Már ideérkezésünk estéjén fényes velkám fogadást rendeztek a tiszteletünkre az egyik legelőkelőbb szállodában, s a házigazdák képviseletében néhány percre feltűnt maga a bíboros is a gyönyörű vérvörös palástjában. Igaz, végül nem fogyasztott semmit, de csoportunk vezetőivel szélesen mosolyogva lejattolt, aztán a tolmácsa sajnálkozva kimentette, mondván, hogy szívesen maradnának még, de hát ugye a kötelesség.

Beállsz a sorba 2021-ben, s mire nagy lökdösődések közepette a kis házikóhoz jutsz, ahol az ablakhoz egészen meg kell hajtanod a fejed, hogy halld, mit mondanak, s amiben egy mérges, egyenruhás, lenövöttszőke nő ül, már a nyolcvanas években jársz. Közben ott ugrálnak körötted a géppisztolyos katonák, és kiabálnak – ez már a hetvenes évek.

Mi csak emigráltunk. Országhatáron belül. Mentettük, ami menthető volt még belőlünk, és szorítottuk magunkhoz a zsákban egy egykori életremény utolsó morzsáit. Egyszerűen csak futottunk az életünkért, el egészen a Bakonyig.