Popper-történetek: Lurkó

Smagpictures.com / Tamás Máté

Popper Gábor

Péter fáradtan dőlt hátra székében. Éjjel 2 óra volt, este 10-től majdnem megállás nélkül írt, úgy érezte, teljesítette napi penzumát.

Nem voltak megszokott allűrjei, mint egyes neves íróknak-költőknek. Steinbeck például csak tökéletesen kihegyezett ceruzával írt. Molnár Ferenc csak éjszaka tudott dolgozni – ebben azért volt némi hasonlóság közöttük -, de odáig nem fajult a dolog, mint a Pál utcai fiúk írójánál, aki állítólag feketére festette szobájának falait, hogy nappal is az éjszaka illúzióját keltse. De tény: az éjszaka volt a legalkalmasabb az írásra.   

Nyújtózkodott, feltápászkodott az íróasztal mellől és szemével Lurkót kereste. A szálkás szőrű tacskóval már tizennégy éve éltek együtt, igazi barátokká váltak. Lurkó alkalmazkodott gazdája nem átlagos időrendjéhez, örömmel ment éjjel sétálni, és aludt, amíg gazdája is. Sokat beszélgettek, Péter gyakran hangoztatta, hogy soha senkitől nem tanul annyit, mint Lurkótól.

Lurkó nemi identitása nem volt teljesen tisztázott, mert kizárólag egy díszpárnát tekintett jövendőbelijének, rendszeresen meghágva azt. Ennek kellemetlen következménye lett. Egy talpmasszőr hölgy érkezett egyik nap, mit sem sejtve ült le az ágy végébe egy székre, s hogy Péter talpához kényelmesen hozzáférjen, a székre még egy párnát is helyezett. Pechjére pont azt a párnát szemelte ki, mely Lurkó kutya hitvesének szerepét töltötte be a családi hierarchiában. Az eb ezt nagymértékben helytelenítette, és ennek okából szép lassan és megfontoltan odaballagott a hölgy háta mögé, és egy határozott csattintással beleharapott a hátsójába. A már relaxáló Péter olyan visításra tért magához, amilyet még életében nem hallott. A kezelésnek azonnal vége lett. Péter megpróbálta megfeddni az ebet, de Lurkó, szokásához híven, bemászott az ágy alá és hátsó felét mutatva jelezte, hogy magasról tesz az egészre.

Most viszont eljött a séta ideje, Péter megcsörgette a pórázt. Máskor Lurkó erre boldogan felpattant, de most csak lanyha farkcsóválással jelezte, hogy semmi kedve megmozdulni. Péter leguggolt hozzá, nyakába csatolta a pórázt és gyengéden meghúzta:

– Na, gyere öregem, neked sem árt egy kis mozgás!

De Lurkó nem akart megmozdulni. Ez furcsa volt, mert szerettek sétálni így éjnek idején. Némi noszogatásra végül feltápászkodott, és nem túl nagy lelkesedéssel, de elindult a bejárati ajtó felé. Kibandukoltak az utcára, ahol Lurkó gyorsan elvégezte kisdolgát és már fordult is vissza a ház felé.

– Na, azért ennél egy kicsit többet menjünk – húzta meg a pórázt Péter. De Lurkó lehasalt. Péter megállt, legguggolt a kutyához:

–  Mi van, öregem? Baj van? – kérdezte aggódva.

Csak fáradt vagyok – mondta Lurkó. – Kérlek, menjünk vissza, hadd pihenjek!

Péter szó nélkül felállt és elindultak hazafelé. Otthon Lurkó azonnal a táljához ment, ivott, lefeküdt a pokrócára. Állát a mancsára fektette és szinte azonnal elaludt. Barátja gondterhelten ment ki a konyhába, némi gondolkodás után a kutya kedvencét, darált marhahúst vett elő és egy kis adagot a kutya tányérjába tett. Bevitte a kutyának, aki máskor szinte behabzsolta az adagot, de most meg sem mozdult. Péter megcsóválta a fejét és a telefonja után nyúlt. Gyerekkori barátja volt a doki, tudta, hogy így hajnaltájt is hívhatja. Pár csengetés után álmos hangon ugyan, de fel is vette a telefont és ígérte, hogy máris indul. Fél óra sem telt el, már ott guggolt Lurkó mellett és hallgatta a szívét. Alaposan megvizsgálta, meghallgatta a beszámolót a szokatlan viselkedéséről. A vizsgálat végeztével kezet mosott, majd kimentek a konyhába egy kávéra.

– Nos? – kérdezte kicsit szorongva Péter, mert ismerte barátja mimikáját, és nem sok jót olvasott le róla.

– Nézd, nem fogom becsomagolni. Lurkónak nincs sok hátra. – felelte szomorúan az állatorvos.

– Mi a baja? – kérdezte Péter, mint akit nem ért váratlanul a hír.

– Tulajdonképpen semmi. Megöregedett, elfáradt. Ennyi.

– Mit tegyek?

– Semmit nem tudsz tenni. Hagyd, hogy azt csinálja, amit akar. Ne erőltesd a sétát, oldjátok meg, hogy bármikor ki tudjon menni elvégezni a dolgát, ha akarja, és amíg képes rá. Eszik, ha éhes, de most szólok, hogy egyre kevesebbet fog. Legyetek sokat mellette, az neki is jólesik. Nem tudok mást tanácsolni.

– Mégis, mennyi időnk van még együtt?

– Nem tudom. Egy óra, fél nap, pár hét… nem tudom. Kiszámíthatatlan, és nem akarok jósolni, nem az én területem. Hagyok itt egy kis erősítő vitamint, de csodát ne várjunk ettől sem.

– Nagyon kösz, hogy eljöttél ilyen lehetetlen időben, és azt is köszönöm, hogy őszinte vagy!

– Péter, mi mindig őszinték voltunk egymáshoz, akkor is, ha nem kutyáról, hanem emberről, konkrétan egymásról volt szó. Pont most változtatnánk ezen? – mosolyodott el a doki.

Péter nagyot sóhajtott, és visszament a kutyához. Lurkó békésen aludt pokrócán, csak légzése volt szaporább a szokásosnál.      

Lurkó

A következő napok sem hoztak változást. Lurkó egyre többet feküdt, nagy ritkán bandukolt csak ki a kertbe. Résnyire mindig nyitva hagyták a kivezető ajtót, hogy bármikor ki tudjon menni, ha akar. De látszott rajta, hogy nagy fáradságába kerül kimenni a kertig és vissza. Alig evett, keveset ivott. Péter lemondta a lemondható programjait és kutyája mellett volt, amikor csak tehette.

Egyik este Lurkó felkéredzkedett Péter mellé, ereje már nem volt felmászni az ágyra, Péter készségesen maga mellé emelte. Pihengettek és beszélgettek.

Félsz a haláltól? – kérdezte Lurkót.

Attól nem. Csak az oda vezető úttól. – felelte a kutya. – Mert már azon vagyok. – tette hozzá. – És szeretném, ha már vége lenne, mert nagyon elfáradtam. Tudod, bele lehet fáradni az életbe. És amikor úgy érzed, csak teher az élet, akkor már szívesen befejezed. Vár az örök vadászmező, ott tudom, hogy jó lesz. Majd ott találkozunk újra! – nyalta meg biztatóan Péter kezét.

Ugyanoda kerülünk? – kérdezte meglepetten Péter.

Nem mindenki. De akinek kutyája volt, és szeretné, annak megadatik, hogy együtt lehessenek a következő létformában is. Te szeretnéd? – kérdezte Lurkó.

Persze, hogy szeretném! – felelte Péter. – A barátaim, a családom, Te – tökéletes társaság lesz.

Akkor jó. – tette mancsára a fejét Lurkó. –  Addig is, vigyázz Magadra! – sóhajtott egy nagyot és elaludt.

Péter óvatosan leemelte éppen olvasott könyvét a polcról és megpróbált belemélyedni. Fél kezével fogta a könyvet, a másik kezét Lurkó hátán tartotta. Talán fél óra telt el ebben a csendes békességben, amikor Péter tudatába bekúszott a felismerés: Lurkó oldala egy idő óta nem süllyedt-emelkedett. Letette a könyvet, kezét a kutya orra elé tette, de nem érezte a szuszogást. A kutya szeme csukva volt, mozdulatlanul feküdt az ágyon. Békésen, gazdája kezével a hátán aludt át a másik világba. Péter felkelt, letakarta Lurkót kedvenc pokrócával.

– Jó utat, cimbora – suttogta még egy utolsó simogatás közben. Aztán leült a foteljébe, szemben az ágyon fekvő kutyával és elkezdett folyni szeméből a könny. Csodálkozva emelte fel a fejét: húsz éve nem tudott sírni.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menű, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!