Popper-történetek: A Mama

Popper Gábor

Mint minden csütörtökön, délután hat körül befejezte a rendelést. Ideje volt indulnia az anyjához. Minden csütörtök este nála vacsorázott. Gyakran a fia is eljött, aminek mindig nagyon örült, mert sajnos elég ritkán találkoztak. Péter nem sokkal fél nyolc előtt parkolt le az újlipótvárosi ház előtt.

–  Hogy vagy, mama? – nyomott egy puszit anyja arcára beljebb menve a hallon át a szobába.

– Nem túl jól, fiam. Valahogy gyengének érzem magam és kapar a torkom. Beszélni is csak halkan tudok.

– Biztos megfáztál, nincs valami nagy meleg nálad – Péter a szobahőmérőhöz lépett, alig 20 fokot mutatott.

– Mama, miért spórolsz a fűtésen? – kérdezte szemrehányóan.

– Nem fázom, fiam.

Már feladta, hogy vitatkozzon vele. Azért jól megvoltak egymással. Anyjának fia és unokája volt az egyetlen családi kapocs az életében. Kedvenc testvére, Jenő, pár éve halt meg Svédországban. Mindig elmosolyodott, ha eszébe jutott a már családi anekdotává alakult ígérete: ahányszor látogatóba jött Magyarországra, mindig félrevonta és bizalmasan azt mondta: Bogyácska (ez volt a családi beceneve), neked külön félretettem egy nagy összeget öregkorodra, semmilyen anyagi gondod nem lesz, ne aggódj! Bogyácska igen hálás volt nagylelkű testvérének és derűsen nézett az öregedés elé. Az ígért apanázs azonban folyamatos késében volt, így aztán 80 éves korában odafordult a fiához:

– Mondd, Péterkém, szerinted mikor kezdődik az én öregkorom?

– Ülj le, mama! A közérzeted is rossz?

– Olyan semmilyen.

Teát töltött mindkettőjüknek, bele is kortyoltak, de anyja fintorogva tette le a csészét.

– Nem ízlik? – kérdezte Péter.

– De. Csak fáj, ha iszom.

– Biztos be van gyulladva a torkod. Hívjam ki Gábort?

Gábor Péter gyerekkori barátja volt, igen jó nevű fül-orr-gégész.

– Hát, nem bánnám. – felelte meglepő beleegyezéssel az anyja.

Péter a telefonhoz lépett és fejből tárcsázta barátja számát. Gábor arra kérte, vigye be az anyját másnap a klinikára, ott sokkal alaposabban ki tudja vizsgálni.

Másnap időben ott voltak. Megbeszélték az elvégzendő vizsgálatokat, és Gábor útjára bocsátotta Pétert, mert bizony néhány órára szüksége volt. Mire visszaért, már mindketten a szobában ültek és éppen teáztak.

Na, mi újság? – ült le hozzájuk.

– Készen vagyunk – felelte kitérőleg Gábor. – Felírtam néhány dolgot, ezeket váltsátok ki, és pár nap múlva meglátjuk a hatást.

Péter évtizedek óta ismerte barátját, érezte hangjában a hamisságot.

– Persze, rendben. És köszönöm!

– Ne viccelj! – megölelték egymást, miközben Gábor odasúgta:

– Gyere vissza!

Péter hazavitte anyját, betelefonált a munkahelyére, hogy aznap ne várják, és visszaautózott a fül-orr-gége klinikára.

Gábor már várta, leültek egymással szemben a fotelekbe és rágyújtottak.

– Péter, mi mindig őszinték voltunk egymáshoz, most se lesz másképp – kezdte Gábor. – Édesanyádnak gégerákja van. Elég előrehaladott stádiumban, sajnos.

Péter megkövülten ült. Azt gondolta, hogy nem torokgyulladása van anyjának, de erre nem számított.

– Mégis, mennyire súlyos? – kérdezte

– Nagyon – felelte egyszerűen Gábor. –  Nem áltatlak: a legrosszabb időszak következik: egyre nehezebben tud majd nyelni, beszélni, sőt, levegőt venni. Hamarosan gégemetszést kell alkalmaznunk, kanült betenni. És az már bent is marad.

– Értem. Tudom, hülye a kérdés: mennyi ideje lehet?

– Nem tudom. Nem bocsátkoznék jóslásba, ha a véleményemet kérdezed, pár hetet gondolok. Nem engedem már haza. – tette hozzá, felelve Péter ki nem mondott kérdésére.

– Rendben. Én miben tudok segíteni?

– Legyél minél többet mellette. A főorvosi szobát kapja, akkor jössz be, amikor akarsz, éjjel-nappal. Hozz sok folyadékot, amit szeret, mert a darabos ételek hamarosan nehézséget fognak okozni. Folyamatosan konzultálunk.

Felálltak, Gábor együttérzően megölelte szemmel láthatóan megrendült barátját.

– Tudom, hogy nehéz. De gondolj bele, neki milyen nehéz lehet!

– Pontosan erre gondolok. Nem szeretném, ha feleslegesen sokat szenvedne. Tudod, hogy értem.

– Tudom. Amit megtehetek, meg fogok tenni, ígérem!

– Köszönöm. Megmondjam neki?

– Ezt rád bízom. De, ha nem muszáj, még ne – tanácsolta Gábor.

Fotó: Ihor Malytsky/Unsplash

Egy hét telt el a diagnózis óta. Anyja berendezkedett, úgy tudta, alaposabb kivizsgálás szükséges. Fia naponta többször beugrott hozzá, az unoka, Gabi is minden nap meglátogatta. A hétvégén Péter későn ért be a kórházba. Anyját jókedvűnek találta, szívószállal narancslevet ivott, a takaróján számos képeslap hevert. Mikor leült az ágy mellé állított székre, anyja letette az üdítős dobozt, ültében szembe fordult fiával és lassú mozdulattal rákulcsolta a kezét az övére.

– Péter, kérlek, most az egyszer beszélgessünk őszintén – kezdte.

– Rendben – felelte anyja szemébe nézve.

– Péter, én remekül tudok olvasni az emberek arcáról. Kérlek, ne hazudjatok tovább nekem! Ugye, nagy a baj?

– Igen, anyám – mondta megadóan.

– Mennyire? 10-es skálán?

– Tíz.

– Értem. Mi a valódi diagnózis? – kérdezte tárgyilagosan az anyja.

– Gégerákod van, anyám. Gábor őszintén megmondta, nem tudnak segíteni.

– Semmi esély?

– Azt mondta, mindig van egy kis remény, de….

– Péter, erre nincs időm!

– Semmi esély.

– Mennyi van hátra?

– Pár hét talán.

– Nos, rendben. Akkor lenne néhány kérésem.

– Hallgatlak.

– Kérlek, próbáld meg elintézni, hogy ne kelljen sokáig szenvednem! Tudod, hogy nem bírom a fájdalmat. Emberként szeretném befejezni, nem fikuszként. Azt gondolom, aki tisztességesen élt, mint én, annak joga van eldönteni a befejezést is. Gábor biztos meg tudja valahogy oldani.

– Megígérem.

– Más: addig gyertek be hozzám, amíg ezt jó szívvel, borzadás nélkül meg tudjátok tenni. Az utolsó: Viktor mellé temessetek, kérlek, tudod, hogy hármas sírhelyet vettünk apáddal a Kozma utcában. Látod, fiam, rád is gondoltunk – tette hozzá gyilkos humorral.

– Rendben, mama.

– Köszönöm! – az anyja elengedte a kezét.

 – Most menj, kérlek, szeretnék egy kicsit gondolkodni!

Péter nagyot sóhajtva homlokon csókolta anyját és megkereste a barátját.

Újabb egy hét telt el, amikor késő este csörgött a telefonja. Gábor volt.

– Nincs jó hírem. Sajnos ma be kellett tenni a kanült, mert különben megfulladt volna édesanyád. Most, amíg meg nem szokja a használatát, nem fog tudni beszélni, és hát a táplálék bevitele is macerásabb lesz. Ugye, nem kell részleteznem?

– Nem – mondta elszoruló szívvel. – Meddig tarthat még?

– Már nem soká. Ne aggódj, nem hagyom feleslegesen szenvedni. Vittem be neki egy jegyzetfüzetet, tollat, mert csak írásban tud kommunikálni.

– Nagyon köszönöm! Már indulok is be.

– Nincs mit. Ha végeztél, nézz be hozzám!

Péter csendesen ült az ágy mellett. A jegyzetfüzetben elcsúszott szavak voltak, mintha valaki gyorsírással akart volna lejegyezni mondatokat, de állandóan meglökték volna a kezét. Lehunyt szemmel feküdt, sápadt volt, ajka vértelen. Péter ezt már ismerte: a végső út eleje. Anyja hirtelen kinyitotta a szemét és a jegyzetfüzet után nyúlt. A kezébe adta, és megtámasztotta anyja hátát, hogy kényelmesebben tudjon írni. Látta, hogy alig van erő a kezében, ezért születtek az olvashatatlan firkák. Most összeszedte minden erejét, és gyerekes vonalakkal leírta: Elég volt be akarom fejezni!  Péter sóhajtva kitépte az oldalt a jegyzetfüzetből. Anyja szeme már újra csukva volt, a kanülön át kicsit hörögve szedte a levegőt. A fia rátette kezét a homlokára: „Baruch dayan hameemet!” – suttogta. Lassan felállt, megkereste Gábort és szó nélkül átadta neki a kitépett lapot.  Barátja bólintott. Péter a vállára borította felöltőjét és kisétált a kórház kapuján. Egy pillanatra felnézett anyja szobájának az ablakára. A halványkék éjszakai lámpa megvilágította az orvos sziluettjét. Aztán hirtelen sötét lett.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!