Nádudvari történetek – Befogad és kitaszít a vidék

Fotó: Unsplash/Eugene Triguba

Popper Gábor

Nádudvar múltjára és jelenére visszatérve: az ott élők bizony visszasírták –legalábbis mikor a történetünk játszódik, a 90-es évek végén -, a korábbi érát. Biztos munka volt a TSZ-ben, egyéb juttatásokkal is számolhattak, igazi jó közösség, ahogy elmesélték. Aztán csak a napszám maradt, nem túl sok pénzért. Sokaknak megélhetést biztosított a Nádudvari Élelmiszer Kft. Tej- és Húsüzeme is. Háztáji, persze, minden portán volt, csirkét, disznót szinte mindenki tartott. 

Az eddigi életemhez képest egy teljesen más világba csöppentem, de akkor pont ez kellett. Élveztem a kertet, a kutyákat, a jó levegőt, az esti csendet. Belső utazásra is tudtam indulni, mert akkor erre is szükségem volt, rendet kellett rakni a lelkemben.

Végül ez a kaland mégsem tartott sokáig, alig több, mint két és fél évig. Annak, hogy visszajöttünk Pestre, több oka is volt. Az első, a megélhetés. Ahogy írtam, Kelet-Magyarország nem gazdag terület, hitelből nem lehet üzleteket fenntartani. Hibáztunk is: amikor már sok volt, hogy hajnaltól késő estig a pult mögött álljon valamelyikünk, alkalmazottat szereztünk. Aztán megtanultuk egy életre, hogy csak magunkban bízzunk. Bárkit is alkalmaztunk, mindig melléfogtunk. Szép lassan lezüllött a kocsma, el-elmaradoztak a vendégek. 

A másik ok, hogy miután befejeztem belső utazásomat és tisztába raktam, amit kellett, azonnal hiányérzetem támadt: a barátok, család, színház, minden, ami egy értelmiségit Budapesthez köt. Persze, jöttek le a barátok, a fiaim is, anyám is, apám is, de hát, ez mégsem volt az igazi. Én is felmentem olykor Pestre, aztán egyre gyakrabban, feszültséget okozva ezzel otthon. 

A harmadik és talán legfontosabb ok az volt, hogy a vidék nem fogadott be. Nem az emberek, hanem maga a vidék. Elkezdett jelekkel figyelmeztetni, hogy semmi keresnivalóm nincs ott. Én, aki eléggé fogékony vagyok az ezotériára, kezdtem odafigyelni és komolyan venni ezeket a jeleket.

Életemben olyan sokszor nem voltam orvosnál, mint abban az időben. Kezdődött azzal, hogy egyik este, záráskor, ahogy lakatoltam le a kocsmaajtót, a faküszöbből egy bazi nagy és főleg vastag szálka állt be a hüvelykujjamba, a körmöm alá. Az hagyján, hogy annyira fájt; azt hittem, egeret szülök ott helyben – de nem jött ki. Indulás az ügyeletre. Az egyetlen orvosi rendelőben, szerencsére, mindig volt ügyeletes. Bebandukoltam, nem is kellett várakozni. Egy szemüveges, kopaszodó, kicsit illuminált állapotban lévő orvost találtam. Nekem azonnal Rejtő forgalmistája jutott az eszembe, aki a nemlétező vonatokat irányítja Igoriban, és a fügeborhoz csatlakozása van a rumnak. 

Kicsit aggódva nyújtottam oda a kezemet. A derék doktor bácsi rápillantott, hümmentett egyet, majd elővett egy csipeszt és mindenféle érzéstelenítés nélkül kirántotta a szálkát. Kis híján elájultam, már éppen tiltakozni akartam, de gondoltam, jobb, ha nem reklamálok, amíg vége nincs a kezelésnek. Merthogy pesti észjárással arra gondoltam, most jön a fertőtlenítés, némi fájdalomcsillapítás, bekötözés. Ehelyett a doki ledobta a csipeszt és láthatóan befejezte a velem való foglalkozást. Lüktetett és vérzett az ujjam, kegyetlenül fájt is, ültem türelmesen, hogy hátha….de vidéken voltunk, nem Pesten.

Rám nézett, mintha egy különös állatot látna, felhúzta a szemöldökét és megkérdezte igen kedvesen:

– Na, mi kell még?

– Nem tetszik lekezelni a sebet? – kérdeztem kicsit cincogva, mert még nem jött vissza a rendes hangom.

– Mit kéne csináljak?! – értetlenkedett. – Nyalogassa, majd rendbe jön!

Ez volt az első jel. Akkor még nem vettem figyelmeztetésnek, csak balszerencsének. De rövid időn belül jött a második.

Fotó: Unsplash/Gary Meulemans

Egyik nap elmentem biciklizni a környékre. A város határát elhagyva egy füves réten megálltam sétálni. Tíz lépés után estem bele egy elhagyott kútba, aminek kávája a felszínnel volt egy szintben, ráadásul benőtte a fű, észrevehetetlen volt. Mármint számomra, aki Troppauer Hümérként épp egy versen gondolkoztam. (Az ilyen ember ne menjen vidékre lakni, üljön egy kávéházban, ott nem lehet nagy baj.) Minden normális, földön járó ember észrevette volna és kikerüli. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy kitártam a karomat, így sikeresen megkapaszkodtam a kút szélében, és ahogy lógtam ott, éreztem, hogy a bal combommal valami nem stimmel. Senki nem járt persze arra, valahogy kitornáztam magam. A bal lábamat végighorzsoltam, de nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem rendesen. Visszamásztam a biciklire, és irány az orvosi rendelő. Persze, ugyanaz a dokibácsi volt, mint legutóbb. Csak rám nézett, intett, hogy vegyem le a nadrágomat – már, ami megmaradt belőle -, és feküdjek az ágyra. Odacammogott és végiglocsolta a lábam valami folyadékkal, ami úgy csípett, hogy majdnem lepedőt kellett alattam cserélni. Majd visszabaktatott az asztalához és leült, különösebb magyarázat nélkül. A múltkori kezelés után azt gondoltam, ezzel be is fejezte az orvoslást. De kifelé váratlanul még a kezembe nyomott egy receptet, amire egy meglepően jó kenőcsöt írt fel, néhány nap alatt nagyjából rendbe is jöttem.

Ekkor már elkezdtem gondolkozni: vajon ez nem figyelmeztetés volt, hogy legyek szíves elhúzni innen? Aztán elhessegettem a dolgot, és talán teljesen el is engedtem volna, ha két hétre rá bele nem lépek a saját udvaromon egy rozsdás szögbe, ami egy elfekvő lécből meredezett. Átszúrta a cipőmet és a talpamban állt meg. Újra az egérszülés gondolata merült fel bennem, miközben kirántottam – már kezdtem önálló lenni a sebesülések ellátásában –, de hát mégis, a biztonság kedvéért: irány az orvos. Mondanom sem kell, újra a régi barátom rendelt. Amikor meglátott, lassan felnézett a plafonra, megcsóválta néhányszor a fejét, feltette a szemüvegét és rápillantott a talpamra. Szokás szerint ráfújt valamit, ami megint csípett. Reméltem, hogy most nem a nyalogatást ajánlja: igaz, valamikor jógáztam, de ilyen mutatványt nem vállaltam volna. Ezt megúsztam, viszont elővett egy fecskendőt és intett, hogy toljam le a nadrágomat. Egy szép adag tetanuszt nyomott belém, az is csípett rendesen. Ezzel végeztünk is, hazavánszorogtam és leültem komolyan gondolkodni. Ez volt  a harmadik balesetem pár hónapon belül. Elhatároztam, hogy ha még egy előfordul, felvetem a visszavonulás gondolatát. Normális ember már megértette volna, hogy tűnés, de hát, én sosem voltam normális, így hát, a Sors úgy gondolta, hogy muszáj küldenie még egy figyelmeztetést.

A szögbe lépés után pár héttel vendégeket vártunk, és káposztát kellett gyalulni. Nekem addig még soha nem volt a kezemben káposztagyalu – és soha többet nem is lesz. Mondjuk, nem egy bonyolult szerkezet, a munka sem ördöngösség; kivéve, ha én csinálom. Fogalmam sincs, hogyan, valószínűleg újfent egész máshol járt a szellemem, lényeg, hogy emberesen legyalultam az ujjam. Nem is egyet, hármat. Gondoltam, most kéne elmenni bankot rabolni, hogy ujjlenyomatot nem hagynék, az biztos! Irány az orvosi rendelő, néhány imát elmormoltam útközben, nehogy a szokásos doki legyen ott. De persze, ő volt. Rám nézett, aztán a véres ujjaimra, két tenyerébe hajtotta a fejét, pár pillanatra úgy maradt. Aztán nagy meglepetésemre megszólított:

– Ugye, maga nem idevalósi?

– Nem, miből találta ki a doktor úr? – kérdeztem vissza.

Erre úgy nézett rám, mint egy elmebetegre.

– Nem magának való ez a hely, higgyen nekem! Menjen vissza oda, ahonnan jött!

Ellátta az ujjaimat, majd utamra engedett. Hazafelé eldöntöttem: megfogadom a tanácsát. Már csak azért is, mert ez volt a negyedik figyelmeztetés, amit a vidék küldött nekem, hogy nem fogadott be és nem is fog. Elmondtam otthon a gondolataimat és lám, meghallgatásra találtak. Két és fél év után visszajöttünk Budapestre, és azóta vidéken csak látogató vagyok. Imádok utazni, sok helyen jártam azóta is, de tiszteletben tartom a vidéket. Mindig megnyugtatom a tájat, amerre épp járok: csak átutazóban vagyok.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!