokan itt fáradnak el, én viszont itt éledek föl, engem ez inspirál. Ami még nagyon nehéz, az a bemutató utáni három nap és ez teljesen független attól, mennyire sikerült az előadás. Olyasmi ez, mint a szülés utáni depresszió, üresség, hihetetlen magány, szörnyű fájdalmas. Most, hogy egy ideje már a pályán vagyok, tudom, hogy ez mindig eljön, és igyekszem rá fölkészülni. A színészeknek ilyen szempontból jobb, nekik megy tovább a produkció, sőt, innentől kezdődik igazán estéről estére, de nekem ott valaminek brutálisan vége van, és ebbe nagyon meg lehet zuhanni.

Mi lehet erre a gyógyír?

Ilyenkor próbálok valahogy rákapcsolódni, visszakapaszkodni a normál életbe, főzök, alszom, családozom, vagy sétálok a kutyákkal egyet a természetben. A legjobb, ha egy utazás bele tud férni.

Noha a nyílt próbáiból és az összes megnyilvánulásából az jön le, hogy udvariasan, de határozottan kommunikál, érzelmi-kommunikációs nehézségek adódhatnak a munka során, hisz annyi érzékeny ember, művész dolgozik együtt, egy folyamatban. Ezeket hogyan kezeli?

Az, hogy hogy bánok és hogy kommunikálok a színészekkel, alappillére annak, ami később megjelenik a színpadon. A legnagyobb dolog, amivel egy rendező rendelkezhet, az a türelem, ha ez nincs, akkor nem is tudom, hogy lehet ezt csinálni. Van olyan, hogy egy színésznek valami nem sikerült, hisz a színész a teljes idegrendszeréből dolgozik, ilyenkor kell keresni egy másik megoldást. A hatalomból operáló, rossz légkört mélyen elutasítom, ahogy azt is, hogy a próbafolyamatnak egoöklendezések közepette kéne zajlania. Balerina koromban volt elég részem az ilyenben.

Önnek van türelme?

Van. Sok. Pontosan látom, amikor egy színész ítélkezik vagy ellentart, ha ezt elkezdeném magamra venni vagy ebbe belemenni, akkor abból nagyon butácska, gyermeteg szituációk keletkezhetnének. De én egy olyan felületet képzek, ami valahogy hátrébbről működik, és nem ad teret egy efféle kommunikációs hullámvasútnak. Mélyen benne vagyok mindenemmel és mégis szemlélődőként nézem az egészet.

Van-e olyan irányú vágya, hogy táncszínházat, erős koreográfiájú darabot rendezzen? Persze, az István, a király is ilyen, de ott a koreográfiát mások készítették.

Van, csak még keresem a formáját, mert nem látom tisztán. Van a testemben, a fizikalitásomban egy erős táncos múlt, de nem tudom, ez nem csak egy különös nosztalgia-e, mert ha csak az, akkor el kell vetnem.

Miért? Baj az, ha valami nosztalgikus?

A nosztalgia nem egy magas pontszámot érő színházi energia. Meg nem biztos, hogy erre szükség van. Persze közben fel-felmerül bennem valami fúzió, valami olyan előadás, ahol a táncosok megszólalnak, mint például Hód Adrienn koreográfus előadásai. Ami nem feltétlen szövegközpontú, de közben van egy nagy adag tisztelet bennem azon koreográfusok iránt, akik egy életet szentelnek ennek.

Azért is kérdem, mert akkor azt a nyolc év balettintézeti pályafutást is közvetetten integrálhatná rendezéseibe.

Így, hogy van ez a balett-táncosi múltam, kétféle színházi rémálom nyomaszt. Egyrészt a rendezői, másrészt a balett táncosi. Főpróbahét van, de valamiért nem tudok felállni és közel menni a színpadhoz, üvöltök és senki nem hall, lebénulva küzdöm át magam a széksorok között és nem tudok javítani, hozzászólni. Táncosként pedig az, hogy nem tudom a lépéseket, nincs rajtam jelmez. Egyik nyomasztóbb, mint a másik.

Alkotóként, értelmiségiként, Magyarországon élő művészként jelenleg mire vágyik?

Alkotóként, ha csak saját magamat nézem, mindig a következő munkára vágyom, ami épp jön. Maximum két évet látok előre. De nem kívánhatok többet, mint ami van, illetve azt, hogy továbbra is kellő szerénységgel és maximalizmussal tudjam végezni a munkámat. A társadalomnak pedig azt kívánom, hogy minél több minőségi dolog jusson el az állampolgárokhoz. És hogy minél jobb előadások készüljenek a Katonában.

Önt személyében érte támadás a társadalmi szerepvállalása, a nyíltan vállalt szexuális orientációja vagy bármi miatt?

Én nem vagyok benne a mindennapi jobbra-balra fröcsögésekben és továbbra is megfigyelő szeretnék maradni, és szeretném, ha a munkáim is a megfigyelésekből merítenének. Az előadásaim az emberi léttel foglalkoznak, esetleg azzal, hogy a társadalom hogyan alakíthatja az egyén sorsát és döntéseit, de nem foglalkozom napi politikával a munkámban, és egyelőre a napi politika sem velem.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!