Kerényi Kata
Az első taktusok 1999. december 31-én csendültek fel Londonban, az utolsó hangok pedig 2999. december 31-én lesznek majd hallhatóak. A Longplayer egy egészen különleges zenei kompozíció: ezer évig tart eljátszani. Túlzás nélkül állítható, hogy ez minden idők legnagyobb művészeti projektje.
Kinek jut ilyesmi eszébe?
A Longplayer létrejöttét nehéz egy emberhez kötni. Bár Jem Finer fejlesztette és komponálta 1995 októbere és 1999 decembere között, valójában már a koncepció kidolgozása is csapatmunka volt, olyan neves szakemberek és művészek részvételével, mint Brian Eno zenész és vizuális művész, John Keiffer, a British Council zenei igazgatója, George Livingston tájépítész, Michael Morris, az Artangel művészeti ügynökség társrendezője, Joel Ryan digitális hangművész, Paul Shepheard építész és író, valamint David Toop író-zeneszerző. Finernek nem ez volt az első olyan munkája, amely egy önfenntartó projekt elvén alapul: Score For a Hole In the Ground címen van egy állandó zenei installációja egy kenti erdőben, ami talán előtanulmánynak tekinthető a Longplayerhez.
Alkotói szerint a Longplayer az idő megfoghatatlanságát és kiterjedtségét mutatja be zenei formában, és mindezt úgy teszi, hogy közben tulajdonképpen a saját életét éli. Nem egyszerűen egy zeneszámról van tehát szó: szinte egy önálló létforma, amely folyamatosan keresi a saját túlélési stratégiáját, emberi és mesterséges erőforrásokat használva.
A mű tibeti hangtálakra íródott. Ezek a hangszerek végtelenül egyszerűek, éppen emiatt akár ember, akár gép is játszhat rajtuk, és a frekvencia, amin rezegnek, nagyon pontosan reprodukálható rögzített formában is. Így a zenemű alapjai annyira stabilak, hogy várhatóan képes lesz alkalmazkodni technológiai és társadalmi környezetének előre nem látható változásaihoz, és nem kell megszakítani az ezer évre tervezett hangfolyamot a világ fejlődése miatt.
Az időtlenség hangjai
A Longplayert alkotói úgy komponálták meg, hogy zenéjének karaktere napról napra változik, és – bár ez az emberi élet korlátai miatt senki számára nem lesz követhető – évszázadról évszázadra is más és más lesz. Valahogy úgy működik, mint egy naprendszer, amelyen belül a bolygók ezerévenként csak egyszer veszik fel ugyanazt a pozíciót, és a közben eltelő idő alatt kiszámíthatóan, de folymatosan mozogva mindig máshogy helyezkednek el egymáshoz képest. Ugyanígy a Longplayer hangfolyama is az elejétől a végéig előre meghatározott: kiszámítható, hogyan változik, de egy ember számára egyben nem áttekinthető és befogadható.
Egy ilyen bonyolult rendszer csak úgy építhető fel és tartható fenn, ha nagyon egyszerű alapelemekből építkezik. A Longplayer titka, hogy minimális mennyiségű információt és anyagot használ fel, hogy ezekből a lehető legtöbb variációt hozza létre, mind hangzás, mind forma tekintetében. A tibeti hangtálak rezgése egymásra is hat, és ezt az eredeti koncepcióban pontosan nem lehetett kiszámítani, pláne nem ezer évre előre: ezért, bár a Longplayer partitúrája előre megírt, a hangzása minden pillanatban egyedi és nehezen kiszámítható – ebből a szempontból is úgy viselkedik tehát, mint egy élőlény.
Hogy működik?
Ahhoz, hogy egy ekkora léptékű mű megszülethessen, meg kellett várni a XX. század második felét – egyszerűen azért, mert korábban nem állt rendelkezésre a szükséges technológia. Jelenleg a Longplayert túlnyomórészt számítógépek adják elő, alkalmanként emberi zenészekkel kiegészítve. A kód egy Supercollider nevű programnyelven íródott, Macintosh és Linux operációs rendszereken fut. A most használt technológia természetesen hamar elavult lesz majd, ezért az alkotók figyeltek arra is, hogy a kész zenemű önmagában ne függjön semmilyen technikától: játszható elektronikusan és mechanikusan is, sőt, a kettő közti váltás sem jár a lejátszás megszakításával. Az alapkód hat zenésszel és 234 tibeti tállal számol, de a tálak és a zenészek is helyettesíthetőek számítógéppel.
Ilyen, amikor élő zenészek játsszák a Longplayert:
A Longplayer kompozíciója egyszerű és precíz szabályok hat rövid zeneműre alkalmazásának eredménye. A hat darab, húszperces dallamból egy-egy kétperces szakasz mindig egyszerre szólal meg. A program úgy választja ki és kombinálja ezeket a részeket, hogy egyetlen kombináció se ismétlődjön meg ezer évig. Ha ez az idő letelik majd, akkor a program visszatér a kezdőponthoz, és onnan kiindulva – hacsak meg nem akadályozzák benne – újrakezdi a teljes folyamatot. Az ezredforduló így egyszerre lesz a halál és az újjászületés pillanata a Longplayer számára, ami már önmagában is gyönyörű művészi szimbóluma az idő múlásának.
De ki lát ezer évre előre?
Ha a praktikus szempontokat nézzük, akad néhány nagyon kézenfekvő kérdés a Longplayer jövőjével kapcsolatban. Ki vagy mi fog rá vigyázni, miközben a világ teljesen megváltozik körülötte? Ki vállalja a gondozásáért a felelősséget évszázadokon át? Már a projekt kidolgozásának korai szakaszában világos volt, hogy ezt nem lehet egyénekre bízni. A sikerhez mindenképpen szükség lesz egy olyan szervezetre, amely képes felügyelni a Longplayer nyilvános műalkotásként való működését, és kellően stabil ahhoz, hogy ha változó tagokkal is, de végigkísérje az egész folyamatot. Így jött létre a Longplayer Trust, amelynek egyetlen célja, hogy a zenemű minél szélesebb közönség számára legyen elérhető mindaddig, amíg csak hallható. Sokféle szakember alkotja a csoportot: mérnökök, informatikusok, jogászok, képzőművészek, zenészek, építészek – így elvileg minden felmerülő kérdés és probléma megoldható.
A Longplayer Trust non-profit jótékonysági szervezet: ez teszi lehetővé a projekt hosszú távú finanszírozását. Folyamatosan fogad adományokat, az élő közvetítést is adomány fejében teszi elérhetővé, és időről-időre rendezvényeket szervez, ahol a Longplayer egy-egy szakaszát nézhetik-hallgathatják meg az érdeklődők. Ebben a formában, hacsak nem történik valami radikális változás, ez egy hosszú távon is fenntartható modellnek látszik – hiszen az adományokból élő és fejlődő szervezeteknek mélyen gyökerező hagyományai vannak az emberi kultúrában.
Ha minden a tervek szerint halad, a Longplayer utolsó hangjai akkor lesznek hallhatóak, amikor a 2999-es év 3000-be fordul. És hogy mi lesz utána? Ha nagyon nagy a közönségsiker, előforulhat, hogy visszatapsolják a művet, és akkor akár újra is lejátszhatják. A művészet végül is örök – és ezer év igazán semmi kis idő az örökkévalósághoz mérve.
Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!