Popper Gábor

Előre kell bocsátanom, hogy Totyik Tamás gondolataival egyetértek, legfeljebb kiegészíteném néhány saját tapasztalattal.

Ami megfigyelhető a jelenlegi oktatási intézményekben, hogy sokkal több a nagyobb figyelmet igénylő, fejlesztésre szoruló gyerek, mint a korábbi években. Sokan SNI-s, BTMN-es szakvéleménnyel érkeznek. Rájuk a „mezei” pedagógus nincs igazán felkészülve, nem beszélve arról, hogy általában 25-30 gyerekkel kell foglalkoznia egyszerre, így lehetetlen elvárni, hogy az egyedi igényeknek minden esetben megfeleljen. Ehhez jóval több pedagógiai asszisztensre lenne szükség. Igaza van Totyiknak, hogy számukat nem az iskola létszámához, hanem a külön figyelmet igénylő tanulók létszámához kellene igazítani.

 Van egy kérdés, amit a cikkben csak két mondattal említett a szerző. Idézem:

„A szülők legfontosabb elvárása, hogy minél több terhet át tudjon venni az oktatási rendszer, a szülői házat mentesítse a lehető legnagyobb mértékben a szocializációs folyamatoktól. Olyan tudást adjon az iskolarendszer, amely biztos jövőt adhat a gyermekének.”

Ez valóban így van, de én kiegészíteném néhány gondolattal, még akkor is, ha sok szülő haragját fogom magamra szabadítani. Nem általánosítok, de az alábbi megállapítások, sajnos, az utóbbi időben tendenciává váltak.

Az iskolába bejövő gyerekek közül sokan  olyan készségbeli hiányosságokkal küzdenek, amelyek megtanítása nem az iskola feladata lenne. Néhány példa ezekre:

• sokan nem tudják megfelelően használni az evőeszközöket
• gondok adódnak a higiéniával: wc, zsebkendő használata
• viselkedésproblémák: a tanárok kérésének figyelmen kívül hagyása, az iskolai szabályok semmibe vétele, késések.

Nem azt mondom, hogy tekintélyelvű oktatásra van szükség, de bizonyos tisztelet a pedagógus felé nem árt, és ennek egyre kevesebb jelét látjuk.

A másik nagy probléma a szülők beavatkozása az iskolai életbe. Nyilván közös munkára van szükség pedagógus és szülő között, de azt gondolom, az megengedhetetlen, hogy a szülő megkérdőjelezze a tanár értékelését, az adott érdemjegyet. Ez ugyanúgy szakma, mint az orvos, mérnök, bármi. Nem hiszem, hogy egy szülő beleszólna az orvos szakmai munkájába, mondván, doktor úr, miért ezt a gyógyszert írja fel, amikor van másik is, vagy drága doktor úr,  szerintem a gyerekem csak megfázott, felesleges az antibiotikum. Én ilyenről nem hallottam. De nem is lenne életszerű. Mint ahogy az sem az, ha egy szülő megkérdőjelezi a pedagógus értékelését. Amíg előfordul, hogy egy jegy beírása után tíz perccel már csörög a telefon az osztályfőnöknél és a szülő számonkéri emiatt, addig gyökeres változásra az oktatásban ne számítsunk.     

Ami az oktatás tartalmi kérdését illeti, itt is igaza van a szerzőnek. Olyan ismeretek oktatására is szükség lenne, amit az életben hasznosítani lehet. Például: bankolás, költségvetés készítése (családon belül),  háztartástan (alapvető főzési tudnivalók), egyszerűbb szerelési munkák (csöpögő csap, polcok feltevése, lámpák bekötése), amiket annak idején a gyakorlati órákon bizony megtanultunk; alternatív gyógymódok létének megismerése, önéletrajzírás, alapvető illemszabályok és protokoll ismeretek.

 A ma fiatal generáció egyik jellemzője az aggódás, hogy kimarad valamiből. Nagyon kevés időt hagynak maguknak a pihenésre, lételemük az állandó pörgés. A másik a virtuális térben  történő állandó jelenlét, mert ott tartanak kapcsolatot egymással, ott értesülnek az eseményekről és ott áramlanak az információk.

Hadd idézzem édesapám, Popper Péter gondolatait a témában.

„Ha én ördög lennék, és megbízást kapnék egy még nagyobb ördögtől, hogy tegyem tönkre az Isten által teremtett világot, pontosan azt tenném, amit most az ember: siettetnék…

Gyorsítanám a fejlődést, a történéseket, az információáramlást, az érzelmi hatásokat, és mint tehetséges Sátán, pörgetni kezdeném a világot. Addig pörgetném, amíg ennek a pörgésnek a sebessége meg nem haladja az ember élmény-feldolgozási képességét, az emocionális teherbírását, és ennek a súlya alatt meg nem roppan.

Az embernek ugyanis van egy átlagos információ-feldolgozási képessége és érzelmi teherbíró képessége. Ha ezt a modern technológia meghaladja, az patogén hatást jelent.

Képzeljük el, ülök a tévé előtt, és a híradóban éppen egy volt diktátor által lelövetett emberek holttesteit exhumálják egy tömegsírból. Ha normális vagyok, ezen érzelmileg elborzadok – de mielőtt végigélném ezt a borzalmat, vált a kép, és bevágják egy művészegyüttes táncát. Már éppen örülni kezdenék, de ekkor újból vált a kép, és négyezer holttestet látok egy földrengés után. Épp csak a szívemhez kapnék, de már vágás, divatpercek. Mielőtt azonban a szám vigyorra húzódna a sok jó csajtól, vágás, jön a cunami. És így tovább…

Kérdezem: megfelel ez egy ember emocionális élményfeldolgozó képességének? Mert ha nem, akkor az ördög jól csinálja. Mindent fel kell gyorsítani, és ebbe garantáltan mindenki belebolondul.”

Bizony, bele lehet bolondulni. Valahogy egészséges egyensúlyt kellene teremteni a „kütyük” használata és a hagyományos ismeretszerzés (könyv) között. Szükség van az okos eszközökre, de valahol mértéket kellene tartani a használatukban.

Nagyon egyetértek azzal a gondolattal, hogy minden iskolában szükség lenne egy rendszergazdára és mellette egy olyan szakemberre, aki az LMS-rendszereket ismeri és kezeli. Mindemellett elengedhetetlen lenne minden oktatási intézményben állandó iskolapszichológus, mert, mint fentebb írtam, egyre több az olyan tanuló, aki állandó figyelmet és segítséget igényel.

 Amit emellett mindenképpen változtatnék a jelenlegi rendszerben: a hittanoktatást kivezetném az állami oktatási rendszerből. Emellett kevés a mozgás is, hiába a mindennapi testnevelés, ennek feltételei nagyon kevés iskolában állnak fenn. A tanterv merevsége, a túl sok leadandó tananyag lehetetlenné teszi a rugalmasságot az órák vezetésében.

Sajnos teljesen igaz a konklúzió: a jelenlegi magyar iskola a XIX. századi iskolára hasonlít. Idejemúlt, mai elvárásoknak nehezen tud megfelelni.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!