Az én babám egy fekete nő

Földi Eszter

A fekete szirén: Josephine Baker Budapesten

Josephine Baker 1925-ben a Revue Nègre sztárjaként Párizsban egy éjszaka alatt robbant be az európai szórakoztatóiparba, és pár éven belül Európa egyik legjobban fizetett előadóművésze, ünnepelt, körülrajongott sztárja lett. 1928-as turnéja, amelynek során Budapesten is fellépett, igazi világszenzáció volt.

A háború utáni világ felejtésre, a valóságból néhány órányi kiszakadásra való igénye okán a mulatók, szórakozóhelyek, látványos színpadi előadások óriási közönséget vonzottak. A nagy metropoliszok egyik fő vonzereje az éjszakai élet, és benne a lokálok, cabaret-k, music hallok, híres mulatók voltak, mint Párizsban a Moulin Rouge, a Casino de Paris vagy a Folies-Bergères.

Francois Gachot, a Magyarországon élő francia irodalmár, kritikus 1928-ban, Baker budapesti fellépése kapcsán arról gondolkozott a Nyugat hasábjain, hogy a Picasso által már népszerűvé tett afrikai törzsi művészet után a „néger” téma betört az irodalomba is, ahol az afrikai feketék a „puha és közönyös európai emberrel” szemben mint az „ösztön ősi és ritka kitörései” tűnnek fel. Gachot ezzel a meglepő következtetéssel zárja cikkét: „azoknak, akik, mint mi is, ebben a zűrzavaros korban élünk, nem lesz könnyű elfeledni ezeket az esztendőket, amikor az egész föld, mint egy sötét gramofonlemez, Joséphine Baker karcsu lába és tánca körül kerengett, amikor ebből a táncból és e bársonyos árnyékokból valami oly részegség és misztikum áradt elő, hogy egy percre már látni véltük a megújult ember szivárványképét”. Kosztolányi Dezső szerint Baker népszerűsége nem pusztán tehetségével, különleges előadói stílusával magyarázható: „Európa fáradt, nem hisz magában. Gázzal, gépfegyverrel irtja a négereket, a gyarmatokon állati sorba taszítja őket. Közben szükségét érzi, hogy azokat, akiket levert, karddal, kicsit fel is emelje, szellemileg. (…) Baker is ezért olyan »nagy«. A fehérek, akik nem mindig és mindenütt fognak kezet a feketékkel, előtte térdre borulnak: vezekelnek.”

Josephine Baker 1925-ben ebből mindössze annyit érzékelt, hogy ajánlatot kapott, szerződjön Párizsba. A nagyon fiatal, saját bevallása szerint lapos, se nem elég fekete, se nem elég fehér Baker Amerikában teljesen eredeti, semmihez sem fogható, védjegyévé vált táncával, fintorjaival, bandzsításával, bohóckodásával tűnt ki a többi fekete kórusgörl közül. Párizsban igazi sztár lett belőle. A bohóckodás kiegészült a jellegzetes hajviselettel, táncmozdulatokkal, és itt dolgozta ki védjegyévé vált számait, például a „dzsungel jelenetet”, a későbbi híres banántáncot.

A revüsztár

A Revue Nègre egyik nagy újdonsága volt – azon kívül, hogy csak fekete szereplőket vonultatott fel –, hogy Baker szinte meztelenül (csupán tollakkal borítva, tangában) lépett fel. Az erotika tehát alapvető összetevője volt a show-nak, nem csekély ellenérzést keltve a publikum egy részében. Ám ez esetben számolhatunk egy talán még fontosabb összetevővel: a meztelenség a „vadállati” tánccal párosulva a „primitív”, „törzsi” képzethez társított csupaszság, az ősi, civilizáció előtti állapot megidézője is. A banántánc, amelyet már egy következő mulatóban, a Folies-Bergères-ben adott elő 1926-ban, és amelyhez a híres banánövet viselte, szintén inkább utalt az afrikai gyökerekre, különösen együtt a kirobbanóan energikus, vad és ősinek feltételezett tánccal. Bakerben egyesült az egzotikum és az erotikum, ezt hangsúlyozták a felsőtestén, karján és lábán viselt ékszerek, gyémántok, gyöngyök, karperecek is.

Budapestnek ezt látnia kell!

Baker Prágából érkezett Budapestre 1928. április 24-én. Karinthy Frigyes már április 28-án interjút készített vele, amely a Pesti Naplóban jelent meg. Az „erkölcstelen” táncosnő budapesti szereplését a Parlamentben is megvitatták, interpelláció formájában tiltakoztak ellene a keresztény képviselők valamint a későbbi nyilas pártot alapító Meskó Zoltán képviselő. Ezért Bakernek, aki május 1-től lépett fel a Royal Orfeumban, előző délután be kellett mutatnia az előadását a budapesti rendőrfőkapitány és számos magas rangú tisztiviselő előtt.  A „vizsgán” Baker előadása átment, igaz, nem fedetlen felsőtesttel jelent meg, mint Európa többi részén. A másnapi premier osztatlan sikert aratott, bár történt egy incidens: bűzbombát dobtak a színpadra.

Josephine Baker magyar előadók felvezető előadása után, a műsor második részében lépett színpadra. Elsőként híres banántáncát adta elő, majd a szintén védjegyévé vált „strucctáncot”. Ezután dalokat énekelt „a nigger plantage songok romantikájával”, köztük Irving Berlin Always című szerzeményét, majd zárószámként egy nyolctagú jazz-zenekar kísérete mellett charlestont táncolt. A híradások kitértek az öltözékére is, ezek szerint rengeteg ékszert (kar- és lábperecek, gyémántok), az énekes számokhoz „remekbe hímzett gyönyörű crêpe de chine ruhát” és gyémántokat, a charlestonhoz földig érő ezüstselyem ruhát viselt. Az újságírók megemlékeznek arról is, hogy Josephine Baker „végzete betelt Pesten”, amennyiben felöltöztették: híres banántáncát a banánöv fölött deréktól fölfelé befedve, pikkelyekből álló felsőruházatban adta elő.

Plakát a Nemzeti Galéria art decoról szóló kiállításáról

Baker budapesti tartózkodásához, mind az élő, mind a filmes megjelenéshez köthető a korszak több kiemelkedő plakátja. Réz Diamant Tibor (1885–1960) egyik alkotása Baker filmfellépését hirdeti a Forumban: ez hosszúkás formátumú, és a művésznőt félalakban ábrázolja. Réz Diamant ügyesen egyensúlyoz Baker hírhedt meztelenségének ábrázolásával: felsőtestét félig egy, a bőrétől alig elütő színű textil fedi, ám a hangsúly az ékszereken, fehér gyöngysorán és hatalmas karika fülbevalóin van. A Bakert jellemző dinamikus, energikus táncot idézik a felirat „táncoló”, egyenetlen magasságú és elrendezésű betűi, és maga az alak is mintegy „beugrik” a plakát terébe.

A Royal Orfeum műsorához készült Réz Diamant egy másik mesteri, végsőkig stilizált hirdetése. A plakát minden szempontból takarékosan bánik eszközeivel: szöveges információ mindössze a felül megjelenő „Royal Orfeum”, alul pedig a legszűkszavúbban: „Baker”. Valóban, Bakernek ekkor már nem volt szüksége több beharangozásra, a pesti publikum pontosan tudta, mire számíthat. A plakát központi (és egyetlen) eleme a táncosnő feje, szintén igen szűkszavú megfogalmazásban.

Baker 1928. június 2-án elutazott Budapestről, miután „harmincegy teltházas előadást csinált a Royal Orfeumban”. Ám egy év múlva, 1929 márciusában egy hónapra visszatért ugyanoda, még mindig a hosszúra nyúlt turné keretén belül. A szokott számain kívül – Josephine kérésére – Pásztor Árpád Kék álarc címmel egy rövid darabot írt neki, amelyben néhány soros magyar nyelvű szerepe volt, illetve magyar dalt is énekelt, köztük Az én babám egy fekete nő című slágert, amelyet egyenesen ő inspirált. Az előadás talán legérdekesebb része ekkor a pesti közönség számára az volt, hogy Baker rádiózenére táncolt, amelynek technikai kivitelezéséért a Phillips céget dicsérte a sajtó. Baker 1933 szilveszterén, majd 1934 januárjában is fellépett Pesten néhány estén.

Baker Budapesten, Fortepan/Szalay Zoltán

Josephine Baker utoljára 1958 júniusában jött Budapestre, ahol öt koncertet adott, majd Miskolcon és Debrecenben is fellépett. Az ekkor már 52 éves művésznő sodró ifjúsága, csakúgy, mint az „années folles” a múlté lett; a beszámolók antifasiszta és emberjogi tevékenységét hangsúlyozták, és mint a „francia sanzon tökéletes művészét” értékelték.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!