Csoda, hogy nem döntöttük meg hamarabb a rendszert. Pedig hogy dübörögtünk azon a hídon, ugye, Tibor?
Ez egy komoly kultúrtörténeti témájú cikk. De tényleg.
Az a nap ugyanúgy indult Lisszabonban, mint minden évben. A templomokban misére készülődtek, a városlakók otthon épp azt a ruhájukat válogatták, amiben majd az istentiszteletre mennek. De eközben onnan 300 kilométerre, az óceán mélyén megmozdult valami.
A közösségi média utolérhetetlen. Nem a minőség alapján, hanem szó szerint.
Így lett egy diákcsínyből egy egész kerületen átívelő közösségi kezdeményezés
Gaiman fura fazon, cseppet olyan, mint a Homokember maga.
A háború sújtotta Ukrajnában egyre kevesebb az olyan pillanat, ami nem feszült figyelemmel, az esélyek latolgatásával, megoldhatatlannak tűnő problémákkal telik. Hősök lesznek azokból, akik semmi másra nem vágynak, csak megnyugtató, kiszámítható mindennapokra.
Kevés szó, néhány vonal – s benne a világmindenség. Röviden ennyi Örkény István és Réber László művészete. Az „Egypercesek” írója és első kötete grafikusának közös műveit most egy kiállításon is meg lehet csodálni. Amelyen kiderül, hogy a hatvanas évek ma van, és hogy néhány év orosz hadifogság után is lehet (a szerzők szerint, csak akkor lehet) – igazán nagyot alkotni. Székesfehérvár: Réber László kiállítás, avagy Örkény Istvántól Lázár Ervinen át Janikovszky Éváig. És vissza.
Vannak halmozódó hátrányok. Mind olyan, ami a kirekesztést támogatja. A generációs szegénység önmagában is nagy teher, megtörni az eleve elrendeltet nem egyszerű. Aztán ott a cigányság, amivel szemben, ha a rasszjegyek láthatók, nem túl toleráns a többség. Ha pedig ez még LMBTQ érintettséggel is párosul, ez már szinte reménytelen.
A Bükk déli lábain túl, de a magyar Alföldön még éppen innen, a nagy puszta északi határán fekvő Mezőtárkány községben vagyunk, s az olvasó joggal kérdezheti, hogy miért. Azért, mert újabban ugyanezt kérdezi magától sok helybéli is.
A szépen helyreállított belvárosi Eskeles palotában, vagyis új helyszínen 29 év után újra megnyílt egy olyan létesítmény, amely 1938-ban annyi mindennel együtt megsemmisült.
Marharyta Yakovleva Ormotsadze hazájában elismert újságíró volt, amíg az orosz invázió menekülésre nem kényszerítette. Mindent hátrahagyva jött el, talán átmenetileg, talán egy új élet kezdeteként, ezt még maga sem tudja. Új munkatársként köszönthetjük őt a viszont.hu csapatában. Első cikkében személyes élményeit osztja meg az olvasókkal. Az illusztrációként szolgáló képek Anatolij Sztepanov munkái, aki jelenleg is Kelet-Ukrajnában van, és életét kockára téve dolgozik azon, hogy megmutassa a világnak a háború valódi arcát.
Konyhakertészeti kiskáténk első részében egy olyan növényt veszünk nagyanyánk 87 dioptriás szemüvege alá, amely se nem bors, se nem semmi, mégis mindkettő – vagyis nem semmi, de mégis: a kerekborsot simán kiválthatja annál, aki szemes. Senki se mondja, hogy ebben a növényben nincsen költészet!
Egy véletlennek köszönhetően olyan bizonyíték bukkant fel, amely alapjaiban megváltoztathatja azt, mit gondolunk az LGT egykori gitárosa, Barta Tamás rejtélyes haláláról. Újraindítják-e a 40 éve lezárt nyomozást, lesz-e gyilkossági ügy belőle, és előkerül-e a tettes? Szerzőnk személyesen vesz részt az ügy felgöngyölítésében, és eddig nem hallott részletekkel szolgál.
Teljes jogú, de eddig méltatlanul keveset említett családtagok a Popper-famíliában
Ukrajna az életéért küzd. Riporterünk a mi szemünk és fülünk, aki az életét kockáztatta ezekért a képekért. Ahogy az életét kockáztatja minden ukrán katona, de a harcba küldött oroszok is. Ezek a képek a háborúról szólnak, miközben a békéért kiáltanak.
„Ha azt mondják az emberről: «az egy csúnya színésznő», — ez árt. Ha azt mondják: «ez a legcsúnyább», — az használ. Csak a tehetséggel nem sokra megy az ember…” (Fehér Lili)