Bokor Gabriella
A legnagyobb remekműveket néha valami elképesztő tragédia hívja életre. Ravel egyik nagyszerű művéhez, a Zongoraverseny bal kézre című darabhoz például egy karamputáció és egy különös család története kapcsolódik.
Az acélmágnás Karl Wittgenstein kilenc gyereke – köztük a későbbi filozófus, Ludwig – a vacsoraasztalnál nemcsak a családtagokkal, de többnyire vendégekkel is találkozott: hol Brahms, hol Klimt, hol Richard Strauss, hol pedig Gustav Mahler tette tiszteletét a család ebédlőjében, majd utána a szalonban. Wittgensteinék egyik fia, Paul annyiszor ült Johannes Brahms ölében, hogy el sem tudott képzelni mást, mint hogy ő is muzsikus legyen, és ehhez a vágyhoz szerencsére tehetség is társult.
Ígéretes koncertzongorista-jövő előtt áll, amikor 1913-ban debütál a Musikvereinben, néhány hónappal később pedig már ő a világháború egyik első sebesültje: a lengyelországi Zamość-nál karlövést kap, amputálni kell a jobb karját.
Csak semmi önsajnálat! – így szól a mottója. Már a felgyógyulás időszakában elhatározza, hogy nem adja fel az induló karriert, és továbbra is zongorázással akar pénzt keresni, nem pedig a családi vagyonból megélni. Felkutat minden irodalmat, amely a zongorista bal kezének erősítésével foglalkozik, és végzi a gyakorlatokat vasfegyelemmel. Előkeresi és gyakorolja Liszt gróf Zichy Gézának írt darabjait – a gróf tizennégy évesen egy vadász baleset következtében veszítette el a jobb karját, és ennek ellenére a kor egyik ismert zongoravirtuóza lett, aki Lisztnél is tanult. Paul ujjgimnasztikát végez, mellette egy boxklubba jár a gyakorlólabdán erősíteni a bal kezét, otthon pedig Bach, Haydn, Beethoven, és Mozart darabjaiból készít magának balkezes átiratokat. Három évig tart a felkészülés, és 1915 végén megint csak ott van a Musikverein színpadán, immár egy kézzel zongorázva. A közönség csodálja, imádja, elérzékenyül a sorsán – Paul huszonlikenc éves és máris legenda. Nem elégszik meg azonban a klasszikus darabok átiratával, mert attól tart, hogy a publikum előbb-utóbb csalódik, hiszen mást vár ezektől a daraboktól. Igazi, új repertoárra van tehát szüksége – csak balkezes darabokra.
A Wittgenstein család révén bőven van ismeretsége és pénze is. Balkezes darabot rendel magának a kor legjobb zeneszerzőitől, Prokofjevtől, Hindemithtől, Richard Strausstól, Brittentől, és Raveltől. Senki nem mond nemet: az összeg is és a szakmai kihívás is csábító. Készülnek egymás után a darabok, de csak egy nyeri meg igazán a tetszését: az 1930-ban befejezett D-dúr zongoraverseny bal kézre. Ravel nagyon komolyan vette a megbízást, rengeteg forrást tanulmányozott: olyan darabot akart írni, ami úgy szól, mintha két kéz játszaná, és ez tökéletesen sikerült is.
Paul azonban zeneileg meglehetősen konzervatív, szíve szerint sokkal szívesebben játszana Beethovent vagy Brahmsot a kortársak helyett; vagyis nem saját akaratából lesz zenei úttörő. Önhatalmúlag belejavítgat a Raveltől kapott kottába, ami nem tetszik neki, azt egyszerűen átírja. A levelezés közte és a szerző között egyre indulatosabb lesz, Paul azzal védekezik, hogy az előadó nem rabszolga. Ravel teljesen kikel magából, és válaszol: de bizony, az előadó igenis rabszolga! 1932. január 5-én végül is megtartják az ősbemutatót a Bécsi Szimfonikusokkal, erre az időre kiegyeznek, de ezt követően soha többé nem állnak szóba egymással. Paul az Anschlusst követően az Egyesült Államokba emigrál, és a New York-i Ralph Wolfe Conservatory-ban tanít zongorát egészen haláláig.
Az öntörvényű Wittgenstein gyerekek közül Paul egyik nővérének, Margarethének is köszönhetünk egy műalkotást: róla készült ugyanis Gustav Klimt egyik híres portréja, ami a müncheni Pinakothekben látható. Mivel a családot baráti szálak fűzték Klimthez, természetes volt, hogy a szülők őt kérik fel 1905-ben, hogy friss házas lányukról portrét fessen. Ez lett aztán azon ritka alkalmak egyike, amikor festő és modellje semmiféle hatást nem gyakorolt egymásra. Klimt, akinek egyébként szinte minden modelljével viszonya volt, ezúttal tökéletesen közömbös maradt. Pedig a huszonhárom éves Margarethe Stonborough-Wittgenstein igazán eredeti és figyelemre méltó egyéniség volt, határozott, minden konvenciót félresöprő, öntudatos nő, ráadásul remek adottságokkal és sokoldalú tehetséggel megáldva. Tanult matematikát és pszichoanalízist, dolgozott kémiai laborban, remekül rajzolt és zongorázott, rengeteg minden érdekelte, de a modellkedés nem tartozott ezek közé. Azt, hogy portré készüljön róla, kizárólag a szülei kedvéért vállalta, ám sem a munka, sem a művész nem hozta lázba, sőt, kifejezetten ellenszenvesnek tartotta Klimtet. Talán nem meglepő, hogy ezek után Margarethe a végeredménnyel sem volt elégedett. Úgy vélte, hogy az elkészült képen gyakorlatilag bárki lehetne, egy sablonos nőábrázolás csupán, és semmit nem ad vissza abból, milyen ő valójában: mennyire modern, felszabadult, öntörvényű és művelt.
Paulhoz hasonlóan Margarethe is az Egyesült Államokba emigrált, a háború után pedig visszatért Ausztriába, és addig nem nyugodott, amíg a nácik által széthordott műtárgyak jó részét vissza nem szerezte, megőrizve egy darabkát az egykor oly gazdag és befolyásos Wittgenstein család dicsőségéből.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!