Az Én is voltam jávorfácska című könyv 1979-ben, még a szerző életében jelent meg először. Nagyanyámnak megvolt. Pontosan emlékszem, ahogyan lelopom a koloniál könyvespolcról a Filtol-füstös nappaliban. Lopnom kellett, mert nagymama kissé prűd volt, és úgy ítélte meg, ez a könyv korai nekem. Ha jól emlékszem, egy hétvége alatt befaltam, és nyilván nem értettem csomó mindent, de egy dolgot igen: ennek a számomra ismeretlen hölgynek megadatott mindaz, amivel addig kizárólag mesékben találkoztam.

A nyolcvanas hölgy – húsz évet simán letagadhatna – figyelmesen mustrálja a gondosan bekeretezett festményeket. A falhoz támasztott gyűjteményből egyet-egyet előre tesz – hátralép, alaposan megnézi, majd visszateszi és jöhet a következő. Jótékonysági célra válogat, az elképzeléseinek megfelelő festmény a Licht ins Dunkel (Fény a sötétbe) címmel megrendezett nagy jótékonysági aukcióra kerül.

Pár hónapja a felfedezésünket elmeséltem egy egri régésznek, aki a fejét fogta a kétségbeeséstől. Mint mondta, manapság ők  megfeszülnek az erőlködéstől, hogy az 1552-es ostromból kézzelfogható, szemmel látható nyomot tudjanak megmutatni, s tessék, 1986-ban, amikor megvan a legendás ostrom egyik fontos bizonyítéka, nem történt vele semmi.

Aznap éjjel letartóztatták még Zelk Zoltánt, Háy Gyulát, Varga Domokost és Tóbiás Áront is. Mire én másnap reggel a félig üres lakásban felébredtem, már kivégezték Dudás Józsefet és Szabó Jánost (Szabó bácsit). Apámat aztán másfél éven keresztül szinte minden nap vártam a kertkapunál.

Néha elszégyellem magam, hogy milyen számító lettem, elhagytam spontán és hiteles énemet. Máskor meg úgy látom, ez a felnőtt viselkedés, kiábrándító és praktikus. Korábban, otthon nem tettem ilyet, azzal barátkoztam, akiben éreztem a szikrát, és csak akkor, amikor úgy hozta a kedvem.