Időkapun a korrupció földjére

Marsrutka, más néven iránytaxi (a szerző felvétele)

Dési János

Az időkapun az ember Beregsuránynál lép át.

Beállsz a sorba 2021-ben, s mire nagy lökdösődések közepette a kis házikóhoz jutsz, ahol az ablakhoz egészen meg kell hajtanod a fejed, hogy halld, mit mondanak, s amiben egy mérges, egyenruhás, lenövöttszőke nő ül, már a nyolcvanas években jársz. Közben ott ugrálnak körötted a géppisztolyos katonák, és kiabálnak – ez már a hetvenes évek. Az időutazók többsége kopott, megfélemlített ember. Ráadásul egy pár órás sorbanállás általában kiöli a lázadó szellemet a népekből. És különben is, itt mindenkinek van valami titkolnivalója. Ki arra figyel, hogy melyik útlevelét mutassa be, a magyart vagy az ukránt, mert ha elrontja, akkor abból nagy kalamajka támadhat. Más a kocsija papírjait gyűrögeti, a csempészáru cigaretta, üzemanyag és alkohol formájában általában visszafelé utazik.

Mire a tizedik pecsétet is begyűjtöttem az útlevelembe – mert a múltba utazás elengedhetetlen része a sok stempli, hatósági papír, nyomtatvány és bumaska – kezdtem megérteni a rendszert. Akik az ablakoknál tolonganak, azok próbálják olcsón megúszni az ügyet, akik szép kényelmesen haladnak és magas lóról beszélnek a hatósági személyekkel, azok a szabálysértés mértékétől függően már 20 vagy 50 dollárt elhelyeztek az útlevelükbe. Tudják, levajazva nekik a határátlépés.

Egy hosszú és unott sorban kérdezte meg egy rutinos útitárs, aki Kisvárdáról jár át napi csempészutakra, miért nem adok egy húszast (nyilvánvaló, hogy dollár, esetleg még euró lehetne, forint már kínos, a grivnya pedig szánalmas, s nem is biztos, hogy segít). Bepöckölte a csikket a szeméthalmos elválasztósávba, és kiköpött egy katona csizmája elé, aki igyekezett ezt nem észrevenni. Ha van húsz dollárom, mert látszik rajtam, hogy van, mi a fityfenéért töröm ezt.

Ungvári utca (a szerző felvétele)

Amint a vacak úton Beregszásztól kavargok tovább Ungvárig, a méretes lyukakat és a csordát kerülgetve, hívom a barátomat, menjünk este vacsizni az Ung partján álló népszerű vendéglőbe. Nem, ne törődjön vele, hogy ma valami ünnep van és sokan lesznek, akkora borravalót adtam a múltkor, hogy biztosan lesz helyünk.

Éppen itt tartunk, amikor kis, zömök rendőr állít meg. Telefonozásért megbüntet. Sajnos nincs pénzem. Hmm. Legyen – feleli és fenyegetően néz, keze kavbojosan a pisztolyán. Én kedvesen mosolygok rá. Egy idő után ő unja el és felszólít, hogy adjam át az útlevelemet, menjek be a városba, keressek egy automatát, vegyek ki pénzt, és akkor visszakapom. Mutatom, hogy nem is értem, amit mond. Kicsit félrehív, és annyit mond, tricaty. Bólogatva megismétlem, hogy tricaty, és ebben maradunk. Megint ő unja el előbb. Valami olyasmit magyaráz, hogy akkor feljelent, s majd Ungváron sok bajom lesz, hogy kiváltsam magam, de nem értek én ebből egy szót sem, mutatom neki. Mire az útlevelem után kapkod, hogy elvegye. Konzul, konzul kiáltásokat hallatok – mire jelzi, hogy akkor felírja az adataimat, és majd bilincsben elvisznek. Oké, írja. De nem adom ki a kezemből a paszportot. Nehézkesen kezdi el másolni a latin betűket, közben lassan megérti, hogy nem lesz ebből üzlet, bosszúsan káromkodik és kiabál, hogy gyorsan menjek, míg nagyobb baj nem lesz, és lecsapja a dokumentumot. Kedvesen integetek neki, s a kocsiból telefonálok tovább.

A hétköznapi korrupció a létezési mód itt Kárpátalján, de tán egész Ukrajnában. Itteni kollégámmal az egyetemi éveiről beszélgetünk, mikor megemlíti, hogy újkori történelemből csak a harmadik vizsgán ment át. Hogyhogy? Hiszen mindent tud. Persze, éppen azért. A professzor 20 dollárt kért a vizsgáért, de ő úgy érezte, mert mindent megtanult, anélkül is átmegy. Harmadszorra sikerült neki, a többiek rögtön fizettek.

– Na és az orvosegyetemen? 

Erre elmeséli, hogy mint az közismert, ott az anatómia a legbuktatósabb tárgy. A professzor szereti az aranyat. Ezért a hallgatókat tízes csoportokba szervezi, és minden csoport vesz neki valami aranyékszert. Aki nem hajlandó erre, az nem lesz doktor itt soha. Az anatómiát legfeljebb megtanulja majd a betegeken, ha éppen szüksége lesz rá.

Az csak természetes, hogy a sógora úgy kerülte el az orosz frontot, hogy lefizetett egy századost. Ez kicsit sokba volt, mert a százados többször újra kért pénzt, mert neki meg – állította – egy ezredest is meg kell kennie. Végül olyan jól összejött a dolog, hogy a sógor raktáros lett az egyik ungvári laktanyában, ahonnan azóta is szorgalmasan lopják a holmit, amit aztán a százados dob piacra. Amúgy, nincs szükségem egy rotációs kapára? Most azt szereztek, a határon is át tudom vinni, de az ötven lesz.

Kvász, taxi, egyebek (a szerző felvétele)

Ungváron a legfőbb tömegközlekedési eszköz a marsrutka. A tömeget tessék szó szerint venni. Ócska kis buszok, minden lóg és zörög rajtuk, amint füstöt köpve igyekeznek elindulni.

Mondja a barátom, holnap menjek érte kocsival, mert megszűnt az ő járatuk, ugyanis nem volt rá igény. Hogyhogy nem volt? Hiszen alig lehetett bepréselni az embereket – mondom, amiből rögtön látszik, hiába az ötvenedik pecsét már az útlevelemben, még mindig nem értem az itteni rendszert.

Hát úgy, hogy az emberek a sofőrnek félárat fizetnek, aki cserében nem ad jegyet. Mindenki jól jár. Miután, hónapok óta senki sem vett hivatalos jegyet, a központ úgy gondolta, nem érdemes a járatot fenntartani.

Ami nagyobb üzlet, az a magyar állampolgárság. Ennek komoly az ára az ukránok, ruszinok, huculok között, hiszen ezzel nyílik meg az út Nyugat-Európa felé.

A megvehető magyar tisztviselők neve kézről kézre jár. A szükséges magyar nyelvvizsgát, ha nem tudsz egy szót sem, kb. 100 dollárért lerakja valaki helyetted, de lehet, hogy kell adni még ötvenet az olcsójános ügyintézőnek is. 

Arcok Kárpátaljáról (a szerző felvételei)

Mikor megjegyzem itteni barátaimnak, miként tudnak egy ilyen hétköznapian korrupt országban élni, felröhögnek. És sorolják a magyar határ- és vámőr árfolyamát, a polgármesterét, aki segít az állampolgárságban. A korrupció összehoz.

Jövök vissza, már majdnem átérek az időelválasztó határon, amikor egy tejfölös szájú magyar őrmester meg akar büntetni, valami nemlétező közlekedési kihágásért. Csúnyán kinevetem. Erre félrehúz a kamerák látószögéből és felajánlja hogy húszezerért – ez már forint – elenged.

Itthon vagyok.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!