Egy délután Yves Montand-nal

Yves Montand és Marilyn Monroe 1960-ban

Tardos János

Ez nem egy mai történet. A legrosszabb talán az benne, hogy a szereplői – egy kivételével – mind halottak. Az az egy kivétel próbál most, kissé dadogósan, visszaemlékezni egyes részletekre.

Először is ott van Saint-Paul-de-Vence. Ne tessék megkérdezni, miért írják a franciák a faluneveket ilyen elsőre haszontalannak tűnő kis kötőjelekkel, mert akkor be kell majd vallanom, hogy csak találgatni tudok: talán a postaszolgálat ezzel a módszerrel kívánta hangsúlyozni, hogy akárhány tagból is álljon a falu neve, az akkor is csak egy marad, ne tessék ketté- vagy háromfelé szakítani azt a levelet, hanem arra az egy bizonyos helyre egy darabban kézbesítsék, mert.

De ez tulajdonképpen mellékszál volt, kár, hogy nem betűre vagy szótagszámra fizetnek, mint Hemingwayt a The New York Times, bár az sem tegnap volt. (Őt a szavak száma szerint díjazták, de ne vesszünk el a haszontalan részletekben.)

Saint-Paul-de-Vence hírét, mint afféle műveletlen, Kelet-Európából szalajtott friss disszidens, először a párizsi metrón hallottam, méghozzá Nagy Bálinttól, aki épp oda készült, hogy ott Rajk Lászlóval építsenek valami kis izét, pavilont vagy mit (van erre egy építőművészeti szakszó, kívánságra majd utánanézek), méghozzá Károlyi Mihályné Andrássy Katinkának. Nem tudom, hányban volt ez, valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek elején, ha az olvasók felháborodottan beírnak, majd pontosítom ezt is.  (Írásom időpontjában Nagy Bálint még élt, most, pár nappal később, közvetlenül a megjelenés előtt eljutott hozzám a szomorú halálhíre. Nyugodjon békében, nagyon szerethető ember volt.)

Aztán Rajkkal is összefutottam párszor, amikor odafelé ment, meg amikor onnan haza, de ez is mellékszál.

Később olvastam arról is, hogy amikor Picasso megunta vagy megutálta Párizst, elvetődött Saint-Paul-de-Vence-ba is, és ott más művészekkel együtt csináltak valamit vagy nem, ez már kikopott az agyamból. Külön kérésre ennek is utánanézhetek, bár nem ígérhetek semmi konkrétumot.

Harmadszorra már személyesen is megjelentem ebben a Nizzától felfelé, az Alpok felé található kis településen, nyaralóhelyen, művésztanyán, e festői környezetben. Az úgy volt, hogy egy téli nyaralás során meglátogattuk ott apámmal Yves Montand-t, aki a Három Gerlében vagy miben szállt meg, egy kábé olyan drága helyen, hogy még minket is beengedtek egy rövid időre, mert annyira előkelőek, hogy elsőre nem dobnak ki mindenkit, csak amikor kiderül, hogy az elhanyagolt külső nem egy inkognitóban érkezett maláj milliomosfiút, hanem egy (átmenetileg) munkanélküli számítógépes reklámtervezőt takar. (Közben utánanéztem: a hely neve Aranygalamb, szóval majdnem eltaláltam.)

A Colombe d’Or bejárata (Fotó: simplylauren)

Hogy miért nyaraltunk apámmal télen a francia Riviérán (amit időnként Côte d’Azurnek is nevez a szakirodalom)? Nos, ezt könnyű megválaszolni. Az úgy volt, hogy már évek óta ugyanannál a puteaux-i reklám- és fotóügynökségnél dolgoztam, jól is kerestem, de átláttam, hogy náluk elérkeztem arra a szintre, ahonnan előrébb már nemigen juthatok. A tördelők és tipográfiai tervezők derékhadához tartoztam, az ottani és akkori legmagasabb fizetési osztályba. Főnök nem akartam lenni, művészeti vezetőnek meg művészeket alkalmaztak. Kapóra jött, hogy valami átmeneti leépítés készülődött, és ilyenkor a legutolsóként érkezettől válnak meg – csakhogy ő egy terhes kollegina volt, ráadásul a főnöknőnk húga. A tulajdonos mélységes humanizmusától vezérelve megkérdezett minket, hogy ki lenne az, aki egy kisebb, de mégis csinos összegért, olyan három-négyhavi bérért feláldozná magát?

Ebből aztán tellett TGV-re, Côte d’Azurre, és egy végletekig lerohadt Renault 16-os kibérlésére valamelyik koszhadt marseille-i garázsból. Csak azért nem írom ide, hogy a tulaj és alkalmazottai mind áttelepült algériai arabok voltak, mert még a látszatát is el szeretném kerülni, hogy bármely népcsoporttal szemben előítéleteim lennének. A kocsi különben is kibírta a két hetet, bár csak Allah tudja, hogyan és miért.

Nem a Negrescóban szálltunk meg, az már szentigaz, hanem gyermekkori nyaralásaink egyik kedvenc színhelyén, Ramatuelle-ben, ami egy falu Saint-Tropez közelében, de fent egy hegyen, és a kétszintes kis garzonunk ablakából-erkélyéből körbe-körbe tengert láttunk meg kabócamezőket, illetve a lenti parkolót, mert a szűk, kanyargós középkori utcákba nem férnek be az autók. (A The New York Timesnak írok majd bővebben is Ramatuelle-ről, ha nagy a szószám, nem fáj fejem.)

Akkor ott töltöttük édes kettesben a karácsonyt, nem is tudom, volt-e ilyen azelőtt – azután már nem, mert arra biztosan emlékeznék.

Aztán össze-vissza végigautóztuk a Riviérát Fréjustől Saint-Maxime-ig és Cannes-tól Nizzán át Monacóig, talán még lecsorogtunk Mentonba is, mert nem bírtunk betelni a 18 fokos mediterrán tél általam most először megtapasztalt csodáival, beleértve persze a Pastist, a bouillabaisse-t, a mérhetetlen tengeri herkentyűket meg a rengeteg Bastos Bleut. (Ez olyan, mint a Gauloises, csak sokkal finomabb, és ezért azóta már nem is gyártják.)

És akkor apámnak Nizzában, az angolkisasszonyok sétányán, vagyis a Promenade des Anglaises-en (lehet, hogy ide is kellettek volna kötőjelek) eszébe jutott, hogy van neki egy haverja Saint-Paul-de-Vence-ban, ami nincs messzebb olyan húsz kilométernél, ugorjunk fel, nézzük meg, tényleg ott van-e.

Erről eszembe jut, hogy ez valamikor talán 1984 végén lehetett, de legkésőbb 1985 decemberében, mert 1986-ban adták ki azt a magyar 1956-ról szóló visszaemlékezés-kötetet, amelyhez apám Yves Montand-nal közösen írt egy előszó-interjút. Szóval ezért voltak olyan jóban, mert Párizsban össze-öszeülögettek, hogy a művüket tető alá hozzák.

Saint-Paul-de-Vence (fotó: Wikiwoyage)

Apámnak annyi köze volt 56-hoz, hogy utána másfél évre lecsukták, Yves Montand-nak meg annyi, hogy 1957-ben a feleségével, Simone Signoret-val Moszkvában jártak, ott Hruscsov igencsak barátságosan fogadta őket, majd hazafelé átutaztak Budapesten is.

Amikor négy hónapos koncertkörútjuk végén visszaindultak Párizsba, a Ferihegyi repülőtéren odalépett hozzájuk Berthe, apám első, osztrák származású felesége, akivel 1944 előtt együtt bujkáltak a németek elől Cannes-ban és Lyonban. Ott és akkor, vagyis 1957 márciusában Berthe arra kérte a francia színészházaspár tagjait, hogy értesítsék apám régi, öreg, kommunista pártfogóját, Aragont: járjon közbe Moszkvában, hogy ezt a kiváló ifjú baloldali írót (mármint az apámat) engedjék már ki abból a szörnyű börtönből, és semmiképp se akasszák fel, mert jó kommunista.

A vicces az, hogy Montand-ék hazaérkezve szerét is ejtették, hogy szóljanak erről Aragonnak, mint ahogy azt jóval később Simone Signoret meg is írta az önéletrajzában (Már a nosztalgia sem a régi…). Persze, hogy Aragon mit tett vagy mit nem, arról nem szól a fáma. Signoret szerint öregkorára elgyávult, megalkuvó lett, persze mindez csak találgatás, pletyka. Mindenesetre apámat nem akasztották fel, ezért is autózhattunk aznap fel Saint-Paul-de-Vence-ba.

Én leparkoltam a főtéren, ahol szomjunkat oltandó rögtön be is tértünk a Café de la Place nevű műintézménybe, majd a teraszon ülve pohár világos sörünk fölött szemügyre vettük a kora délutáni boule-ozókat. (Ezt a népi játékot nagyképűen mondják pétanque-nak is, de mi boule-nak ismertük, bár lehet, hogy Pierre de Coubertin báró ezt meg túl póriasnak találta volna.)

Kiabáltak, dobáltak, vasgolyót törölgettek ott mindenféle népek, öregebb is, fiatalabb, életerősebb is, de Yves Montand-nak hírét-hamvát sem láttuk. Apám szerint biztosan sziesztázik, méghozzá talán a Colombe d’Or valamelyik árnyas, tengerre néző lakosztályában, mert hogy mindig ott szoktak étkezni meg megszállni, még mindig apám szerint, aki már jó ideje barátkozott akkor Signoret-val, többször is járt a vidéki, normandiai udvarházában vagy kastélyocskájában vagy mi volt az, és ott nosztalgiázgattak meg pletykáltak mindenféle sznob dologról, miközben sok viszki fogyott.

Fotó: Wikimedia

Hát, én a Colombe d’Ort megnézném közelebbről is – gondoltam, és be is oldalogtam, mint egy eltévedt amerikai milliomos, de a főpincér szólt, hogy ebédidő és az ötórai tea között zárva tartanak, és ha enyém az az aranyszínű Bugatti, álljak vele arrébb, mert a kukásautó nem bír tőlem befarolni az udvarba.

Aztán Yves Montand kialudta magát vagy valamilyen más okból lejött a gyönyörű kis szálloda előtti elég hétköznapi térre, beállt boule-ozni, és vidáman odaintette apámat is, hogy lássák végre ezek a bugris falusi népek, hogyan dobja el a vasgolyót egy rendes párizsi író. Én ezt mondjuk addig is pontosan tudtam, nekem nem volt nagy meglepetés: csálén, ügyetlenül, kis híja volt, hogy közben balesetet nem szenvedett. De apámmal ellentétben Montand a boule-ban is profi volt, ugyanúgy kurjongatott felszabadultan, mint a földművesek és egyéb kétes falusi egzisztenciák.

Persze neki könnyű, szegény sorból származott, gyerekkorától Marseille-ben vasgolyózott a poros, lepukkant tereken, ott ragadt rá a déli akcentusú francia – mert otthon akkor még olaszul beszéltek.

Persze 1984-ben vagy legkésőbb 85-ben nem volt még mobiltelefon, és bár lehet, hogy volt nálam valami ócska boxgép, de úgysem akartam volna tapintatlanul Yves Montand képébe kattintani. Így is lejattoltunk, és kérdezett udvariasan, hogy hogy ityeg a figyeg, de aztán már sokat nem szaporítottuk a szót, mint Hemingway a The New York Timesnak küldött távirataiban. Én megtiszteltetve éreztem így is magam, és gondoltam, hogy legfeljebb majd megírom ezt az egészet a viszont.hu-nak, ha kiforogja magát addigra az idő.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!