Só és szilva

A faluban, ahol régen szinte minden portán élt tehén, évtizedekkel később nekünk, gyüttmenteknek lett újra. A szomszédaink ezért mind nekünk adják a kukoricaszárat, ami jó takarmány télen a marháknak.

Pálfi Anna

Nem értünk hozzá. Még ennyire sem értettünk, amikor belevágtunk. Két középkorú értelmiségi lecseréli nagyvárosi életét falusira. Mezőgazdálkodásba kezd ötezer négyzetméteren. Vegyszerek nélkül, gépek nélkül, háttértámogatás nélkül. Állataik lesznek, kitanulják az ökogazdálkodást, a sajtkészítést, elfogadtatják magukat egy párszáz lelkes falu kedves-szigorú, jellemzően sváb közösségével.

A maguk mögött hagyott világ (értsd: szeretteik) kezdetben baljósan hörög, aztán elcsendesülve figyelni kezd, végül kétkedését nem föladva ámul, de legalábbis elismer. Ezek a végén még tényleg megcsinálják! Sosem lesz egészen biztos… 

Aztán, sok év múlva, fölbukkan egy másik világ, a kíváncsi idegenek. Interjúkat, beszámolókat kérnek, rádiós riportot készítenének velünk. Mekkora bátorság ez, meccsoda kaland! – pedig mi csak emigráltunk. Országhatáron belül. Mentettük, ami menthető volt még belőlünk, és szorítottuk magunkhoz a zsákban egy egykori életremény utolsó morzsáit. Egyszerűen csak futottunk az életünkért, el egészen a Bakonyig. Nem, nem az egzisztenciális életünkért – annyira azért értettünk hozzá, hogy tudjuk: a mezőgazdaság hozadéka nem vetekedhet az olajipari extra bérezéssel, és épp csak közelíti az önmagában is szánalmas kulturális kényszervállalkozó jövedelemfoszlányait. A tudatunk épségét, az ítéleteink tisztaságát, a lelkünk plüssét mentettük falura. A világ hősök után áhítozik, elfedni önnön kisszerűségét. Hősnek mutat minket, noha nem vagyunk azok. Talán nagyobb, és persze ostobább hősiesség lett volna végignézni önnön romlásunkat, a tudat lepusztulását, a lélek elparázslását, a cselekvőerő feláldozását a komfort oltárán. Ha legyőztünk-legyőzünk egyáltalán valamit, az a saját mindennapi, jól felfogott kétségbeesésünk. 

A fél hektáros kert egy része kaszáló volt korábban, azt igyekszünk visszahódítani termőterületnek

Tíz éve gondozzuk a vegyszermentes kertet, nyolc éve már itt is élünk. Olyan gyorsan döntöttünk egy omladozó, tornácos parasztház megvásárlásáról, hogy időnk sem maradt megijedni. Már az évek óta gazdátlan porta gaztengerében állva citerált rajtunk először a munkásnadrág. Gondolta a fene, hogy nyolc év építkezés, hogy nem csak hétvégi szalonnasütések és kerti kapirgálások, hogy egy új élet helyszíne lesz. Hogy mikor költöztünk ide, nem tudom. Mert nem költöztünk, csak egyre ritkábban mentünk haza. Végül a pár szem városi tyúkot is lehoztuk. Ha volt pillanat, ami a költözésre emlékeztetett, talán ez volt az: az összekötött lábú tyúkok egy puccos céges autó platóján. Egyre kevesebbet mentünk haza egy felújítás alatt álló házból – a se víz, se villany, de kedélyből. A mindennapi kiégés helyére feladat került: életben maradni, ma. És megtanulni holnap is életben maradni. Sosem lesz lefutott meccs…

A romos parasztház sokéves felújítása közben is volt szerkesztői munkám. Itt éppen egy Jane Austen-regény szöveggondozása folyt „plein air” dolgozószobában.

Mindent csinálunk, mert itt mindent csinálni kell. Nem értünk hozzá, de képezzük magunkat, és legfőképp nagyon-nagyon figyelünk. Vegyszermentesen gondozzuk a kertet, ami mindig rondább (gazosabb, szántatlanabb, kuszább), mint a szomszédok forsriftos ágyásai: évtizedek óta, unásig ugyanaz a rend, ugyanaz a vetésforgó, ugyanazok a vetőmagok, ugyanazok a vegyszerek, ugyanazok a kudarcok, ugyanazok a terményátlagok. Kiégni falun sem lehetetlen. A mi életünk ennél tényleg kalandosabb. És ez a legenyhébb, ami elmondható róla. Kitettek vagyunk. Kitettek a szeptemberi fagyoknak és a novemberbe belenyúló ősznek, kitettek a rókának, a spanyolcsigának, a lótetűnek, a pattanóbogárnak, a köztigazda gilisztáknak, a kókler iparosoknak, az egy hónapon át sem enyhülő mínusz húsznak, az itt sem kizárt, hogy gazembernek, a Covidnak, a gerincsérvnek, a lipómának, változó testi erőnlétünknek, hullámzó lelkierőnknek, és kitettek mindenekfelett egymásnak. Soha nem mehetünk biztosra…

Kalács, az első dexter-zebu mix kisborjúnk 2020-ból. A keresztezés eredményeképpen egy betegségeknek ellenálló, de kedves fajtához jutottunk. 

Ötven pluszosan annyit tanulunk, amennyit ötven pluszosan feldolgozni is alig lehet. Képeztük magunkat, hogy jól figyelhessünk. Nem homályosítja a látást évtizedes hozott tudás vagy öröklött tapasztalat. Nézzük, mit üzennek a növényeink és az állataink saját hogylétükről. Botladozunk a jelek között, raktározzuk az újat. Kérdezünk, tanulunk, és benne élünk a válaszokban. Csak éjszakára maradunk magunkra egy olyan hagyatékkal, amelynek korábban a létezéséről sem tudtunk. A tudattalan fotók az agyban: nagyanyám keze a kapa nyelén, ahogyan fogja, amilyen megvastagodott a csuklója, a bütykök az ujjain, a tenyér semmivel sem összekeverhető parasztizmai. Nagyapám szénát forgat nagy favillával napnyugtakor. A másik nagymama tejpénz-gazdagsága, tollfosztása, a kiskéssel farhátról lekapargatott húsdarabok. No és a kerek végű kenyérvágó kés, amint beleszalad a háromliteres libazsíros befőttesüvegbe, aztán odakap a szelet kenyér fölé, lassan engedi le magáról a sárga mázat. És só még, és szilva hozzá. Minden ősszel ez a vacsora. Ha jó lett a liba. Ha jut kenyér. Ha termett a szilva. 

Vége a városi inkubátoréletnek. A kiszámíthatóságnak, a szupermarketben mindig van kenyér biztonságának, a szar, de legalább langyosnak, a mindig van következő busznak. Más világ. Döglött, mondod, amikor városról meglátogatsz. Itt minden mozog, felelném, élni akar, beszél hozzánk. Itt lettünk része az univerzumnak. Barátságos hely.

Egy utánfutónyi frissen kaszált széna tetején traktorozva még közelebb jutok néhai nagyapámhoz: gyerekkorom, favilla, szénásszekér…

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!