Hemingway macskája

Fotók: Tardos János

Tardos János

Az író ember munkája rendkívül nehéz, talán az olajkutatóéhoz bírnám hasonlítani. Én is már hetek óta végzek próbafúrásokat a múltamban, hátha felfreccsen valami színtiszta, megírásra érdemes sztori, amelyben a régvolt pálmafák és őshüllők mára átlényegültek valami sokkal nemesebbé, hogy én is, olvasóim is szórakozva okulhassunk belőle.

Ilyenkor van az embernek valamiféle terve, hogy aszongya itt érdemes fúrni, a múltnak ebben a színes kis darabjában, hogyha netán úgy adódna, hogy valami régi történetre bukkanok, azt utána rögtön el is adhatnám szélesvásznú megfilmesítésre Hollywoodba, és attól kezdve csak ülök kényelmesen egy bazi nagy, bambuszból fonott karosszékben, jéghideg színes koktélokat szürcsölök, és közben egyre csak ömlik a pénz.

Pontosan ilyen jellegűnek gondoltam az alábbi mesét is, és be kell vallanom, csak rajtam múlott, hogy végül ilyen laposra, totálisan tanulság nélkülire sikeredett. De most már mindegy, úgy vagyok vele, mint Móricka a kanárijával: az olvasó eszi, nem eszi, ma nem kap mást.

Sloppy Joe’s

Lehettem vagy elsős gimnazista, amikor – a korszellemnek megfelelően – még nem volt iPadem, Kindlém, laptopom, ezért úgynevezett könyveket olvastam, papírra ólomalapú festékkel egymás mellé nyomott betűket, majd egyszer részletesen elmesélem, hogyan is nézett ez ki. Arra már nem emlékszem, miként került a kezembe éppen az Akiért a harang szól, talán akkoriban jött ki a Modern könyvtár sorozatban, talán a fejemre esett anyám könyvespolcáról, de a lényeg az, hogy egy éjszaka alatt a végére jártam. Nagyon tetszett, és hosszú távon is megragadt bennem, hogy valami spanyolokról szólt.

Akkoriban már újságíró akartam lenni, mert benőtt annyira a fejem lágya, hogy tudjam, ha csak egy mód van rá, nem szeretnék minden nap hajnalban kelni, álmosan leereszkedni valami kénköves bányába, és este holtfáradtan, koromfekete körmökkel ágyba esni. Ráadásul a szűkre szabott kádárista rendszerben utazni is vágytam: Kubába, Dél-Afrikába, Spanyol- és Franciaországba, Havannába, Floridába, normandiai partraszállásba. Nem lettem ugyan Hemingway-fan, nem ő volt a példaképem, mint ahogy mondjuk első általánosban Alekszej Mereszjev, az Egy igaz ember, akinek a vadászgépét a fasiszták lelőtték, de ő visszakúszott a tajgán át, és láb nélkül is visszaült az La–5-ösbe, és szétlőtte őket. Én ugyanis addigra már két lábbal a valóság talaján álltam.

Később olvastam arról is, hogy a Nobel-díjas szerző eleinte nem is nagyon tudott írni, kereste a saját stílusát, az önkifejezés egyedi módjait, és tapasztalatszerzés okán ifjú fejjel Párizsba utazott, hogy ott olvasni és írni tanuljon a nála egyelőre még okosabb, tehetségesebb elődeitől.

Ez valójában nekem sem lett volna ellenemre. Mint ahogy arra is volt tervem, hogy mire költsem a Nobel-díj összegét, ha netán majd megjön az eszük a svéd vagy norvég királyoknak, és végre nekem ítélik. De legrosszabb esetben is elnyerhetném makaó nevű tiltott hazárdjátékon Oslo és Marseille között.

De ne ugorjunk ennyire előre! Először ugyanis elvégeztem az első gimnáziumot, azután a másodikat is (bár matekból rezgett a léc), utána meg kimentem Párizsba.

Esetleg majd egyszer elmesélem azt is, hogy milyen volt 16 évesen, második gimnazistaként, kocabagósként és kezdő francia nyelvtanulóként, jogosítvány nélküli Massif Central-beli falusi dösövó-sofőrként két hónapot Párizsban, Normandiában és Dél-Franciaországban eltölteni. Most maradjunk csak annyiban, hogy hozzá bírtam volna szokni.  

Bár apám, lelkesedésemet és sóvárgó tekintetemet látva felvetette, hogy beírathatna valami vidéki bentlakásos lycée-be, és valahogy megpróbálná kiköhögni a tandíjat is, akkor még nem mertem disszidálni, mert pontosan tudtam, hogy anyám erre rögtön összehívatná az ENSZ Biztonsági Tanácsát és szégyenszemre fülönfogva, katonazene hangjai mellett hazavitetne Kádár- és Brezsnyev-földre. Így aztán kicsit csalódottan, de önkéntesen visszadugtam a fejem az elkényeztetett budai gimnazisták szürke, hétköznapi életének jármába.

Hemingway háza

Teltek-múltak az évek, próbálkoztam tanulással is, írással is, éltem Budapesten és Párizsban, de csak nem akart összejönni a Nobel-díj, és nem keresett meg a Toronto Star sem, hogy tudósítsam őket szavanként vagy horribile dictu betűnként, a space-eket is beleértve 4 dollárért a párizsi éjszakai életről vagy valami izgalmas hadieseményről, ami a világ egy eldugott, de rettentő izgalmas helyszínén játszódik.

Amikor azután vagy negyven évvel az első Hemingway-olvasóélményem után már-már feladtam volna ifjúkorom nagyralátó vágyait, úgy hozta a sors, hogy egy megfáradt autóbuszos idegenvezető egyszer csak felajánlotta: pár dollárért belevisz minket, engem meg az akkori barátnőmet a havannai éjszakai élet sűrűjébe, beleértve a Hemingway-kocsmát is. Hát hogyne csaptam volna szinte gondolkodás nélkül a tenyerébe!

De szép is lenne, ha már akkor is lett volna Facebook, és most előkaparnám az archívumból az aznap éjszaka készült kissé homályos, de gyönyörűen elmosódott színekkel csíkozott művészi fotóimat! Ha voltak is ilyenek, már csak agyam egy eldugott, berozsdált polcán pihennek porosan. Ezzel együtt is, annak a havannai éjszakának az elvarázsolt hangulata nyomokban megmaradt. Az utcára kitett pianínón az összeverődött alkalmi bámészkodók előtt húszas évekbeli chicagói jazzt virtuózan zongorázó öregembertől kezdve a pincében próbáló zseniális beat-zenekarig, az étterem falán végigböngészett régi fotókig, azért sok akkori futó benyomás megmaradt. Végigettük-ittuk a szokásos Hemingway-turistavacsorát, aztán húsz dollárral a zsebében elégedetten hazaküldtük családjához az egykor még a szocialista Bulgáriát is megjárt, veterán párttag kubai idegenvezetőt.

Ami pedig minket illet, a hazafelé, a Nacional szállóba vezető andalgásunk közben még beverekedtük magunkat egy éjjeli, dugig tömött kávéház fedett teraszára, ahol egy alkalmilag összeverődött amerikai-kubai vegyes jam session-zenekar olyan jazz-rock improvizációkat nyomott, hogy azt talán még Floridában is hallani lehetett. Ha igen, akkor biztos vagyok benne, hogy erre egy percre ott is megállt az élet.

Azután megint eltelt egy kis idő, mondjuk tíz-tizenkét év, miközben a Nobel-díj is egyre csak távolodott. Hatvan éves koromban egyik pillanatról a másikra megszűnt a Toronto Star, akarom mondani a lepattant, városszéli munkahelyem. Pontosabban az enyhe olvasottságú szakmai havi magazin nagynehezen megmaradt, csak engem penderítettek ki belőle 15 hosszú év után, nyilván, mert túl sokat kerestem. Szerencsére ez a lehangoló hír véletlenül épp Amerikában ért, így bánatomban egy belföldi járattal Miami környékére repülhettem, ahonnan egy bérelt autóval Key Westre hajthattam.

Már régen ábrándoztam erről. Hogy egyszer végigautózom ezeket a kis, rengeteg híddal összekötött szigetecskéket, itt-ott megállok, rákot eszem, belenézek a Mexikói-öböl felett lusta latin trombitaszóló mellett lenyugvó napba, végigiszom Hemingway itteni törzshelyeit, és megnézem, hol, melyik villa teraszán simogatta azt az undok, kövér macskáját.

Így is lett.

Friss munkanélküliként, nagyképűbben szólva önérzetes önnyugdíjasként épp a megfelelő spleennel jártam végig a magamra kirótt program édes-bús lépcsőit. Szerencsére akkor már volt Facebook, így ócska telefon-fotókon megmaradtak szétszórt emlékképeim, s köztük Hemingway macskája, aki unottan nézegette a körmeit, míg mi lelkesen kattintgattunk rá a telefonunkkal.

Mára elég legyen ennyi a fjordokról.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!