L. Ritók Nóra
Egy gyerekszegénység ellen küzdő civil szervezet, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője vagyok. A szervezetet 1999-ben alapítottam, de előtte is a leszakadó társadalmi csoportok gyerekeinek oktatása állt a munkám fókuszában, akkor még állami keretek között. Ebben az oktatási-szociális, terepen végzett munkában közvetlen megtapasztalásokat szerzek a generációs szegénység társadalmi beágyazottságáról. A problémát a családoktól az intézményrendszeren át a szakpolitikáig követem, próbálom értelmezni. Összefüggéseket, átörökíteseket, társadalmi-politikai felelősségeket fedezek fel, nap mint nap. Munkatársaimmal azon dolgozunk, hogy találjunk valami kiutat, tudjunk megváltoztatni sorsokat, élethelyzeteket. Nagyon sok gyerek, család életét követjük. Az ő személyes történeteikről írok itt. A peremen egyensúlyozókról. Néha sikeres, máskor kudarcos életutakról. Szeretném, ha meg tudnám értetni a problémáik bonyolultságát, és ezzel előítéleteket bonthatnék le. Mert közelről minden más értelmezést nyer.
A fiú még akkor kapcsolódott hozzánk, mikor a „kisegítő iskolák” külön intézménytípust jelentettek a nagyobb településeken.
Ezekben az iskolákban a gyerekek zöme roma volt, ám jellemzően nem voltak értelmi sérültek, csupán a szociokulturális hátrány miatt kerültek ide. Volt, aki egyből itt kezdte az iskolát, aki pedig nem, de gondok voltak vele a normál iskolában, hamar itt találta magát. Helyes lépés volt ezt megszüntetni, de máig tartó gondot jelent, hogy az általános iskolák nincsenek felkészülve az integrálható sajátos nevelési igényű gyerekek oktatására. Az oktatási szegregáció pedig az utóbbi években sosem látott méreteket öltött, szóval sokkal előrébb ma sem vagyunk.
Ikerpár egyike volt a fiú, fejletlen, csenevész apróság, és a többiekkel együtt jött rajzolni a művészeti iskolánkba. Mi örömmel próbálgattuk velük a művészettel nevelés fejlesztő erejét, sikerrel. Bevonódtak, sikeresek voltak, boldogok, mi pedig egyre közelebb kerültünk hozzájuk, a családjukhoz is, és ez által beleláttunk az eleve elrendeltség problémájába.
A sikerélmény ösztönző hatását megtapasztalták ugyan, de ez túl sokat nem tudott lendíteni rajtuk. A speciális, sérült gyerekekre kidolgozott tananyag más volt, mint amit a normál iskolában tanítottak. Aki ide járt, innen speciális szakiskolába mehetett, vagy befejezte a tanulást. A speciális szakiskola szűkre szabott szakmatanulást jelentett már akkor is. Nálunk még mindig nincs meg a működőképes rendszere sem a speciális nevelési igényűek oktatásának, sem a foglalkoztatásának.
A fiú, akiről írok, velünk töltötte az általános iskolás éveket. Hetente kétszer jöttek órára, mi pedig próbáltuk integrálni őket, legalább ebben a formában. A normál iskolába járó, nem cigány, nem sajátos nevelési igényű, jobb társadalmi státuszú gyerekekkel együtt alkothattak. Közben megismertük nála is a családot, a testvéreket, sőt a nagycsaládot is, ahonnan szintén voltak gyerekek nálunk. A kép nagycsaládi szinten elég vegyes volt, az igyekvő, dolgozó családtagtól a durva bűnözésig minden előfordult. Unokatestvérei már alig tízévesen is rablásba keveredtek, mi is kaptuk őket lopáson, többször is, a suliban.
De ő valahogy más volt. Vágyai voltak, szinte szívta magába a dicséretet, elismerést. A többiekre ez csak ideig-óráig hatott, a negatív hatások rendszere legyűrte, leamortizálta a pozitívokat….de nála ez másképp alakult. Mindig izgalmas a miérteket kutatni, hogy ugyanaz a hatás hogyan alakít rajtuk, mitől működik az egyiküknél, és miért nem a másiknál. Neki jutott bőven a sikerélményből, rajzpályázatok sorát nyerte, riportokat készítettek vele, büszke volt, és egyre biztosabban határozta meg a céljait. Pl. hogy kőműves akar lenni. Az apja is ebben dolgozott, bár azt sosem tudtam meg, hogy ő ezt a szakmát iskolarendszerben vagy munka közben tanulta meg.

Persze nem volt egyszerű a továbbtanulás. A speciális szakiskolában ezt nem oktatták, csak a “normálban”. De szerencsénk volt, a középiskola is támogató volt, sikerült a különbözeti vizsga, és tanulhatta azt a szakmát, amire vágyott. A család helyzete közben változott, még általános iskolás volt, mikor váratlanul elvesztette az édesanyját. A háztartást vezető, gyerekekről gondoskodó szerepet, ahogy ez gyakran lenni szokott, a nővére vette át.
A rajzolást folytatta velünk, de már ritkábban. Új terület jött az életébe, a sport. Ez a középiskola fekvenyomásban nagyon szép sikereket ért el, ehhez a csapathoz csatlakozott ő is. Az edzések hamar meglátszottak az izomzatán is, bár a termete alacsony maradt, erős, izmos testfelépítésűvé vált. Néha bejött, “csak úgy”, atlétában, mikor mi már kabátot viseltünk, emlékszem, rémülten kérdeztük, hogy miért nem szól, adunk mi kabátot… de nem kérte. Neki is volt, de abban nem látszott volna, mivé dolgozta ki az izmait… Büszke volt rá, és mi is megdicsértük érte. Aztán jöttek itt is az első eredmények, fekvenyomásban, amivel tudtunk egy ösztöndíjra pályázni neki, hogy legyen felszerelése, ruházata az edzésekhez, versenyekhez neki is. A történet szépen ívelt felfele, a suli is ment, ha nem is olyan fényesen, de a szakmából jó volt. Közben, bizonyítékául annak, hogy a kisegítő iskolák nemcsak a sérült gyerekeket vették fel, belekezdett a jogosítványszerzésbe, és sikerült is neki. Elsőre, minden gond nélkül.
Amikor a szakmából sikerrel levizsgázott, nagyon boldogok voltunk. A sport a sulival együtt abbamaradt, jött más, munka az apja mellett, aztán a közmunkán, lett párja is, és gyermekük is született. Végig mellettük voltunk, segítettük őket. Egyébként a párja is tanítványunk volt, egy másik településen – mikor a kicsi oviba került, bejárt rajzolni hozzám… már felnőtt fejjel. Reménykedtem, hogy hathatunk majd rá is, mert tudtuk, nem egyszerű élet van mögötte sem.
Aztán, mivel a lány is problémák sorával bíró családban nőtt fel, traumatizálva, egyszer csak azt hallottuk, hogy elhagyta őt és a gyereket is.
A fiú egyedül maradt a gyerekkel, dolgozva, a nővére segített a kicsivel kapcsolatos teendőkben. Aztán élt egy másik asszonnyal, akinek szintén voltak gyerekei, de állami gondozásban.
Egy ideig dolgozott a közmunkán, néha bejött, megkérdezni, nem tudunk-e valahol valami jobbat, aztán kapcsolódott azokhoz, akik csapatokat szerveztek, építkezésekre, nagyobb távolságokra is.
Már jó ideje nem jön hozzánk. A családból jönnek néha, ha szükségük van valamire. Tőlük tudjuk, hogy most Pesten dolgozik.
Remélem, van ereje fennmaradni. Van ereje ellenállni a feketezóna gyors jövedelmet adó vonzásának. Próbálok arra gondolni, hogy amit együtt megalapoztunk, arra talán még tud építeni. De azt is tudom, a világ most nem azt az életstratégiát támogatja, amiről gyerekként álmodozott. Amiben esély van és kiszámíthatóság. Pontosan tudom, hogy jön egy pillanat, egy rossz döntés, és borul minden. Felállni pedig annak, aki egyszer mélyre került, nem egyszerű.
Mellette voltunk, támogattuk, próbáltuk elhitetni vele, hogy neki sikerülhet. A kisegítő iskolából is.
Nem tudom, mi van még előtte. De remélem, hogy jó élete van.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!