Mörk Leonóra

Ha télidőben a jeges Duna partján sétálva egyszer csak vidáman pancsoló fürdőzőkre leszünk figyelmesek, nem a szemünk káprázik. Wim Hof hazai követői ők, a holland Jégemberé, aki arra tanít minket, hogy a hideg a barátunk.

Ha egyszer kifognám a kívánságokat teljesítő, mesebeli aranyhalat, azt kérném tőle, intézze el, hogy a földön mindenhol mediterrán klíma uralkodjon. Minden évben végigszenvedem ugyanis a telet, és ha a hőmérséklet átlép egy bizonyos küszöböt (gyakorlatilag fagypont alá süllyed), akkor rajtam nem segít sem sarki körülményekre tervezett kabát, sem bélelt bakancs. Fázom, és kész.

Ez lehet az oka annak, hogy gyerekkorom óta borzongással vegyes csodálattal tekintek azokra, akik bátran dacolnak a mínuszokkal. Az első ilyen merész férfiú, akinek megtanultam a nevét, Schirilla György volt. Gyerekkoromban akkora eseményszámba ment, amikor évről évre átúszta a jeges Dunát, hogy emlékszem, mindig beszámolt róla a tévéhíradó is. A német „vízidoktor”, a katolikus pap Sebastian Kneipp nevét később, felnőttként tanultam meg, miután nálunk is terjedni kezdett a víz gyógyító hatására alapozó módszere. Mondjuk, őt megértettem, hiszen az életéért harcolva döntött úgy, hogy a tüdőbaját, amivel az orvostudomány nem tudott mit kezdeni, hetente két-háromszor a jéghideg Dunában megmerülve fogja kúrálni. És láss csodát, a módszer bevált, nemcsak nála, hanem később a kolera sújtotta Bajorországban is, ahol a segítségével a betegségből kilábalt, hálás parasztok a „kolera-plébános” nevet ragasztották rá.

Kneipp tehát meggyógyulni, azután gyógyítani akart, ezzel szemben a modern hidegpápa, a Wikipédia által „motivációs szónok” kategóriába sorolt Wim Hof azt igyekszik bebizonyítani, hogy át tudja lépni a saját határait. Sőt, ha úgy akarjuk, és követjük a példáját, na, meg az általa kidolgozott módszert, akkor mindannyian át tudjuk lépni a saját határainkat, könyvének alcímét idézve aktiválni a bennünk rejlő, teljes emberi potenciált. Követőinek számából ítélve erre pedig nagyon sokan vevők manapság.

Wim Hof a hollandiai Limburg tartományban született, egy olyan nép fia tehát, amelyik hagyományosan dacol az esővel, a széllel, a vízzel, és igen, a hideggel. A hollandok képesek évekig várakozni és anyagi áldozatoktól sem visszariadni, hogy végre bejuthassanak a világ legnagyobb hosszútávú korcsolyaversenye, a tizenegy fríz várost érintő Elfstedentocht mezőnyébe, és kétszáz kilométert korcsolyázhassanak farkasordító hidegben a befagyott csatornákon. Simán bicikliznek a jéghideg, zuhogó esőben, viharos szélben, fél kézzel a kormányt tartva, közben vidáman csivitelve a másikban tartott telefonjukba, nyáron viszont, ha neadjisten huszonöt foknál melegebb van, azonnal hőségriadót fújnak. De ezen nincs mit csodálkozni: már régóta megfigyeltem, hogy a hideg tengerek mellett lakó népek, tőlem eltérően, valamiféle hő- és vízálló anyagból készülten bújnak ki az édesanyjuk hasából, és csecsemőkoruktól fogva immunisak az időjárási viszontagságokra. Ahogyan egy ír ismerősöm fogalmazott, az eső (ami ott is folyton zuhog), csak a turistákra esik – magyarán, kizárólag azokat zavarja.

Ezzel az örökséggel felvértezve jött tehát a világra a kis Wim, noha a motivációjához nyilván az is hozzájárul, hogy a születése pillanatában kis híján meghalt. 1959-ben ugyanis még nem vizsgálták a várandós nőket ultrahanggal, ezért miután az ikerbátyja, Andre megszületett, az édesanyjuk hiába magyarázta a körülötte sürgölődő kórházi személyzetnek, hogy van ám odabent egy további baba, senki nem hitt neki. Így Wim végül a kórház hideg folyosóján jött a világra, lilán, fuldokolva, fázva. Később, kisfiú korában kétszer is a tetszhalál állapotából hozták vissza, mert majdnem megfagyott, annyira vonzotta a hideg és a hó. Hétéves korában iglut épített a barátaival a házuk melletti mezőn, és miután a többiek rég hazamentek, ő még mindig ott ült a hóban, majd elaludt, és egy hajszálon múlott, hogy életben maradt. Tizenegy évesen szintén kihűlt a fagyban üldögélve, utána napokig kórházban ápolták. Iskolás korában öt éven át kelt hajnali fél 4-kor, és tekert a biciklijével fel-alá a környékbeli dombokon a sötétben, a hidegben, újságokkal teli csomagtartóval, hogy reggelre mindenkihez eljussanak a hírlapok.

Megtanult tehát alkalmazkodni a mostoha körülményekhez, megtanult figyelni és fegyelmezettnek lenni, mindennek pedig később jó hasznát vette. Emellett kezdettől vonzotta a szabadság, az ezotéria, a transzcendens állapotok, úgyhogy hamar világossá vált, hogy aligha fog konvencionális pályát befutni. Aztán egy szép téli napon, amikor épp senki nem járt arrafelé, megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy levetkőzzön és belecsobbanjon az amszterdami Beatrixpark tavának jeges vizébe. Csodálatos módon remekül érezte magát, és ez lett a megvilágosodása pillanata. „A kíváncsiságom ereje túlszárnyalta a jéghideg víztől való félelmemet, ami az emberi elme hihetetlen erejét bizonyítja – írja a módszeréről szóló könyvében. – Az emberiség mint egész azonban sajnos elveszítette a kapcsolatát ezzel az erővel, mert csak nagyon ritkán, vagy sosem merészkedik vissza a természet elemeibe. Bekucorodunk a kényelmes, fűtött otthonainkba, védve a környezeti hatásoktól, amelyek pedig aktiválhatnák a bennünk rejlő erőt.”

Neki mindenesetre már több mint negyven éve rendszeresen sikerül aktiválnia ezt az erőt. Ennek során, saját számításai szerint, több mint két tucat Guinness-rekordot állított fel, jóllehet hogy jelenleg pontosan hány fűződik a nevéhez, azt valószínűleg csak a rekordok könyvének szerkesztői tudnák megmondani, hiszen ezek felállítóinak, beállítóinak és megdöntőinek neve folyamatosan változik. Mindenesetre a holland Jégember 2000 márciusában felállította a leghosszabb távú jég alatti úszás (azóta többször is megdöntött) Guinness rekordját, 57,5 méterrel. A kísérlet Finnországban történt, az északi sarkkörtől 20 km-re északra fekvő, Pello nevű város melletti egyik tónál, és az eseményről felvételt készített egy holland tévétársaság. Az első próbálkozás végül kis híján tragédiával végződött, amikor Hof szemének szaruhártyái elkezdtek megfagyni a vízben, és emiatt vakon kellett úsznia, nem volt hajlandó ugyanis úszószemüveget venni. Megint találkozott a halállal, mert már elveszítette az eszméletét, mire egy búvárnak sikerült kimentenie. Aztán másodszorra megint belevágott, és sikerrel járt.

A világ legmagasabb hegyei közül szintén jó néhányat megmászott meglehetősen szellős öltözékben. 2007-ben például 7200 méteres magasságig jutott el a Csomolungmán, avagy a Mount Everesten egy szál rövidnadrágba és egy pár cipőbe bújva. A nyolcezer fölötti csúcsot csak azért nem sikerült elérnie, mert kiújult az a lábsérülése, amelyet előző évben szerzett, amikor mezítláb futott az északi sarkkörön. A Kilimandzsáró 5895 méteres magasságban lévő egyik csúcsára, a Gilmans pointra egy nagyobb csapat élén jutott fel, félmeztelenül. Ugyancsak 2007-ben azután újabb világrekordot állított fel, amikor ő futotta le a leggyorsabban a félmaratont rövidnadrágban és mezítláb a havas és jeges talajon; ez azóta is Guinness rekordnak számít. Többször is állt órákon át a jégtáblák között anélkül, hogy a teste belső hőmérséklete csökkent volna, tizenhat alkalommal ő tudott a legtovább közvetlenül a jégre feküdve maradni, 2013 januárjában például összességében 1 óra 53 perc és 2 másodpercig.

Hof mindig hangsúlyozza: nincsen őbenne semmi különleges, három egyszerű és természetes pilléren, a hidegtűrésen, a tudatos légzésen és az elme erején nyugvó módszere segítésével akárki – vagy majdnem akárki – képes lehet hasonló teljesítményre. És valóban, számtalan rajongója akad világszerte, így nálunk is; magyar követőinek Facebook-csoportja például 4500 tagot számlál. Akad, aki a hivatalos orvoslás által gyógyíthatatlannak tartott állapotát igyekszik karban tartani ily módon, mások arra mutatnak rá, hogy a mai energiaárak mellett takarékoskodásnak sem utolsó, ha nem kell fűtenünk otthon, mert jól bírjuk a hideget. Hát, ez is egy szempont.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!