Nadragulya, ópium és egy kés

Mörk Leonóra

Az 1600-as évek eleje a változások kora Európában: kalandor királyokkal és boszorkányüldöző főpapokkal, zsoldosokkal és kurtizánokkal, felejthetetlen farsangi mulatságokkal és olyan csodálatos zenével, amilyet korábban nem hallott emberi fül. Ez a tarka forgatag kavarog a két főszereplő, az orvos apja mellett felnőtt Johanna és az itáliai énekes, Niccolò körül lapunk állandó szerzője, Mörk Leonóra Asszonyom, édes úrnőm című új regényében. Ebből olvashatnak most egy részletet.

1600. május, Bologna

A templomokkal teli, árkádos, nyüzsgő Bologna még szebb volt, mint amilyennek Niccolò képzelte. Mégsem tudott önfeledten nézelődni, mert a sejtelem, hogy valamilyen megnevezhetetlen veszély leselkedik rá, felébresztette benne a menekülési ösztönt. Óvatosan körbelesett, merre tudna elfutni, a nagybátyja azonban rögtön észrevette, mi jár a fejében, mert figyelmeztetően rámordult:

– Eszedbe ne jusson szökéssel próbálkozni! Úgyis elkapnálak. És különben is, ugyan hová mennél?

A kisfiú megdermedt, mint nyúl a kígyó tekintetétől. Tényleg, hová is menne? Akárhová, csak minél messzebb a bácsi fenyegető jelenlététől? De mielőtt bármit csinálhatott volna, már maguk mögött hagyták a piacot és befordultak az egyik szűk mellékutcába. Ott megálltak egy sárgára festett, emeletes ház előtt, amelynek a kapuja fölött egy póznán piros és fehér szalagokat lengetett a szél, jelezve, hogy odabent érvágással és foghúzással egyaránt foglalkoznak. A nagybátyja megint elővette a cédulát, felnézett a ház homlokzatára, majd a címet zsebre vágva elégedetten bólintott.

– Ez lesz az! – állapította meg, maga után rángatva a vonakodó gyereket. – Szedd a lábad, fiú, ne kéresd magad!

Kopogtatására szinte azonnal kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent egy sötét ruhás, nyírott szakállas, magas férfi.

– Maestro Santerelli? – kérdezte Enzo bácsi olyan udvariasan, hogy a kisfiúnak tátva maradt a szája. Ezek szerint így is tud beszélni, nemcsak morogni, ordítani meg ráförmedni az emberre?

– Szolgálatára – biccentett a seborvos. Értelmes, sötétbarna szeme felmérte előbb a férfit, aztán a gyereket, majd szélesre tárta előttük az ajtót. – Magukat küldte Pietro testvér, ugye? Fáradjanak be!

Niccolò korábban nem járt még borbélynál vagy felcsernél, és amit látott, attól nem is jött meg hozzá a kedve. A szoba közepét elbillenthető, állítható magasságú asztal foglalta el, nyilván erre fektette műtét közben a betegeit az orvos. Az ablak melletti sarokban zöld szemeskályha állt, előtte nagy dézsa, megtöltve gőzölgő vízzel. Oldalt egy polcon piócák tekeregtek nagy üvegekben, alattuk lezárt tetejű, kis agyagcsuprok sorakoztak, az ablakpárkányon érvágáshoz használatos, kerek sárgaréz tálak hevertek. Ám minden vizeletvizsgáló tálnál és gusztustalan vérszívó féregnél riasztóbbnak találta a kisfiú a seborvos eszközeit, amelyek gondosan egymás mellé rakva várakoztak egy tálcán. Csipeszek, ollók, fogók, tűk, és főleg kések, kisebbek és nagyobbak, de egyformán vészjóslóak.

Miközben borzadozva bámészkodott, a szeme sarkából látta, hogy a nagybátyja előhúz néhány pénzdarabot, és a másik férfi kezébe nyomja. Maestro Santerelli elégedett lehetett az összeggel, mert a szája mosolyra húzódott. Zsebre vágta az érméket, aztán a tekintete átfordult Niccolòra.

– Szóval, ő lenne az? Kicsit idősnek tűnik nekem. Hány éves lehet, tíz, tizenegy? Inkább öt-hatéveseket szoktam operálni. Biztos, hogy meg akarják műttetni?

– Biztos! – vágta rá kurtán Enzo bácsi, kiesve addigi udvarias modorából.

– Nekem mindegy – vont vállat az orvos. – Maguk tudják. A fürdő már úgyis kész.

– Mire vársz, fiú? – mordult rá Niccolòra a nagybátyja. – Vetkőzz, aztán irány a kád! Ne aggódj, a drágalátos Fra Pietro megvette neked a legjobbat, ami a piacon kapható!

A kisfiú nem értette, mit vett neki Fra Pietro, és azt sem, miért kellene megfürödnie, de mivel ebben nem látott különösebb kockázatot, meg különben is átfázott az úton, engedelmesen kibújt a ruhájából és belemászott a dézsába. A víz melege átjárta a testét, kényelmesen elnyújtózott, nekitámasztotta a fejét a kád szélének, és a hajnali kelés meg a sok izgalom után kis híján elnyomta az álom. Arra eszmélt, hogy ott térdel mellette egy posztóruhás, borotvált arcú, kopaszodó férfi, az orvos szolgája, és feléje nyújt egy bögre forró bort.

– Ezt idd meg!

Niccolò felült és szófogadóan átvette a bögrét. Az ital égette a torkát, és furcsa mellékízt érzett rajta, de jó sok mézet keverhettek bele, mert édes volt, mint a nyár, amikor a méhek a virágport gyűjtötték. Mint a júniusi reggel, amikor madárfészket keresni indulnak a barátjával, Giannival, és keresztülgázolnak a mezőn, pipacsok, katángvirágok és fűszeres illatú selyemkórók között. Mint az álom, amelyik itt köröz felette… A feje lassan elnehezedett, nekikoppant a dézsa szélének, a szeme lecsukódott.

– Kiveheted, Jacopo! – intett Maestro Santerelli a szolgának. Az kiemelte a vízből a magát elhagyó gyereket, áttette az asztalra, a feje fölé emelte a kezét és összekötözte a csuklóját.

– Hogy ne kapkodjon, ha esetleg magához térne! – magyarázta a seborvos a nagybácsi felé fordulva, majd hozzátette:

– Amúgy magára is számítok, maga fogja tartani a lábát, hogy le ne csússzon!

Lorenzo összerezzent. A nagy szája ellenére valójában gyáva volt, elborzadt a gondolattól, hogy testközelből kell végignéznie az operációt, sőt, még segédkeznie is benne. De mit volt mit tennie, odalépett az asztalhoz és megfogta az unokaöccse bokáját, ahogyan a sebész utasította.

– Nem fog meghalni? – kérdezte aggodalmasan, mert a gyerek mozdulatlanul feküdt, csak a légzése árulta el, hogy él.

– Dehogy fog! – rázta meg a fejét Santerelli, miközben az egyik végén fürgén feljebb tekerte az asztal két lábát, hogy lebillenjen a lapja, és a kisfiú lába magasabban legyen a fejénél. – Nem ő az első, akit operálok! Nadragulyafőzetet kapott, meg egy kis ópiumot, attól kábult el. Néhány perc, és készen leszünk, akkor felébresztjük. De vigyázzon, mondom, hogy ne engedje el, mert leesik!

A férfi erősebben megragadta a gyerek bokáját, és a rémülettől tágra nyílt szemmel figyelte, amint a sebész felhajtja a kisfiú meleg víztől felpuhult herezacskóját, belevág a coltello nevűkis késsel, és egy-egy gyors mozdulattal kimetszi az egyik, majd a másik heréjét. Az elkábított gyerek megnyikkant, amikor beléhatolt a késpenge, de utána elhallgatott. Szerencsére nem érezhetett fájdalmat, mert nem jajgatott, nem hadonászott, csak hevert öntudatlanul.

A réztálban landoló két kis véres szövetgolyó láttán Lorenzo gyomra felkavarodott, iszonyodva hunyta be a szemét. Csak most értette meg, minek tette ki az unokaöccsét. A legszívesebben odakapott volna a saját testéhez, hogy megtapogassa, megvan-e még minden alkatrésze, de foglalt volt a keze, tartania kellett a gyerek lábát. Eldurvult lelkében egy pillanatra olyasmi ébredt, ami már nagyon régóta nem: együttérzés. Mi lenne, ha ő feküdne ott, és őt kaszabolná a coltello?

Mire újra ki merte nyitni a szemét, az orvos már a két kis sebet törölgette, a véres gyolcsszalagokat ugyanabba a tálba dobálva, mint a kimetszett szövetdarabokat meg a vékony pengéjű kiskést. A vágás helyét bekente mézzel, megvárta, amíg eláll a vérzés, aztán visszabillentette az asztalt vízszintes helyzetbe, és odaszólt a szolgának:

– Hozhatod a kávét!

Jacopo eltűnt. Edénycsörömpölés hallatszott, vízcsobogás, majd a félig nyitott ajtón át kávéillat áradt be a szobába, mint palackból kiengedett, jótékony szellem. A kezében gőzölgő bögrével hamarosan megjelent maga Jacopo is, és óvatosan itatni kezdte az ülő helyzetbe támogatott kisfiút. Az első korty még kicsurgott a gyerek szájából, de ahogy megérezte a kávé erőteljes ízét, ösztönösen nyelni kezdett. Az orvos fellélegzett.

– Mondtam, ugye, hogy nem fog meghalni! – jelentette ki diadalmasan, a kezéről a vért törölgetve közben. – Jó néhány kisfiút operáltam már, a dózison múlik minden, nem szabad túl sokat adni, de túl keveset sem. Egyébként meg ez az erős kávé a holtakba is lelket verne!

A bögre kiürült, Niccolò szemhéja megrezzent, a szeme kinyílt. A tekintete ködös volt, fókuszálatlan, majd lassan kitisztult. Lemászni még nem tudott egyedül az asztalról, kóválygott a feje, forgott körülötte a világ, a ruháit is a szolga segítségével vette fel. Bizonytalanul, támolyogva mozgott, bárki érző szívű emberben szánalmat ébresztett volna, egyedül a nagybátyjában nem. Lorenzo együttérzése gyorsan elpárolgott. Miért legyen neki könnyebb a sorsa, mint az enyém, gondolta ingerülten. Tegye csak meg a kötelességét, segítsen a családján!

– Gyerünk, fiú! – szólt rá, de a gyerek megingott, amikor Jacopo elengedte, és nekitántorodott az asztalnak. Az orvos elkapta és leültette az ablakok alatt végigfutó padra.

– Nehogy már gyalogoltassa! – vetett szemrehányó pillantást a férfira, aztán a szolgához fordult:

– Hívj kocsit!

Lorenzo ellenkezni akart, hogy kocsikázni sokba kerül, és neki nincs pénze ilyesmire, de a sebész tekintete láttán meggondolta magát. Pedig valóban nem volt egy fölösleges fillérje sem, a pénz mindig kifolyt a kezéből. A műtét árát Fra Pietrótól kapta kölcsön, és még a fogadóst is ki kellett fizetnie. Santerelli azonban nem olyan embernek tűnt, mint akivel szembe lehet szegülni.

– Néhány napig még fájni fog a sebe, addig kíméljék! – nézett figyelmeztetően Lorenzóra, majd odalépett a polchoz és levett egyet a kis agyagcsuprok közül. – Ha esetleg begyulladna, kenegessék ezzel a mézzel. Estére valószínűleg be fog lázasodni, akkor adjanak neki fűzfakéreg teát, és ügyeljenek rá, hogy sokat igyon!

Odakintről kerékzörgés hallatszott. Niccolòt a nagybátyja és az orvos támogatta ki az utcára, utána be a kocsiba.

– Ezt ne felejtsd itt! – szólt be a nyitott ablakon a sebész, a gyerek kezébe nyomva a kis cserépedényt. – Megkérdezhetem a nevedet? Csak hogy ha majd már híres énekes leszel, megismerjelek.

– Niccolò – suttogta a kisfiú, mert még kapart a torka az erős kávétól. – Niccolò Gasparini.

– Isten vezéreljen utadon, Niccolò! – búcsúzott az orvos, aztán a nagybácsira rá se nézve hátralépett, és intett a kocsisnak, hogy indulhat.

Már rég elhallgatott a patkók kopogása, maestro Santerelli azonban még mindig kint állt a háza előtt, és tűnődve nézett arrafelé, amerre a jármű két utasával eltűnt. Általában szigorúan távol tartotta az érzelmeit a munkájától, ám ez a kisfiú megérintette a szívét. Talán a szépsége tette, talán a tekintete, ahogyan bizakodóan nézett rá, vagy a személyisége ereje, amit a nagybátyja nyomasztó jelenléte ellenére is érezni lehetett.

Korábban nem töprengett azon, helyes-e vagy sem ilyen műtéteket csinálni. Úgy vélte, ez is csak egy munka, ugyanolyan, mint az érvágás, a foghúzás vagy a törött csontok helyreillesztése. Ha igény mutatkozik castrati énekesekre, valakinek el kell végeznie ezt a feladatot, és ha nem ő, akkor elvégzi más. Most először gondolkodott el azon, milyen sors vár azokra a gyerekekre, akikből mégsem lesz énekes. Csak reménykedni tudott benne, hogy ezt a kisfiút nem hiába áldozták fel.

(Részlet Mörk Leonóra Asszonyom, édes úrnőm című regényéből. Jaffa Kiadó, Bp, 2022)

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!