Popper Gábor

2013 novemberében Endre barátomról kiderült, hogy gyomorrákja van. Endre számomra olyan volt, mint egy testvér. 1966-ban kerültünk egy osztályba az általánosban. Barátságunk 1972-ben kezdődött és tartott Endre haláláig. Napi kapcsolatban voltunk, állítólag egy burok alakult ki körülöttünk, ahova nagyon nehéz volt betörni. Mi ezt nem éreztük, de nem tudtuk elképzelni a napokat egymás nélkül. Azóta sem hiszem el, hogy már nincs közöttünk, hiányát minden nap érzem.

Amikor kiderült betegsége, közösen úgy döntöttünk, hogy beszélgetünk, amíg lehet, és én rögzítem ezeket a beszélgetéseket. Azt reméltük és most is azt remélem, segít azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek, segít a hozzátartozóknak megérteni a beteg helyzetét, gondolkodását. Tisztelegve egyben Örkény: Rózsakiállítás című kötete előtt.

– Mondd, honnan veszed az erőt ezt végigcsinálni?

– Nem tudom. De azért hidd el, fogy a lelkierőm is. Gondold át az állomásaimat:

Első: „Bányik úr, van egy daganata.” Még nem tudjuk, milyen, a szövettant meg kell várni — Oké. Első pofon.

Második: „Bányik úr, sajnos a daganat rosszindulatú.” – Puff, második pofon, ettől már egy kicsit megrendülsz.

Harmadik: megműtenek, majd amikor felébredsz: „Hát, Bányik úr, sajnos csak kinyitottuk és visszavarrtuk. Nem operálható ebben az állapotban.” – Na, ez már majdnem a földre visz.

Negyedik: elmész egy másik szakorvoshoz, aki a következőt mondja szenvtelenül, de hidd el, szó szerint: „Uram, magát nem lehet meggyógyítani, meg fog halni. Egy darabig még él, mondjuk fél évig, de egyre nehezebben fog nyelni. Ha már nagyok a fájdalmai, igyon egy pohár vörösbort!” – Na, ez azért padlóra küldött.

– Átérzem. Most optimista vagy még, vagy már nem nagyon?

– Beállnak olyan változások a szervezetemben, amikkel nehéz optimistának lenni. Sokszor van ez így – a fájdalom miatt nagyon nehéz. Azt, hogy a jövő hónapban meghalok, persze nem gondolom, csak nagyon nehéz feldolgozni. Nem gondolkodom azon, hogy kiugrom az ablakon, de a nagy fájdalmaktól a végén nagyon félek. Gabi, ha belegondolsz, én kétszer voltam lázas életemben, tizenkét és ötvenkét évesen. Anyám elmondása alapján háromszor oltottak be fekete himlő ellen, és képzeld, meg se kottyant. Meg sem fogantam rá, olyan erős a szervezetem.

– Mennyire van étvágyad?

– Nem nagyon, de eszem, hogy elmondhassam, ettem. Van, amit megkívánok, aztán, amikor elém kerül, már nem kell. Pár falat és elég. Egy pohár vizet is két részletben tudok csak meginni, mert visszajön. Nem akarok senki segítségére szorulni. Tudod, nagyon nehéz erőt meríteni. Rossz a közérzetem, rosszak a leleteim. Honnan vegyem az erőt? Apró dolgokat tudok megbecsülni: fájdalommentes órákat, a nyugalmat. Még bejárok dolgozni, mert különben megbolondulnék, de egyre nehezebb. Na, igen! Látod: csökken az étvágy… ilyen fizikai behatások mellett nagyon nehéz azt mondani, hogy lelkileg hú, de jó! Nehéz a kettő együtt. Gondolj bele: megyünk a szép természetben, és iszonyatosan fáj a fogad. Mondom neked: hallod, milyen szépen szól a kakukk? Mondod, hogy aha….

Amíg nem fájt semmim, nem kellett rendszeresen lecsapolni belőlem a vizet – mert magától már nehezen távozik – , amíg nem voltak emésztési problémáim, addig jobban bizakodtam. De most gyakran belekúszik az agyamba: basszus, lehet, hogy ennek tényleg elmúlás lesz a vége?

– Sokan már pánikolnának.

– Na, az nem én vagyok. Az is nagy öröm lesz, ha a nagy fájdalmaimnál beadják a fájdalomcsillapítót, vagy ha még felismerem azt, aki bejön hozzám. Ilyen apróságokkal is beérem majd.

– Állandóan agyalsz?

– Igyekszem nem. De azért persze az ember elgondolkodik. Főleg éjszaka. Az éjszakák, tudod, nagyon hosszúak tudnak lenni. És olyankor érzed igazán, hogy egyedül vagy ezzel az egész nyavalyával. Be lehet fáradni a fáradságba – ezt nem tudom jobban elmagyarázni, remélem érthető. Nem nagyon fáj, de gyakran. Program az evés, program a pisilés, soroljam? Most kapok egy új kezelést. Most jön a harmadik, ezután derül ki, segített-e valamit. Azt hiszem, ha nem, na az lesz egy fordulópont. Mert onnantól, miben higgyek?

– Erről még ne beszéljünk. Egyébként egy színdarabban hallottam: „ ha nincs semmi, amiben higgy, akkor a semmiben kell hinni!”

– Ez tetszik, jó!

– A környezetedet hogy viseled?

– Nehezen viselem, ha valaki panaszkodik, hogy milyen nehéz az élet, mert…. és itt sorolni kezdi azokat a mindennapos gondokat, amelyek az én szemszögemből már nevetségesek: kevés a fizetés, drágaság van, fáj a derekam, már megint veszekedtünk, stb. Érted? Megváltozott a gondolkodásom. Mit nem adnék, ha csak ezek lennének a gondjaim! Hidd el, teljesen megváltozik az ember értékrendje, gondolkodásmódja, ha tudja, hogy halálra van ítélve, csak a pontos időpontot nem tudja. Nem úgy gondolok a karácsonyra, hogy vajon lesz-e hó, hanem hogy vajon megérem-e?

– A családod hogy áll ehhez az egészhez?

– Anna (a feleség- PG.) mindenben segít, ellát, de látom rajta, hogy nehezen viseli, mindig ott a sírás nyoma a szemén, arcán. A lányaim úgy vannak vele: nem lesz itt semmi baj! Lehet, hogy nekik így jobb, könnyebb? Ezzel védekeznek? Nem tudom. Meg az ember, amikor másnál látja a bajt, másképp éli meg nyilván. Még akkor is, ha az apjukról van szó.

Érdekes:  a „miért pont én?” fel sem merült bennem. Hanem, hogy hát a fenébe, bekaptam! 2010-ben volt egy fekélyem, megműtöttek, utána tükrözés is volt. Azóta többször fájt a gyomrom, de nem foglalkoztam vele. Talán, ha rendszeresen kontrolláltatok, elkerülhető lett volna. Legalább az áttét – talán – , mert tudom, ma már az is van.

Gondolkodom, hogy lehet kibírni az elmenetelt: nyilván van egy pont, amikor valahogy átsegítődöm. Na, attól azért félek.

Barátom a fentieken túl elmagyarázott egy fontos dolgot, de arra kért, ne írjam meg, majd csak pár év múlva, amikor már halványul az elvesztése. (Azt nem tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni, legalábbis nálam biztosan nem.) De most, hét évvel a halála után már megírhatom.

Tehát a következőket mondta:

– Gabi, hidd el, én nagyon örülök, amikor itt vagytok körülöttem! És ne sértődj meg azért, amit most mondani fogok, de egyre jobban zavartok. Mert számomra ti már a múlt vagytok, nincs dolgom veletek. Én már elbúcsúztam tőletek és nem szeretem a hosszú búcsúzást. Előre kell néznem, ahova én készülök. Nem érdekelnek már a gondjaitok, az örömeitek, kezdek befelé nézni, idegesít minden. Meghallgatlak titeket, nevetünk is együtt, de nem vagyok itt veletek. Kívülállóként nézem magam is, titeket is. Nézem a feleségem: próbálja tartani magát, járunk mindenféle kezelésre, ami majd biztosan segít, aztán hallom, amint kint bőg a másik szobában. Tudod, legjobban már a hazugság idegesít. Nem fogok meggyógyulni, hamarosan elmegyek. Nincs se időm, se türelmem már mellékutakra, kegyes füllentésekre. Legalább a vége, az legyen őszinte!

Tűnőben van sok emlék. Az az egy éltet, hogy talán majd, ha én is fel- vagy leköltözöm hozzájuk (nem ismerem a pontos utat, ezért az igekötők körüli bizonytalanság), akkor kitöröljük a fehér foltokat és összefüggő, egységes lesz a múlt, tele jobbnál jobb történetekkel, emlékekkel. És újra nagyokat röhögünk majd egymáson és persze magunkon, mint annak idején.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!