Szászi Júlia
A bécsiek ragaszkodnak az évfordulókhoz, különösen, ha azok saját életükhöz kapcsolódnak, és még inkább, ha ilyenkor bármilyen vonatkozásban lehet hősies helytállásukra emlékezni. Idén volt például éppen harminc éve, hogy csakis a közelben lakók önkéntes segítségének köszönhetően sikerült kimenteni a tűzből a nevezetes lipicai lovakat.
Egy ködös, november végi hajnalon 1992-ben a Hofburg Vigadó szárnyában fellobbant lángok az átellenben lévő Spanyol Lovas Iskolát is veszélyeztették. Miközben 240 tűzoltó harcolt a tűzvésszel, a villámgyorsan a helyszínen termett ápolószemélyzet kevésnek bizonyult a halálra rémült állatok mentéséhez. A közelben lakók, akiknek szintén el kellett hagyniuk lakásukat, azonnal beszálltak az akcióba, és szakszerűen vezették át a gyönyörű hófehér paripákat a közeli Volksgartenbe. A Vigadó nagy báltermét leszámítva – amely szinte teljesen leégett – nem annyira a tűz, mint inkább a füst, és az oltásnál használt víz okozta a károkat. Az Udvari Könyvtár éppúgy alaposan megrongálódott, mint a Spanyol Lovas Iskola, a Téli Lovarda és persze az istállók. A 69 lónak azonban az ijedtségen kívül más baja nem esett. Így azóta a bécsiek még a korábbinál is jobban sajátjuknak érzik a nemes paripákat, és szívesen emlékeznek meg a tragikus esemény évfordulójáról – különösen, ha az kerek szám, mint az idei. A megemlékezések nem hagyják ki, hogy II. Erzsébet királynő is részvéttáviratot intézett Thomas Klestil akkori államfőhöz. Tudja, milyen érzés ez, írta, hiszen alig egy héttel korábban a windsori kastélyban is tűz pusztított. A krónikások feljegyezték Helmut Zilk bécsi polgármester beszédét is, amelyben megköszönte a civilek segítéségét. A legendás politikus végkövetkeztetése az volt, hogy a bécsiek nem először szembesülnek történelmi épületek pusztulásával; máskor is megbirkóztak az újjáépítéssel, most is menni fog (A célzás a Stephansdom, az Operaház második világháború utáni helyreállítására vonatkozott).
Így is történt. Több mint száz építész tervezte és hangolta össze az öt évig tartó újjáépítést – a tekintélyes költségeket (750 millió schillinget, mai értéken 86 millió eurót) pedig az államkassza fedezte. A lipicai lovak, akik egy ideig kényszerűségből a tenyésztő telepen, a stájerországi Piberben laktak, hamarabb „haza”kerültek.
Kit illet a tenyésztés joga?
Tűzvész azóta szerencsére nem volt, de akadt más izgalom a lovak miatt. Ausztria valóságos harcot vívott ugyanis a törzskönyvvezetési jogért. Ez létfontosságú: aki megszerzi, (elveszi Ausztriától), az szabja meg a tenyésztési szabályokat. Először az olaszok jelentették be igényüket, majd a szlovének is jelentkeztek. Róma arra hivatkozott, hogy az 1919-es saint germain-i békeszerződésben nemcsak a lipicaiak otthonának számító földrajzi terület került olasz fennhatóság alá, hanem Ausztria 70 lovat is átadott a törzskönyvükkel egyetemben. Amikor pedig a második világháború után Lipica Jugoszlávia része lett, az olaszok létrehozták a monterotondói „lipicai” ménest, s ide menekítették az eredeti törzskönyveket. Ezek tehát – érvelt Olaszország – hozzájuk tartoznak. A döntésre felkért EU Bizottságnak nem volt könnyű dolga, hiszen a csatlakozási okmány külön rögzíti, hogy a lipicaiként meghatározott lófajta tenyésztési helye Ausztria. Végül nem kellett dönteni: az osztrákoknak sikerült rávenniük Rómát, hogy önként mondjon le a tenyésztési törzskönyv vezetéséről. Szlovénia pedig a jelek szerint beérte azzal, hogy Lipica köré turistaparadicsomot varázsolt. Az évi 70 ezer látogató pazar szállodákban lakhat, lovagolhat, lovas programokban gyönyörködhet – és főleg szórhatja a pénzt. Nekik elég a név, talán nem is tudják, hogy ezek a paripák nem a „hivatalosan” lipicaiként tenyésztett ménes tagjai.
Hogy a törzskönyv vezetésének témája egyáltalán vita tárgya lehetett, az a történelem viszontagságainak tudható be. Bár Lipica a Monarchia széthullása után előbb Olaszországhoz tartozott, ma pedig Szlovénia része, a ménest egyértelműen az osztrákok hozták létre. A finom vonalú, kecses mozgású és igen tanulékony fajta nemesítését Habsburg Károly főherceg – II. Miksa öccse – kezdte el 1580-ban a nyolc évvel korábban alapított bécsi Spanyol Lovas Iskola számára. A helyszín az akkor a császársághoz tartozó Lipica volt, Trieszt közelében. Nyolc törzs lovaival nemesítették az opicinai fennsík kemény talaján, szélsőséges időjárásán edződött őshonos fajtát, amelyet már a rómaiak is használtak, a középkorban pedig a lovagi tornák kedvelt szereplői voltak. E keresztezésnek tudható be, hogy a lipicaiaknak spanyol, arab, nápolyi és magyar felmenői is vannak. A Spanyol Lovas Iskola épületét mai formájában a szenvedélyes lovasként ismert I. Lipót alakította ki: ekkor, 1735-ben a ménes már 150 lóból állt. A napóleoni háborúk miatt a ménes többször költözött, majd 1802-ben szinte teljesen kipusztult. Trieszt a franciáké lett.
A következő fordulat a Monarchia bukása volt: a lovakat előbb a Bécs közeli Laxenburgba, majd 1920-tól a stájerországi Piberbe telepítették.
A magyarországi tenyésztés az 1800-as évek elején kezdődött Mezőhegyesen, ahová Napóleon elől menekítettek néhány kancát. Az első világháború elől az állományt a Fogarasi havasokba, őshazájukhoz hasonló körülmények közé telepítették, majd Bábolnára, az ötvenes években pedig Szilvásváradra kerültek. Ma 250 körül van a számuk, s ennek kb. negyede tenyészkanca. Magánménesekben is van lipicai – közülük többekkel élsportolók fogathajtó világversenyeket is nyertek. A magyar változat robusztusabb, mint az ausztriai, fogatba való, mutatós, elegáns állat, szívesen alkalmazzák parádés kocsilónak. Leggyakoribb a fehér vagy inkább szürkés árnyalatú, de előfordul fekete és pej változata is. Érdekessége: a kiscsikó feketén születik, s később fehéredik ki.
S hogy mi döntött a törzskönyvvezetés jogának odaítélésében? Ausztriában kitűnő szakértők nagy rutinnal és szeretettel végzik a teendőket. Bármikor készséggel mentik meg a nemes paripákat. A fajtát ugyanis kihalás fenyegeti, s mindennél fontosabb szempont, hogy hol képesek ezt megakadályozni. Bécs e téren élen jár: az állatorvosi egyetemen kutatási program indult a beltenyészeti ártalmak kivédésére. A feladat nem egyszerű: arra is vigyázni kell, hogy ne szaporodjon el túlságosan a fajta – hiszen ezzel csökken az értéke. Ilyen tudományos és mégis gyakorlati feladatra a szlovének, a fajtához fűződő kevesebb tapasztalatukkal aligha vállalkozhattak – vagyis Ausztria jogait ma senki nem vitatja. Sőt, a lipicai lótenyésztés hagyománya ma már az UNESCO szellemi kulturális világörökségének része – igaz, nem egyedül Ausztriáé, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia nyolc utódállamáé, köztük Magyarországé a dicsőség.
Néha fogyókúrázni kell
Az osztrákok nagyon vigyáznak, hogy a nemes paripákat formában tartsák. Pár évvel ezelőtt a szakértők túlsúlyosnak találták őket. A lipicai barokk típus, egy kis gömbölydedség hozzá is tartozik a fajtához, de tilos a zsírlerakódás. Művészetük mozgékonyságot igényel, a különböző lépések, ugrások sokkal megerőltetőbbek súlyfelesleggel, és a sérülés veszélye is nagyobb. Így aztán minden egyes ló külön neki összeállított táplálékot kap.
Aki egyszer is látta a Hofburg Téli Lovasiskolájában, az 1735-ben épült pompás barokk lovas csarnokban vagy filmen a műsorukat, meggyőződhet róla, hogy a lovak élvezik a mozgást, még ha elképzelhető is, milyen fáradságos a betanításuk. Régen minden uralkodóház udvaránál ott voltak ezek a kifejezetten lovas tornákra, bemutatókra szánt lovak. Ma már csak Bécsben foglalkoznak a kiképzésükkel. Négy év alatt sajátítják el a különböző testtartásokat, lépés-váltásokat, ugrásokat. Bár ezek a lovak mozgásának természetes elemei, de mindezt iskolázott formában, zenével összehangolva kell bemutatniuk a közönség előtt. A belovaglók még vagy 10-12 évig képezik őket.
A különböző előadásokhoz egyébként nincs szükség új koreográfiára, a passage, a piaffe és galopp-piruett, apas de deux és a quadrille ismétlődik, és mindig ugyanaz a látványos befejezés is. Két paripa tükör-szinkronban táncol egymás felé, majd 8 lipicai ló lovasával együtt a Bécsi Kongresszus idejének klasszikus zenéjére vonul fel. Könnyed tánclépésekkel és a legmagasabb koncentráció mellett mutatják be a „Fehér csődörök tánca” névre keresztelt produkciót. Közönség mindig van, a hivatalosan Bécsbe látogató külföldiek számára szinte kötelező a program. Egy ideje az esti előadáson kívül hetenként kétszer 10 és 12 óra között, a délelőtti edzés is megtekinthető, természetesen nem olcsó belépőjeggyel. Ez az intézkedés a próba színvonalát is kényszerűen emelte: nagyobb gondot fordítanak a zenei bejátszásokra, és van már kétnyelvű brosúra is. Reklámban sincs hiány. A legkorszerűbb technikával készült szélesvásznú nagyfilm „Őfelsége hófehér lovairól” időtálló, lehet vetíteni bármikor. A lovak tudománya olyan lenyűgöző, hogy a film nem is bántóan reklám ízű.
1997 óta múzeumuk is van a lipicaiaknak: a Hofburggal átellenben, Mária Terézia egykori, az istállóval szomszédos udvari patikáját alakították át. A műemlékvédelem alatt álló eredeti berendezés a bejáratnál kialakított ruhatár és üzlet részeként megmaradt. Az állandó kiállításon a ménest ábrázoló festmények, fotók és történetükhöz kapcsolódó izgalmas korabeli dokumentumok láthatók. A múzeumból egy üvegfalon át belátni az istállóba, meg lehet figyelni a lovakat etetés, pihenés közben. Kedvcsináló ez a látvány az előadáshoz. Vagy éppen némi kárpótlás azoknak, akiknek a múzeumi belépődíj duplájába kerülő délelőtti jegyre sem telik, nem beszélve az esti előadásokról. A bevételre szükség van: a lovak színvonalas ellátása, a pazar elhelyezés, az igényes munka – a kifogástalan előadások és külföldi turnék érdekében – tetemes összegbe kerül.