Van, aki egy férfira vagy nőre vár éveken át, és van, aki arra, hogy belépőjegyet vehessen a Bayreuthi Ünnepi Játékok valamelyik előadására – egy svájci ismerősöm a várólistára feliratkozva kereken hét évet várt arra, hogy eljuthasson a wagneriánusok leghíresebb zarándokhelyére.

Az 1600-as évek eleje a változások kora Európában, kalandor királyokkal és boszorkányüldöző főpapokkal, zsoldosokkal és kurtizánokkal, felejthetetlen farsangi mulatságokkal és olyan csodálatos zenével, amilyet korábban nem hallott emberi fül. Ez a tarka forgatag kavarog a két főszereplő, az orvos apja mellett felnőtt Johanna és az itáliai énekes, Niccolò körül lapunk állandó szerzője, Mörk Leonóra Asszonyom, édes úrnőm című új regényében. Ebből olvashatnak most egy részletet.

Nagy művészek voltak, és nem feltétlen nagy jellemek. Másképpen gondolkodtak a filmművészetről, amelynek korszakos figurái voltak, és másképpen próbáltak boldogulni a korban, amelyben szinte lehetetlen volt filmművésznek maradniuk. Ráadásul egymást sem szerették. De filmeztek, nagy műveket hoztak létre, és mindketten erejük teljében haltak meg, amikor nem hagyták őket dolgozni. Eizenstein és Vertov. Az akadémikus és az avantgárd.

Szocreálnak nevezzük, amikor a kalauzlány fütyül a képen, hogy indulhat a villamos, vagy a martinász az izzó acélt munkálja meg, gyönyörű fényekben, éles kontúrokkal. Minden a helyén: sehol egy kockafej, vagy három szem, mint holmi Picassonál, nincsenek értelmezhetetlen színek, formák, gondolatok. Egyszerűség lakik benne, mosolyogva, szelíden. Ráadásul közérthetően. Mondhatni a művészet populizmusa.

1913 decemberében sikerült elkapni a tolvajt, aki a Mona Lisát ellopta. A férfi később eskü alatt vallotta, hogy nem volt bűntársa, mindent egyedül tervelt ki és hajtott végre. Aztán később nyilvánosságot kapott egy történet, amelyből azt lehetett sejteni, hogy az elkövető hazudott. De vajon tényleg egy zseniális szélhámos állt az ügy hátterében, vagy az egész csak egy jó fantáziájú újságíró médiatrükkje volt?

Amikor Ferenc Józseffel találkozott, kicserélték az autogramos füzetüket. Őfelsége arról érdeklődött tőle, hogy mit szeret a legjobban a színészetben. „A színésznőket” – felelte erre, amin a császár jót nevetett. A Gogol Revizorja alapján készült német filmvígjáték 1927-es bemutatójának másnapján Hitlerrel futott össze az utcán, aki azt kiabálta neki felháborodva, hogy „ostoba, bárgyú film, sajnálom az időt, amit rápazaroltam!”. – Ez volt a jel, amiből tudta, hogy érdemes elkezdenie egy újabb emigráláson törnie a fejét.

Van egy pince valahol Budapesten, a nyolcadik kerületben, ahol a kopott vasajtó mögött csodák történnek. Ha oda belép valaki, sosem tudhatja pontosan, mi fog vele történni. A Falcsik Mari -Lantos László (Triceps) művészpáros által működtetett Mersz Klub Budapest underground művészeti életének egyik utolsó, ha nem a legutolsó oázisa. De hogyan maradhatott fenn ezekben a viharos időkben egy ilyen hely, amely szembemegy mindennel, ami mainstream?