Juhász Tamás

A Generál-Mikrolied együttes gyerekkorom egyik meghatározó zenekara volt. Ezért is örültem, hogy az 50 éves jubileumi koncertje kapcsán beszélgethetek Bódy Magdival, az egykori Generál-Mikrolied együttes tagjával.

Bódy Magdinak sosem volt kérdés a pályaválasztás. Nyolcévesen került be a Rádió Gyermekkórusába, és onnantól tudatosan készült a zenész pályára, aminek édesanyja nem igazán örült. Féltette, és erre minden oka meg is volt. Emlékszem, Magdi egy régebbi beszélgetésünkkor azt mesélte, hogy Erdős Péter, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nagyhatalmú menedzsere bizonyos ellenszolgáltatáshoz kötötte a Generál-Mikrolied csúcsra futtatását, amire a Mikrolied-lányok nem voltak hajlandók.

– Végül anyu megnyugtatására elvégeztem egy közgazdasági technikumot, aminek amúgy máig jó hasznát veszem.

A technikum után a Bartók Béla Konzervatóriumban tanult tovább, a jazz tanszakon végleg eljegyezve magát a zenével. Ekkoriban kapta meg Mária Magdolna szerepét a Korong együttes Jézus Krisztus szupersztár előadásában. Ám a Webber-musicalt – vallási propagandára hivatkozva – a hatalom gyorsan betiltotta. (Tizenöt évvel később engedélyezték. Addigra biztos másról szólt.)

Ezután Mikrolied néven néhány gyermekkórusos barátnőjével csatlakozott az akkor alakuló Generálhoz.

– Más a háttéréneklés, és más a szóló. Előbbinél nagyon nagy zenei alázatra van szükség. Nem dominálhatod le a többieket. Szólistaként viszont pont az a lényeg, hogy megmutasd, te ki vagy – magyarázza Magdi. – Mindig szerettem másokkal együtt énekelni. A Rádió kórusában pedig az együtténeklés szabályait is megtanultam. Mégsem akartam örökké mások árnyékában maradni.

Végül Magdi párhuzamosan dolgozott szólóban és a Generál-Mikrolieddel.

1972 és 75 között az együttes sok itthoni és külföldi sikert is bezsebelt. Jobb menedzseléssel talán még az első vasfüggönyön túli szupersztár is lehetett volna belőlük.

Közben Magdi is elkezdte begyűjteni a maga babérjait. Az 1972-es Táncdalfesztiválon mutatkozott be először szólistaként egy Vágó-Szenes dallal: Hűvös szél. Első saját dalát az Akarom, hogy sírni lásst a rádió sokat játszotta.

– Gyerekkorom óta írok dalokat – mondja úgy, mintha két építőkockázás között minden gyerek ezt tenné. – Az első dalom, tízévesen, a Szú mászik a fában volt. Egyszer nevetve megmutattam a zenekaromnak, nekik meg tetszett. – Hangjában még ennyi évtized után is hitetlenség cseng. – Felvettük a repertoárba. Az NDK-ban és Csehszlovákiában nagy sláger volt. Szerencse, hogy nem értették – nevet fel.

A 70-es évek második felében Bódy Magdi és együttese évi 250-260 koncertet adott a környező országokban. Műsorukat összesen több mint egymillióan hallották. Ebben az időben többször fellépett a német punkzene ikonikus alakjával, Nina Hagennel is. Talán innen volt a nyitottság, hogy 1980-ban felkarolta a  Küllőrojt nevű zenekart, akikkel már KFT együttesként felvett egy lemezanyagot, majd két dallal beneveztek az 1981-es Tánc- és Popdalfesztiválra.

Magdi korábban Köllő Miklós Dominó Pantomim Együttesével turnézott, innen jött az ötlet, hogy fehérre festi a zenészek arcát, és az egyik dalhoz betanít nekik egy koreográfiát. Az ötlet bevált, az együttes Bábu vagy című dala második díjat nyert.  

A másik dal – amiben Magdi is fellépett –, a Sakkfigurák, nem kapott díjat. Talán ezért, talán másért, de Erdős Pétert és a hanglemezgyártót végül csak a KFT érdekelte. Magdinak az egészből csak egy tévéműsor jutott, egy KFT-dal címével: Szobanövény.

– Rengeteg energiám, szeretetem és hangtechnikai felszerelésem volt ebben a lemezanyagban. Remek nóták vannak rajta, és nagyon elszomorított, hogy nélkülem adták ki – hallatszik, hogy még most is sajnálja.

Nem sokkal ezután férjhez ment, és Kanadába, majd New Yorkba költözött.

– A disszidálás már a 70-es években sokszor szóba került, de anyu miatt nem akartam. Nagyon anyás voltam – vallja be.

A házasság viszont legális volt, és így Magdi évente egyszer hazajöhetett, vasárnaponként telefonáltak, később pedig édesanyja meglátogatta, de nem maradt kint.

– Honvágyam sosem volt. Számomra a zene a minden, és lényegtelen, milyen nyelven, milyen nemzetiségű zenészekkel csinálom, csak csinálhassam.

Mikor Kanadába költözött, Magdi előtt kinyílt a világ. Miután egy angol iskolában ráncba szedte az angolját, zenekart alapított, és koncertezni kezdett. Majd az Ottawai Jazz Tanszak tanára lett. Később saját énekiskolát nyitott New Yorkban és Torontóban. Fellépett Tokióban, Los Angelesben, Bécsben, Torontóban. Miután nagy sikert aratott a Carnegie Hallban, a „legkisebb testben a legnagyobb hang”-ként emlegették.

Ekkoriban sok híres előadóval dolgozott együtt. A teljesség igénye nélkül: Michael Boltonnal, a Special EFX-szel, Buddy Rich-csel, Cyndi Lauperrel. Ezek után jogosan vetődik fel a sztár, ne adj’ isten a világsztár jelző. Ám ez ellen Magdi szerényen, de erélyesen tiltakozik.

– Ez a sztárság annyira „mache”. Engem sosem érdekelt. Csak az, hogy minőségi emberekkel játsszak minőségi zenét.

Találkozott viszont valakivel, aki mindenáron sztár akart lenni.

– Madonnával még a pályája legelején ismerkedtem meg. Ő már akkor kijelentette: sztár lesz. Rengeteget tanult és dolgozott azért, hogy kis senkiből a pop királynője legyen.

Elgondolkodva hallgatom, hogy a sztársághoz a közhiedelemmel ellentétben nem a felfedezés a legfontosabb, hanem az attitűd. Kár, hogy erről a zenei képzéseken sosem beszélnek.

– Külföldön akkor leszel valaki, ha eldöntöd, hogy az leszel, és minden kapcsolatodat, energiádat beveted érte. Rengeteg kompromisszummal és meghunyászkodással jár. Befolyásos vagy tehetséges embereket kell magad köré gyűjtened, de nem a barátság, hanem a saját sikered érdekében. Ha az emberi kapcsolataid fontosabbak az önérvényesítésnél, akkor valószínűleg nem leszel sztár. Kiváló zenész viszont igen, aki remek helyeken lép fel.

Arról is beszél, milyen önámító mondat az, mikor itthon valakiről azt mondják, „odakint világsztár lehetett volna”. Hiszen nem a tehetség a legfontosabb.

– 32 évesen mentem át Amerikába. Akkor már nem lehet popsztárrá válni. Ahhoz tizenéves korodtól el kell kezdened a kapcsolatépítést.

Ismét Madonnára terelődik a szó. Neki például óriási szerencséje volt, hogy Michael Jackson összeveszett az olasz származású menedzserével, Freddy DeMann-nal. Abban az időben az olasz maffia kezében volt a legtöbb amerikai rádió, így egy alvilágközeli menedzser telitalálat volt. Ám ahhoz, hogy DeMann egyáltalán ránézzen, Madonnának szüksége volt az évek óta gyűjtögetett ismeretségekre.

Az urambátyámrendszer akkor ott sem ismeretlen – mondom fanyarul, mire Magdi felnevet.

– Nem. De tudod, Amerika tényleg az ígéret földje. Itthon, ha előállsz egy ötlettel, mindenki azt mondja, ugyan, menj már, úgysem sikerül, és már sorolják is a nehézségeket. Amerikában viszont azt mondják: tök jó ötlet! Hajrá, csináld!

Ahogy Magdi mondja: Amerikában járta ki az élet egyetemét. Mikor megkérdezem, hányasra diplomázott, nevetve mondja: egyik egyetemen sem a diploma a fontos, hanem az, amit megtanulsz.

– Engem Amerika elfogadásra, türelemre tanított. Ma már tudom fegyelmezni magam. Elszántan dolgozni addig, amíg nem jön, aminek jönnie kell – nevet, és azzal fejezi be: – Aztán tényleg jön. Csak észre kell venni és nyakon csípni.

Egy régebbi találkozásunkkor Magdi azt tanácsolta, az énektanulást kezdjem azzal, hogy kiválasztom azt az énekest, akinek a zenéje, a hangja igazán közel áll hozzám, és lessem el a trükkjeit, technikáit. Na de hogy lesz így valakiből egyéniség?

– Saját dalokat kell írni. Abban benne lesz minden, ami fontos az életében. És ha elég őszinte, (márpedig anélkül eleve minek dalt írni), benne lesz ő maga is. Ettől még hosszú és kemény munka. Tudod, sokáig zavart, hogy a stúdióban nem úgy hallottam vissza magamat, ahogy elképzeltem. Aztán egyszer csak megtörtént. Ma már a feldolgozásokat sem úgy éneklem, mint az eredeti előadók, hanem „bódymagdisan”. De ehhez sok tanulás kell.

Magdi a 90-es évek közepén hazatért.  A zenei viszonyok és a szakma nagyon megváltozott. Mosolyogva mondja: egy negyvenéves énekesnő a popszakmában már öregnek számít. Még szerencse, hogy a jazzvilágban nem, őt pedig egyre inkább az vonzotta. Ráadásul sok barátja közben munkahelyet váltott, a médiából eltűntek az ismerősök. Ezzel most, az 50 éves jubileum kapcsán is gyakran szembesül. Ha már itt tartunk, kíváncsi vagyok, visszatekintve mit lát, honnan jutott el hova?

– Ezt így nem tudnám definiálni. Önmagamat akartam megtalálni. Ehhez az kellett, hogy jól érezzem magam abban, amit csinálok. Közben persze változtam is. Már a régi dalaimat sem úgy éneklem, mint annak idején. De ma is bennük vagyok, mert énekléskor jól érzem magam. Még mindig önazonos vagyok.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!