Adamik Zsolt

Senki se mondja, hogy a gasztronómia és a moziművészet között nincsen kapcsolat – mindkettő a zsigerekre hat, mind a kettő okozhat csömört, de kiválthatja azt is, ami az emberiséggel egyidős, avagy ősi ösztön: az éhséget. Íme: kedvenc filmjeink, amelyek fokozzák a nyálelválasztást!

Az Ételművész/ Burnt (2015)

Máris ellentmondunk magunknak: a Bradley Cooper által játszott akarnok, önző, senkiházi séf bármilyen szakmában lehetne ócska alak, csak ugye, egy bunkó lakatos talán kevésbé érdekli a plebszet, mint egy időről időre szakmailag óriásit villantó szakácsmester. Persze a magyar cím is szokásosan ferdítős – okos játék az élet- helyett ételművésznek hívni főhősünket, ám az eredeti Burnt a ki-, el- és odaégést mégiscsak jobban szimbolizálja. Itt tényleg nem csak a kaja kozmál – Cooper kitűnően hozza az idegösszeroppanás és a politoxikóma szélén egyensúlyozó, azonosulásra végképp alkalmatlan alakot, s eléri, hogy a végén mégiscsak együtt szenvedjünk Adam Jonesszal, illetve Adam Jonesért. Hogy aztán csak jöjjön az a csillag.

Finom.

A Séf / Chef (2014)

Nagyjából egy időben jött ki a Burnttel, mindkettő főszereplője egy saját magát kereső, kicsit útvesztőbe került menzafigura,. Ám a Jon Favreau által írt, rendezett és főszerepelt mozi hasonlatossága az előző versenyzővel ennyiben ki is merül. Ennél több élmény a konyhában még nem volt: életigenlés folyik itt, olyan gőzerővel, hogy mufurc, moslékon tartott kondérbubus legyen a talpán, aki nem mosolyogja végig ezt a habkönnyű 114 percet. Favreau nagy erénye, hogy még akkor sem rest az önironikus viccelődésre, amikor komoly témákról van szó – lásd például a gyereknevelés, a karrier és a párkapcsolat okozta napi sokkok –, s teszi mindezt a Marvel-istálló legnagyobb neveinek (Scarlett Johannson, Robert Downey Jr.) társaságában. Boldogságomat egy büfékocsiért!

Szindbád (1971)

Tegye fel a mancsát, aki azt gondolta, hogy Huszárik Zoltán remekműve kimarad a sorból! (Nem látom a kezeket.) A Szindbád megkerülhetetlen, átugorhatatlan, ha a csámcsogás és a celluloid kapcsolatáról van szó – olyan lenne nem beszélni róla, mint húslevesből kihagyni nemhogy a velős csontot, de mondjuk a húst magát. Pedig az élvezeti fronton a kaja , pontosabban: az étkezés, itt csupán egy jó negyed órányi réteg… de aki látta, az sose felejti el az aranysárgában úszó zsírszigeteket, a már említett velős csontot, a mustárok dicséretét, és a krúdyságot, a la naturelle.

Vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?

L’ecsó / Ratatouille (2007)

A Pixar híres arról, hogy amit letesz az asztalra, az általában igen ízesre sikeredik – ám a fene sem gondolta volna, hogy egy patkány (!) és a gasztronómia (!!) szoros kapcsolata is képes komolyabb moccanásokat előidézni az egyszeri film- és konyharajongó ízlelőbimbóiban. Pedig Brad Bird rendező megcsinálta a tutit. A sztorinak (ahogy a jó lecsónak is) nem is szaftja, egyenesen szottya van: utoljára ételt animációs filmben nem is tudjuk, mikor kívántunk meg. Talán a Tom és Jerry rib eye steakje lehetne még befutó, de azt is Remy ratatouille-jával fogyasztanánk. Főzni bárki tud – üzeni a mozi, s ebben benne van az is, hogy élni is.

Az élet ízei / The 100 Foot Journey (2014)

Persze, hogy jöhetnénk a Csokoládéval, de a gejlmérőnk ott épp egy centivel futotta túl a megengedett határt – milyen szerencse, hogy Lasse Hallström másik mozija is a kajálás körül mocorog! Helen Mirren mindenben telitalálat (és akkor itt most hozhatnánk egy újabb példát, lásd Peter Greenawaytól A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című opuszt, ám ott az utolsó fogás annyira bizarr és horror, hogy bárki torkán megakadna), francia étterem-tulajdonos matrónaként pedig, aki épp az indiai konyha és egy leendő zseni ellen foglal barikádot, egyenesen elsőrangú. A film után a „romantikus” megjegyzés található zsánerügyi meghatározásként, de ez a film csak annyira szerelmes, mint amennyire a currybe vagy a mustáros nyúlba szerelmesnek lehet lenni. Azaz nagyon.

Sushiálmok / Jiro Dreams of Sushi (2011)

81 percnyi dokumentumfilm egy szakácsról, aki egy metróaluljáróban működtet valami hodályt. Ugyan már, ki a fenét érdekel? Hát, minket! Mert mi tudjuk, hogy abban a metróaluljáróban egy három Michelin-csillagos bisztró található, és a nevezett „szakács”, azaz Jiro Ono készíti a legkirályabb sushit széles e világon. Ez már magában megérne egy órát és 21 percet az életünkből. Azonban a film nem csak erről szól. Munkaeszközök bemutatása ennyire gyönyörű tán még sohasem volt (sorok írója ennek a filmnek köszönheti azt a fura szokását, hogy ha tengerparton nyaral, elsőképp a halpiacot keresi fel), és a tanulság se semmi: ha azt hiszed, jó vagy valamiben, ideje továbbképezned magad!

Soul Kitchen (2009)

A németek igazán nem vádolhatók azzal, hogy csúcsgasztronómiát művelnének, azonban Faith Akin filmje bebizonyítja, hogy nekik is érik paradicsom a nap alatt. És ehhez nem kell más, mint egy görög tulaj, egy idegbeteg mesterszakács, egy sittes tesó és Gryllus Dorka. Ez az a mozi, ami azért nagyszerű, mert kedvenc főszakácsunk, Bayer Zsolt fő ideológiáját testesíti meg: egy hozzávalóból nem lesz pacal, s az ételben a multikulti igenis menő.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!