Inna egy kis barnát ?

Cafe Central

Szászi Júlia

Kígyózó sorok Bécsben!

Jó, hát a kígyózó talán túlzás, de tény, hogy a belváros kellős közepén, a Sacher kávéház bejárata előtt szinte minden napszakban sorban állók várják a bebocsátást. Ugyanígy pár utcával odébb, a Café Central sem képes befogadni annyi vendéget, ahányan szeretnének legalább egy kávét és egy almás rétest (Apfelstrudel – Kaffee und Kuchen) elfogyasztani a gyönyörű környezetben. A felszabaduló asztalokra áhítozók egy része turista – de akinek megadatott, hogy pár rohanós napnál több időt eltöltsön a császárvárosban, az tanúsíthatja: a megannyi kisebb-nagyobb, ismert vagy soha nem hallott nevű kávéház is mindig tele van.

A magyarázat egyszerű: a kávéház az itt élők mindennapjainak szerves része, a nemzedékek óta átörökített életformához tartozik. Alig van olyan bécsi, akinek ne lenne törzshelye. Némelyiküknek kettő is, hiszen a kollégákkal a munkahelyhez közeli kávéházba ugrik át egy kis kikapcsolódásra, míg a munkaidőn túli baráti csevegésre otthonához közelebbit választ.

Nem csalódik, aki kivárta a sorát és bejutott a fent említett két intézmény bármelyikébe. A Sacher tudatosan őrzi a monarchiás hangulatot, a falakról festményeken Ferenc József és Sisi néz le, a vendégkönyvben nevezetes személyek bejegyzései tekinthetők meg, a vitrinek pedig hozzájuk köthető emléktárgyakat őriznek. A miliő elegáns és egyben barátságos, az alapszín a bordó, a halkjárású pincérek is ezt a színt viselik – és persze minden a turista igényeihez idomul.  A nevezetes „eredeti” Sacher tortát is szinte kötelező megkóstolni, sőt, csinos fadobozban a helyszínen több méretben meg is lehet vásárolni. Ha a látogató nem akarja cipelni, borsos szállítási költség ellenében házhoz is rendelhető. Akár online, olyan tengerentúli országba is, ahova a vámszigor kézi csomagként be sem engedné.

Café Sacher

A másik, a minden útikönyvben kötelező látnivalóként feltüntetett Café Central nem teljesen a turisták birodalma, ide jár a helyi törzsközönség is. A környezet itt is ámulatba ejtő: a boltíves belső kialakítás, a gyönyörű csillárok a hozzájuk illő álló- és asztali lámpákkal az 1876-ban megnyílt kávéház múltját idézik fel, még ha manapság jár is az ingyen wifi és az akadálymentesített bejárat (és mosdó). Délután 5 órától szalonzene szól, nem ritkán egy-egy közismert zongorista jóvoltából, és – mint ahogy a legtöbb bécsi kávéházban – főtt ételekkel is szolgál a konyha.  

A márványasztal, a kifogástalan tisztaság, az udvarias, mosolygós és készséges, ám soha nem tolakodó pincér, a különleges kávéválaszték és a nyomtatott sajtótermékek széles választéka a ma már az UNESCO által a világörökség részének elismert bécsi kávéházkultúra tartozéka. A hagyományos berendezésüket őrző (megújító) helyiségekhez hozzátartoznak az újságot olvasó, baráti beszélgetésbe vagy üzleti tárgyalásba merülő emberek, a szerelmespárok, vagy éppen a civakodók. A törzsvendégek, akik általában mindig ugyanakkor érkeznek, szokott asztalukhoz ülnek le, gyakorlott mozdulattal emelik le kedvenc napilapjaikat, és csak fejbólintással válaszolnak, amikor a pincér megkérdi: a szokásost? Aláfestés a meghitt duruzsolás, s az utánozhatatlan hangulat kiegészítője a kávé és a vaníliás-almás sütemények keverékillata. A hazai és külföldi lapok választékánál érdemes egy kicsit elidőzni. Persze, hogy mindenhol van már csatlakozás és feltöltési lehetőség a laptopoknak, okostelefonoknak, és sokan használják is mobil gépeiket – de azért ehhez a környezethez mégiscsak a fakeretes újságtartók illenek. Nem elhanyagolható körülmény, hogy Bécsben nem ment ki a divatból a nyomtatott sajtó, a régi, megszokott lapok formátuma nemigen változik, a cikkeket, kommentárokat jegyzők jól ismert nevek, a lapok címe az évtizedek óta megszokott irányzatot takarja. (Az osztrák kormány médiatámogatási alapja önmagában valószínűleg kevés lenne a nyomtatott sajtó fennmaradásához, de az országos és tartományi lapokat a nemzedékről nemzedékre öröklődő olvasási szokások, a hirdetések – és persze a hagyomány fenntartásának szándéka – mégis megmentik.)

A kávéházi kultúrához hozzátartozik, hogy itt fél napokat is el lehet üldögélni egyetlen kávé mellett (amelyhez a kis tálcán mindig jár egy pohár víz is). A pincérek nem tesznek megjegyzést, nem próbálják kiutálni a vendéget. Bécsben sok a magányos, egyedül élő ember, nekik a kávéházi lét akkor is társadalmi életet jelent, ha a pincéren kívül egy szót sem váltanak senkivel. Mások viszont törzshelyükre szervezik baráti találkozóikat: nem kell otthon ugrálni a vendégnek, és főleg elmarad az izgalom, hogy mikor megy már el. Ha jön a következő beszélgetőpartner, akkor ez magától értetődő, de mi sem könnyebb, mint halk sikollyal ránézni az órára (így elszaladt az idő?), és jelezni, hogy mennünk kell. A bécsieknek ez nagyon is megfelel: a morzsákat más takarítja el, ráadásul itt még a viszonylag közeli barátok is maguk állják saját fogyasztásuk számláját, a pincér hozzá van szokva, hogy külön fizetnek. Délutánonként megszokott kép a traccsoló idős hölgyek társasága; a sakkozók, kártyázók olyan kávéházhoz kötődnek, ahol külön termekben játszhatnak.

A Café Central belső tere

Hasznos tudni, kit hol találunk. A Városházán (Rathaus) dolgozók az árkádok alatti Sluka-t kedvelik, a Josefstadt művészei a Café Eiles-ben találkoznak, a Burgtheater-belieknek a szomszédos Landtmann a kézenfekvő. A különtermekben nem ritka a sajtóértekezlet, a bokszokban pedig gyakran ülnek újságírók interjúalanyokkal. Az ilyen hivatalos programok időpontja inkább a délelőtt – mesés a sokféle reggeli, ami közül választhat a vendég, és a sajtótájékoztatókon felszolgált snackek ugyanilyen színvonalasak.

A művészeknek több törzshelyük van, ők szívesen követik a nagy elődöket. A Naschmarkt környékén az építészeti emlékek jó része Otto Wagnert idézi, és persze az itteni kávéházakban annak idején otthon voltak (éltek, alkottak) a Jugendstíl nagy nevei is. Talán a maiak tőlük várnak ihletet, amikor az eredeti állapotukban helyreállított Café Sperlbe, vagy az Adolf Looas által tervezett Museum kávézóba ülnek be. A Schwarzenberg, a Ring első nagy kávéháza nem köthető ilyen konkrét körhöz, egyszerűen csak gyönyörű és kellemes. De nemcsak a külcsín számít: a Graben egyik mellékutcájában a Hawelka – amelyet immár a család negyedik generációja üzemeltet – inkább lepukkantnak tűnik, talán ezért kedvelik a belvárosi bohémek. E patina megőrzése lehetett a tét, amikor pár éve úgy tűnt, a legfiatalabb örökös nem viszi tovább az üzletet.  Egész Bécs felbolydult a bezárás veszélyének hallatán, és nagy volt a megkönnyebbülés, amikor végül minden maradt a régiben.

A hagyomány tisztelete abban is megnyilvánul, hogy a nevet akkor is megőrzik, ha már ki tudja, hányadik tulajdonos vette át a helyet. Persze errefelé másképpen bánnak a történelemmel, amelynek bizony része a kávéházi kultúra is. Az első bécsi kávéházat 1683-ban, Bécs második török ostroma idején egy lengyel tolmács, Georg Franz Kolschitzky nyitotta meg. (A sors iróniája, hogy a róla elnevezett negyedik kerületi utcában egyetlen igazi kávéház sincs.) Nem volt egyszerű dolga: a megfelelő engedélyek beszerzésekor a hatóság előzmény hiányában nem is értette, mit akar és miért. Kolschitzky tolmácsi munkája miatt szabadon közlekedett a törökök táborában is, és ott egyre-másra a fekete lét vidáman szürcsölgető csoportokba ütközött. Gondolta, ez nem lehet rossz szokás. Mellesleg a később elszaporodott bécsi kávéházakban honosították meg a szintén török ötletből – félhold mintára – formázott kiflit is.

A kávéház intézményét egy párszor már eltemették. Legutóbb a hetvenes években tűnt úgy, hogy ennek az életformának befellegzett, a vészes fogyás megállíthatatlan. Aztán 1980 táján mégis megkezdődött a feltámadás – és tart ma is.  Pedig nem mondható, hogy a konkurencia és a modern kor elkerüli az osztrák fővárost. Az egyre-másra betelepedő nemzetközi láncok azonban nem ártanak: a Starbucks egy sarokra a Sachertől ugyancsak megtelik, pedig itt nem is lehet rendelni a különleges bécsi kávéfajtákból. A 12 féle speciálisan bécsi kávé már a nevével is megzavarja a gyanútlan idegent. Kis barna, nagy barna, és a többi, lefordíthatatlan név, amely mind más-más keverési arányú tejes kávét jelent. Az idegen marad tehát a megbízható Melange-nál, vagy kér Capuccinót, amit itt Kapuzinernek neveznek.

Az oszrák kávé típusai (forrás: rauwolf-coffee.at)

Jelenleg valamivel több mint ezer kávéház van Bécsben. Az elmúlt tíz évben nem sokkal csökkent a számuk. Bár a konkurenciától nem kell félni, a helyzet mégsem rózsás. A teljes ausztriai vendéglátáshoz hasonlóan a kávéházak is munkaerőhiánnyal küzdenek. Belvárosi neves létesítmények kénytelenek félgőzzel működni, mert nincs elég pincér. A dolgozók közül sokan a járvány idején a nagyvonalú állami támogatás ellenére más állást találtak, és ma már nem találják vonzónak a néha napi 12 órás munkaidőt, a fárasztó rohangálást a tálcákkal. Pedig rajtuk is múlik a legendás kávéházi kultúra megóvása.

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 5 / 5. Szavazatok száma: 2

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.