Aznap éjjel letartóztatták még Zelk Zoltánt, Háy Gyulát, Varga Domokost és Tóbiás Áront is. Mire én másnap reggel a félig üres lakásban felébredtem, már kivégezték Dudás Józsefet és Szabó Jánost (Szabó bácsit). Apámat aztán másfél éven keresztül szinte minden nap vártam a kertkapunál.

Néha elszégyellem magam, hogy milyen számító lettem, elhagytam spontán és hiteles énemet. Máskor meg úgy látom, ez a felnőtt viselkedés, kiábrándító és praktikus. Korábban, otthon nem tettem ilyet, azzal barátkoztam, akiben éreztem a szikrát, és csak akkor, amikor úgy hozta a kedvem.

Egy szemfüles újságíró ilyenkor nem sokáig nézi tovább bambán a lift körül úszkáló színes, trópusi halakat, hanem felhörpinti koktélját, és elgondolkodik azon, hogy most rögtön milyen tömegközlekedési eszközzel érhetne el leghamarább az Unter den Linden Brandenburgi Kapu felőli végében álló híres Adlon szállóba, ahol érzése szerint ez a bizonyos Hodorkovszkij megszállt, és különbenis a hotel halljából nyíló szivarszobában ilyen gyönyörű vajszínű, hatalmas szivarhamutartók várják őrizetlenül a szemfülesebb kelet-európai turisták látogatását.

Itt vagyok egy idegen országban, ahol eddig úgy érttettem meg magam, hogy a telefonomon futó gépi fordítót használtam. Oké, egyszer reggelire tükörtojás helyett pekingi kacsa érkezett, de a magyar–olasz–kínai fordítás során kicsit torzult az információ.

Nyelek egyet, az agyam zakatol. Kész-e már a halászlé? Ó, drága anyukám, miért neveltél le a hazugságról! És ha igen, miért nem differenciáltan, hogy azért néha, meg van az a helyzet, meg mentsd magad… Nem tudok hazudni. Be kell vallani: halászlé, az nincs. Tejszínes aszaltszilva-leves van.

Külföldre költözni úgy kell, hogy sokáig képzelődsz, milyen lenne ha. Forgatod fejedben a képeket, mint egy korty száraz vöröset a szádban. Eleinte nem konkrét a hely, vagyis nem egyetlen helyről álmodsz, hanem összerakod különálló darabokból, mint fantomképet a rendőrségi rajzoló.

Nagykanizsán idén nyáron, egészen pontosan augusztus 24-én tartották a helyi zsinagóga fennállásának 200. évfordulóját. Eredetileg erre az ünnepségre mentem egy rabbival, de visszafelé már egy hófehér kiscica is utazott a kocsiban, aminek  az volt az oka, hogy lehetetlenség volt otthagyni Nagykanizsán. Mármint nem a rabbit, hanem azt a macskát. Akit meglátni és megszeretni egyetlen pillanat műve volt.

Minden kézenfekvő, és a normalitás könnyedségével működik: kiteszed, megáll, dudál, cserél. Egy probléma azonban mégiscsak adódhat, mégpedig az időzítés. Mert mi van, ha épp gyilkolod a nyulat, fut föl a tej, megy ki a levegő a lopóból, fő le a kávé, tömöd a kacsát a szódás érkezésekor?