Házőrzés a fogyatkozó faluban

Tardos jános monoszlói házában: a szerző maga

Tardos János

Ezer éve már annak, hogy valamikor 1993-ban először jártunk ebben a kis Balaton-felvidéki faluban, amelyről a Pallas Nagy Lexikona nem is hallott, és a Révai is csak annyit tudott, hogy kisközség Zala vármegye tapolczai járásában, 485 magyar lakos, utolsó posta Köveskál.

Aztán 1996-ban vettünk itt egy százéves parasztházat, de velünk együtt sem nőtt a falu lélekszáma kilencven fölé, s ennek is majdnem fele pesti bebíró sznob értelmiségi léhűtő volt. Meg Ferge Zsuzsa. (Korábban Lengyel József és Duczynska Ilona is birtokoltak itt közösen egy kis nyaralót, de a mi időnkre már csak az emlékük maradt.)

Monoszló felől a világ

Nekünk hús-vér őslakosként elsősorban a szomszédunk, Dezső bácsi jutott, valahai téeszparaszt, a kilencvenes évek végén maszek borász, kisgazda, szőlő- és pincetulajdonos, lelkes közéleti ember.

Engem ideológiai visszamaradottság okán akkoriban rúgtak ki a Magyar Hírlapból, amelyet Gazsó L. Ferenc kezdett el a szélsőjobb felé lavírozni. Viszont a gonosz kommunista kiadóvezető búcsúzóul végkielégítést fizetett – abból tellett a falu akkoriban legolcsóbb házára. Ezt a háború óta lakatlan, folyóvíz, áram és csatorna nélküli házikót addig a helyi nazarénus közösség használta imaháznak, de ők lassan átszivárogtak a közeli Szentantalfára, ott építettek templomot, s erre többé már nem volt szükségük.

Mi akkor pár hónap alatt lakhatóvá tettük, de eleinte csak rövidebb-hosszabb időket nyaralgattunk itt. Amíg Dezső bácsi élt, napi szinten ellátott minket száraz fehér fröccsel, második világháborús, valamint a szőlészet-borászat témakörébe vágó anekdotákkal, és 80 évesen még megmutatta nekünk, hogyan kell kézbe venni egy ásót. Igaz, azt azóta már elfelejtettem. 

Dezső bácsi, az örök borász

Mint őslakos és egykori levente, azt viszont tudta, miért állt 1944 óta lakatlanul a házunk. A zsidó fűszeres néni lakott itt a púpos fiával, és a csendőrök lovaskocsin elhurcolták őket. Azt már amerikai amatőr történész barátnőm derítette ki 2015-ben a Yad Vashem adatbázisából, hogy kik voltak ők.

Volt egyszer egy Grósz család Monoszlón. Nem tudni, hány gyerekük volt, de kettő biztosan: Miksa és Irén. Az 1890-es években születtek. Anyjuk leánykori neve Spiegel Szidónia volt, apjuk Grósz Sándor. Irén hozzáment Stern Józsefhez és Zalaszentgrótra költözött. Onnan deportálták Auschwitzba.

Miksa elvette a balatonfüredi Steiner Arankát, s azután Monoszlón laktak. Miksa a második világháború idején már nem élt, nagyon valószínű, hogy meghalt az első világháborúban (bár a monoszlói háborús emlékmű talapzatáról az ő neve is hiányzik; oda zsidó nevet egyet sem véstek fel).

Fiukról, Sanyiról sincs további hír, valószínű, hogy már Auschwitz felé menet meghalhatott a vonaton. Aranka, a házunk egykori tulajdonosa megérkezett a végállomásra, s ott 1944. július 8-án gázkamrában megölték. Ugyanott és ugyanakkor, amikor zalaszentgróti illetőségű sógornőjét, Irént.

Évek óta tervezem, hogy a nevükkel, születésük és haláluk évszámával botlatókövet tétetek a ház elé.

A régi ház

Közben persze eltelt Monoszlón is az elmúlt évezred, a szomszédba, Dezső bácsi helyére egy maszek gépállomás fészkelte be magát. Amúgy a falu lassan, de biztosan folytatja a kihalást, a fiatalok és a közepesen fiatalok már rég elmentek valamelyik városba, Melbourne-be vagy Budapestre atomot kutatni, közgazdászni vagy Ausztriába kőművezni. Az öregek lassan már mozdulni is alig bírnak, nem termesztenek paradicsomot, paprikát, legalábbis eladásra már nem, a tyúkok nemigen tojnak, és már Csabi sem futtatja egykori élettársát a közeli főútvonalakon járó kamionosok nagyobb örömére. Sőt, amióta rokkantnyugdíjas, még a rendszerszerű alkoholizmussal is felhagyott, és igénybe veszi az évi 40 mázsa szociális tűzifát, amire a méregdrága kisboltban kell feliratkozni a Mokányi vagy milyen Dezső vidékfejlesztési program keretében, ami a falu kisbuszának oldalára is fel van írva.

Összesen három mezőgazdaságilag gazdálkodó ember van még a faluban, egyikük a haverom fia, aki Pestről költözött le. Eleinte több nyugati cégnek is ügynökösködött, műtrágyát meg növényvédő szereket adtak el itthon és a környező volt szocialista országokban. De egy ideje ezzel felhagyott, betársult egy régebben állami, most már maszek borkombinátba, ahol egy Balaton nevű általános italt állítanak elő, amit német nyelvterületen kamionszámra vesznek, mint a cukrot. Ő lett nálunk az ellenzéki előválasztás győztese is, és tavasszal majd bátran megmérkőzik a fideszes belügyi államtitkárral, Kontrát Károllyal, aki ezer éve osztja az észt (és a pénzt) errefelé.

Amúgy a falu eléggé politikamentes, a választások alkalmával a listán szereplő 70 szavazópolgár mintegy 60 százaléka aktív, felük a Fideszre adja le a voksát, a többi szóródik, a legutóbbi alkalommal valaki még a komcsikra sem röstellt szavazni. Mindenesetre sok egykori pesti illetőségű honpolgár már bejelentkezett ide állandóra, az őslakosok öregebbjei meg sajnos hullanak, mint az őszi legyek.

Miközben ezeket az örökbecsű sorokat a képernyőre rovom, kiabálás hallatszik az utcáról. Kisietek, s látom, hogy az évente egyszer erre csalinkázó kombájn nem fér el a 25 éves Opel Astrámtól, hát szépen odébbállok.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!