A Popper-család és egyéb állatfajták

Fotó: Ricky Kharawala/Unsplash

Popper Gábor

Teljes jogú, de eddig méltatlanul keveset említett családtagok a Popper-famíliában

Életemet végigkísérték az állatok. Voltak közöttük pikkelyes, tüskés, szőrös egyedek, csupán tollas nem szerepelt közöttük, mert valamiért nem szívelem őket. Messziről igen, csak ne kelljen hozzájuk érni! Tollfóbia, vagy mi. Mármint madártoll. Ezért is éreztem magam rettenetesen, amikor egyik partneremmel ellátogattunk vidéken élő szüleihez, és az anyja azonnal a kezembe nyomott két megtermett tyúkot, hogy tartsam egy kicsit őket. Úgy álltam ott, széttárt kezemben egy-egy tyúkkal, mint egy modern Krisztus, nagyjából úgy is éreztem magam. A legjobb barátomnak is volt egy tollas társa, egy hullámos papagáj, Bözsinek hívták és értelmileg kissé mintha visszamaradott lett volna. Rendszeresen felrepült a függönykarnisra, ott elaludt, és menetrendszerűen lezuhant a konvektor mögé, mert elfelejtette, hogy vannak szárnyai.

14 éves koromra viszont kutyahiányt éreztem, és apám úgy gondolta, miért ne? Végülis ő könnyen beszélt, nem velünk lakott, úgyhogy nagy bátran vett nekem egy 6 hetes magyar vizslakölyköt. Nyilván azért előtte egyeztetett anyámmal – vagy nem? Ezt sosem kérdeztem meg. De tény, hogy anyám nem volt elragadtatva. Nos, Durcás Hédi, alias Szimat kisasszony tizenkét évig volt velünk és sok örömteli pillanatot okozott. Egyszer egy vadász barátom elkérte, mondván, hadd vigye el fácánvadászatra. Mondtam, hogy oké, de ez az eb nincs semmi ilyenre betanítva. Azt mondta, nem baj. Az alulképzettsége nem is jelentett gondot, viszont a neve igen: akárhányszor rászólt a barátom, hogy „szimat, szimat!”, a kutya odarohant, leült és pacsit adott. Aztán egyszer apám is elvitte nyaralni a Balatonra. 3 nap múlva visszahozta, merthogy az eb teljesen tönkretette a magánéletét: akárhányszor apám közeledni próbált a párjához, Szimat azonnal közéjük ült és ugatni kezdett. Kicsit féltékeny természetű volt. Miután apám nem akarta, hogy a nyaralás a magánélete összeomlásával végződjön, hamar visszahozta a rakoncátlan ebet.

Még egy kutya tartozott az életemhez, egy mentett havanese. Fifi aranyos volt, és bár rövid ideig lakott nálam – egy kertes házban rendezkedett be végül -, egy felejthetetlen kalandunk azért adódott. Sétáltunk a Margitszigeten és eljutottunk a Japánkert tavához. A víz mindig nagyon izgatta, most is rohant a tóhoz, amennyire a póráz engedte. De a csúszós kövekre nem számított, így egy lendülettel belecsúszott a tóba. Nyár volt, meleg, nagy baj nem történt. A kijövetele viszont kicsit problémás volt, mert ő bent evickélt a tóban, én meg a póráz másik végén álltam a parton. A havanese, ha vizes lesz, nehezen azonosítható kutyaként: jól megtermett rágcsálónak látszik. Az egész úgy nézhetett ki a kívülállók szemében, mintha egy kezdő horgász pórázzal fogott volna egy nagy fehér patkányt és most fárasztja, mielőtt kiemeli. Végül simán kimászott, és még rám volt megsértődve, csak némi jutalomfalatokkal lehetett kiengesztelni.

Fotó: Unsplash

Pár hónapig aranyhörcsögök is laktak nálunk. Egyik este az unokatestvérem sírva jelent meg a lakásunkban, egy befőttesüvegben két aranyhörcsöggel. Az apja azzal küldte el otthonról az új szerzeményekkel, hogy hörcsögök nélkül bármikor visszamehet. Kérte, hogy fogadjuk be őket, két fiú, nem okoznak sok gondot. Bár nem terveztünk állatot, anyámmal igent mondtunk. Előkerestem a régi, üresen álló akváriumomat, a sarki asztalostól kértem faforgácsot és kész is volt a lakhelyük. Az egyik fiú jóval nagyobb volt, mint a másik, de jól kijöttek egymással. Aztán pár nap múlva kiderült, hogy a méretkülönbség nem véletlen: a nagyobbik „fiú” 21 kis hörcsögnek adott életet. Ekkor hívtuk fel az unokatestvéremet, és anyám kedvesen érdeklődött, hogy miből állapította meg az állatkák nemét, és ki a biológiatanára, mert lenne néhány keresetlen szava hozzá. Ekkor már nem volt természetes a mosolyunk, a hörcsögpopulációt egy az egyben leadtuk egy állatkereskedésben, ahonnan hamarosan mindenki gazdához is került.

És most a macskák. Nem az Eliot-félék, de legalább annyira szerethetők. Előszőr a lógófülű skót cica érkezett, aki Jesper névre hallgat, majd követte őt Louis  – most már Lajos –, aki vörös, valamilyen perzsa fajta, tömpe orrú.  Hollandiából érkeztek, párom fiától örököltük őket, nála állandóan egyedül voltak, mert rengeteg munkája lett, így hát iderepültek. Sosem voltam macskás, de bevallom, azzá váltam. Jesper cica a jóga nagymestere, olyan pozíciókban tud ülni, amit én macskától még sosem láttam. Az utóbbi időben Lajos is elkezdte utánozni, sok vidám percet okozva ezzel. Személyem megkülönböztetett szeretetet élvez Lajosnál, amit nagy örömömre egy időben azzal fejezett ki, hogy végigpisilte a fotelben hagyott ruháimat. Tény, azóta elrakodom esténként, tehát nevelő hatással van rám a macska.

Jesper (Fotó: Popper Gábor)

Arra is figyel, hogy nehogy túlaludjam magam: hajnalonként 5 óra tájban megjelenik a fejem mellett. Ha netalán nem ébrednék fel az osonására, leül és közvetlen közelről a képembe bámul. Ha ez sem segít, belefúj az arcomba és nyávog egyet. Így hát háromnegyed hatig vakarom a fejét-nyakát-hátát, ezt traktorszerű dorombolással nyugtázza, majd két perc alatt elalszik, én viszont már nem. Már csak biztonság kedvéért van beállítva a telefonomon az ébresztő…

Az anyagcserénkre a macskák erősen gátló hatással vannak. Egyrészt, nélkülük nem lehet bejutni a WC-re, azonnal ott vannak, így általában hármasban töltjük el az időt a legkisebb helyiségben. Ráadásul Jesper kizárólag úgy fekszik le, hogy ne lehessen becsukni az ajtót – ez egyébként az egész lakásra jellemző, szerintem előző életében börtönlakó volt és nem bírja a zárt ajtókat –, ezért jelenlétében az ember félig nyitott ajtónál ücsörög az ülőkén, ami erősen gátolja az optimális teljesítményt.

Így a két cicával telnek most napjaink, igen nagy örömömre. Abszolút igaznak érzem, amit apám egykori főnöke mondott. Volt egy macskája, aki egyszer nagyon beteg lett. Kérte apámat és egy másik kollégát, hogy kísérjék el az állatorvoshoz. Útközben a kolléga ezt mondta:

„ Látjátok, én ezért nem tartok állatot. Mert megszereted, az életed részévé válik, aztán beteg lesz, aggódhatsz, és végül megsiratod.”

Mire a cica tulajdonosnője ránézett:

„Teljesen igazad van! De érdemes enélkül élni?”

A szerző és Lajos (Fotó: Popper Gábor)

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!