Nem a sorozatvetőket akarom fotózni, hanem azt, hogyan lehet élni

Fotók: Hajdú D. András Szöveg: Dési János Szerkesztette: Bielik István

Az ukrajnai háború történetéről az elmúlt hónapokban számtalan képet kellett megnéznünk. Kellett – mert van, amit nem lehet elkerülni. Hajdú D. András Magyarországon az ide menekülteket fényképezte, Ukrajnában a harcok között is élni akaró embereket. Képei szívszorítóak, mégis gyönyörűek.

Miért?

Amikor meghallottam a hírekben, mi történik Ukrajnában, rögtön úgy éreztem: oda kell mennem, és be kell számolnom a történekről. És akkor felhívott egy norvég újságíró kollégám, hogy nem mennék-e ki vele Ukrajnába tudósítani. Kérdeztem, mikor indulnánk, azt felelte: húsz perc múlva. Összepakoltam, megvártam a feleségemet, aki szintén egy külföldi munkából érkezett haza. Ittunk egy kávét, és közben mondtam meg neki, hova megyek.

Örülhetett.

Így élünk. Ő is sokat dolgozik külföldön.

Egy fotós nyilván eseményeket fényképez. Te szereted az effajta történeteket?

Egyrészt én mindig tartok az efféle dolgoktól, mert nem lehet tudni, hova érkezem, mi vár rám. Másrészt az ilyesmi teljesen lefoglal; ha belekeveredtem, már nem tudok elszakadni tőle. Én addig azt hittem, az én életemben a Covid lesz a „háború”, a nagy esemény. Mert Európát nem fenyegeti igazi háború. Teljesen sokkolt, hogy a normális élet egyszer csak megváltozik, véget ér. A háború kitörése utáni első tíz napban egészen depressziós lettem az eseményektől. Én nem ezt akarom a gyerekeimnek, nem ezt akarom a családomnak, nem ebben akarok élni! Megőrült a világ, és embereket ölnek, közben meg arról megy a vita, mennyibe kerül az olaj. És akkor arra jutottam, hogy valahogy segítenem kell, oda kell mennem. Harcolni nyilván nem fogok. A képeimmel próbálok segíteni.

Hogyan?

Például egy segítségnyújtást szervező nagy svájci civil szervezetnek fotóztam. A támogatást kérő leveleikben az én képeimet használták. Körülbelül 2,5 milliárd forintnyi adományt tudtak összeszedni. Ebből rengeteg szervezetet tudtak támogatni, amelyek a menekültek utazását vagy akár a pszichológiai ellátásukat is segítik.

Mit akarsz ilyenkor megmutatni?

Én nem a frontvonalat járom. Egyrészt nem akarok meghalni. Másrészt nem lenne értelme. Sok kollégám ott dolgozik a veszélyben és nagyon hálás vagyok nekik, hogy így nekem nem kell, és az emberi történetekre fókuszálhatok. Azt próbálom megmutatni, hogy ezek az emberek az egyik nap még úgy élnek, mint mi, ám másnapra felborul a világuk. Konkrét sorsokon keresztül igyekszem láttatni, hogy ez mit jelent. Kollégáimmal interjúkat csinálunk, beszélgetünk, hogy élethelyzeteket mutathassunk be. Az egyik legerősebb képem úgy született, hogy egy norvég mentőautóssal akadtunk össze. Eljött a békés Norvégiából, hogy segíthessen. Hozott magával egy csomó adományt meg egy mentőautót, és azokat, akiknek ellátásra volt szüksége, de már nem jutott hely a kórházakban, átvitte Lengyelországba. És így találkoztunk azzal a fiatal lánnyal, talán ha 27-28 éves lehetett, aki végstádiumos rákban szenvedett. A férje kiskatona, elengedték a frontvonalról, hogy próbálja meg olyan helyre vinni a feleségét, ahol talán el tudják úgy látni, hogy kevesebbet szenvedjen. És akkor elbúcsúznak egymástól, valószínűleg utoljára. A lány indul Lengyelországba a kórházba, a srác vissza a frontra.

Rémes…

Szívszorító. Ezért ezeknek a képeknek iszonyú erős a hatása. Hiába mutatnék szétlőtt harckocsit, az csak vas. Nekem az emberi történetek a fontosabbak. A csók a mentőautóban, és, hogy utána valószínűleg soha többet nem látják egymást. Döbbenetes, de nekem ezek a történetek mutatják meg a háború igazi arcát.

A szenvedés.

Nem mindig. A lembergi pályaudvaron ezrek tülekednek vonatra várva, menekülni próbálnak. Lökdösődés, anyázás mindenfelé.  És akkor a peron szélén meglátok egy szerelmespárt, mosolyognak, egymásba karolnak, csókolóznak és táncolnak. Ők így tettek az őrület ellen. Kiraktam a képet az  Instagramra, rengetegen megosztották Ukrajnában is. És eljutott ehhez a párhoz is, ami egy 40 milliós országban elég szép. Kérdeztem, hogy mi volt ez? Rossz angolsággal írt vissza a lány, hogy ők szerelmesek, és úgy hiszik, sose adják föl. Érted? Én nem a sorozatvetőket akarom fotózni, hanem azt, hogyan lehet élni.

A te képeid szépek. A színek, a kompozíció, az utómunka.

Sokat dolgozom ezért. Addig fényképezek egy szituációt, amíg jó nem lesz a kép. A gesztusoktól kezdve a kompozíción át a színekig, a fényekig. A kiskatona és a lány búcsújáról legalább hetven kockát készítettem, hogy meglegyen, amit akartam.

A digitális korban az már nem olyan sok.

Amikor meglátsz egy érdekes szituációt, persze gyorsan megcsinálod az első képet, nehogy lemaradj róla. És ha lehet, ha elfogadnak az alanyok, akkor fényképezel tovább. A fotónak kell, hogy legyen esztétikai értéke. Ha nem teljesen éles, nem jó a fény, akkor nem tudja beteljesíteni a szerepét. Vagy milyen lenne, ha azt mondanák rá: „jó kép, csak kár, hogy becsukta a szemét…”. A lehető legtökéletesebben igyekszem komponálni, mert meggyőződésem, hogy semmi olyan elem nem lehet a képen, ami elveszi a lényegről a figyelmet. S miután elég pontosan tudom, mit szeretnék megmutatni, ezért minden olyasmit igyekszem elhagyni a képről, ami éppen a lényegről, az üzenetről vonná el a figyelmet.

Kárpátalján egy idős asszony áll a háza tornácán, kezében a Református Szeretetszolgálat által készített ebéddel. Azokról is gondoskodni kell, akik a háború elől nem tudnak elmenekülni. A háború okozta drágulás miatt alig marad pénzük az időseknek, mivel az átlagos nyugdíjuk 2600 Hrivnya, ami kevesebb, mint havi 30 ezer forint, így sokat jelent számukra, hogy segítséget kapnak kétnaponta – egy vekni kenyeret és némi meleg ételt.

Lembergben önkéntesek készítik az utcai blokádokhoz szükséges háromágú acél eszközöket.

A jászvásári határátkelőnél a romániai-moldáv határon önkéntesek és humanitárius szervezetek százai segítik az Ukrajnából érkezőket.

Lembergben egy fényképész stúdiót alakítottak át egy helyi fotós kollektíva tagjai átmeneti szállásnak, mivel a menekültáradat miatt már nincsenek szabad lakóhelyek a rászorulóknak.

Idős asszony gyújt gyertyát egy lembergi templomban a fronton harcolókért.

Határátlépésre várakozó ukrán menekültek Tiszabecsnél, az ukrán oldalon. A 4-5 kilométeresre felduzzadt kocsisor miatt az átlagos határátlépés ideje 20-30 óra.
Tűzoltók segítenek a határátkelésnél az ukrán menekülteknek a jászvásári határátkelőnél Romániában
Varsó legnagyobb menekültközpontjában sok ezer menekültről gondoskodnak napi szinten.
Élelmiszerosztás egy kárpátaljai roma telepen. A háborús helyzet miatt egyre kevésbé tudják ellátni magukat a legszegényebb csoportok, így a Diakónia által biztosított élelmiszerosztások alapvető fontosságúvá váltak.

A bombázásoktól tartva egy múzeum dolgozói fémlapokkal fedik be az intézmény ablakait Lembergben.
Anya és fia a romániai Jászvásárban egy menekülteket fogadó ideiglenes szálláson.

Molotov-koktélok sorakoznak egy lembergi kézműves sörfőzde udvarán. A sörfőzde munkatársai a háború kirobbanásával átálltak a sörfőzésről a robbanó koktélok gyártására.

A lembergi pályaudvarról Lengyelország irányába busszal menekülő család.

Alexander és Svetlana (anya és fia) Dombas régióból menekültek el, mindenüket hátrahagyva, a folyamatos bombázások miatt. Ők is a fotóstúdióból kialakított szálláson kaptak menedéket Lembergben, ideiglenesen.
Napi sok ezer menekült érkezett a háború kezdetétől Lembergbe, a vasútállomáson mozdulni sem lehetett az összetorlódott menekültáradatban.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!